Az arab antiszemitizmus

Meir Litvak

Az iszlámista2 antiszemitizmus nem új je­lenség. Zsidóellenes témák már a klasszi­kus iszlám tradícióban és a Koránban is felbukkannak. Ugyanakkor a modern ko­rig a moszlim uralom alatt élő zsidók na­gyobb toleranciának örvendhettek, mint európai sorstársaik. A jogi megkülönböz­tetésen és az alkalmi zaklatásokon túl rit­kán fordultak elő olyasfajta üldöztetések, mint a keresztény Európában. Az iszlám hittudósok – a keresztény egyházzal ellentétben – sohasem érezték, hogy a ju­daizmus teológiai veszélyt jelentene szá­mukra. Amíg a moszlim civilizáció bizton­ságban tudta magát, addig megengedhet­te magának, hogy nagylelkű legyen a zsi­dókkal és a keresztényekkel, alávetett, de védelmezett kisebbségnek tekintse őket mindaddig, míg az utóbbiak nem je­lentettek hatalmi kihívást számukra. Az antiszemita irodalom a 19. század köze­pén, főleg az 1840-es damaszkuszi vérvá­dat követően terjedt el az arab világban. Ezek az írások európai mintákat követ­tek, célközönségük elsősorban a francia irodalmon nevelkedett keresztény ara­bok voltak.

A 20. században az arab antiszemitiz­mus iszlamizálódásának lehetünk szem­tanúi, mely egyre inkább a zsidók és a ju­daizmus ördögi vonásait hangsúlyozta, s melynek gyökerei már a klasszikus isz­lám irodalomban felbukkannak. A zsidó-ellenesség erősödéséhez nagyban hoz­zájárult a fenyegetettség, a félelem, majd a megaláztatás érzése, melyet a közel-ke­leti moszlimoknak a fokozódó nyugati beavatkozás és zaklatás miatt kellett el­szenvedniük. A keresztényeket és a zsi­dókat a Nyugattal kezdték azonosítani a moszlimok, amit az is megkönnyíteti, hogy e két közösség sok tagja kapcso­latban állt és hasznot húzott a nyugati világ gazdasági jelenlétéből. A moszlimok megingott biztonságérzete nagyban csökkentette azon kisebbségek iránti to­leranciájukat, akiknek szemmel látha­tóan jobban ment a soruk. Nincs mit cso­dálkoznunk azon, hogy az arab világban sokan a nyugati imperializmus oldalhaj­ tását látták a cionizmusban, különösen a Balfour-deklaráció és ennek 192 les népszövetségi jóváhagyása után.5

Az 1950-es évektől az arab antiszemi­tizmus elsősorban az Izrael elleni harc politikai eszközévé vált. Az itteni anti­szemitizmus fentről, kifejezetten a kor­mányoktól és az irodalmi elittől indult, szemben sok európai országgal, ahol ez jóval inkább alulról szerveződő mozgalom volt. Az arab országok antiszemitiz­musa elsősorban Izrael állam ellen irá­nyult, és csak másodsorban az Izraelt támogató, máshol élő zsidóság ellen. El­sősorban a zsidó kultúrát és történel­met támadták, sokkal kevésbé a „zsidó fajt”. A témákat és az eszméket a nyu­gati kultúrából kölcsönözték, viszonylag kevés az eredeti gondolat. Visszatekint­ve, nem az antiszemitizmus vezetett az arab-izraeli konfliktushoz, sokkal in­kább a konfliktus volt a forrása az anti­szemitizmusnak. Ez a felülről jövő anti­szemitizmus veszélyes: az arab tömegeket antiszemitává teheti, még ha koráb­ban nem is voltak azok.

A hivatalos arab antiszemitizmus el­sődleges célja az volt, hogy igazolja Iz­rael állam elpusztítását. Minthogy a nem­zetek közössége nem fogadhatja el egy létező állam elpusztítását, ezért szélsősé­ges érveléssel kellett az ügyet igazolni. Az arab antiszemiták hatalmas igazságta­lanságként emlegették Izrael megszüle­tését, azt állítván, hogy ellopták ezt a föl­det eredeti, jogos tulajdonosaitól. Az an­tiszemita szólamokhoz hűen azt hangoz­tatták, hogy ilyen igazságtalanságra csak egy eredendően ördögi kultúrájú és tör­ténelmű nép képes. Ezen túlmenően Iz­rael elpusztításához elengedhetetlen volt, hogy az ott lakók iránt minden könyörületet kiirtsanak magukból: az anti­szemitizmusnak tehát az volt a feladata, hogy megkeményítse az arab katonák és civilek szívét és lelkét. Ez az antiszemitiz­mus arra is jó volt, hogy indokolja az ara­bok Izraellel szembeni katonai és tech­nológiai elmaradottságát. A saját hibák és gyengeségek számbavétele helyett az arab kormányok szívesebben beszéltek a zsidókról mint mindenható csoportról, mely ellenőrzése és befolyása alatt tartja a nemzetközi szervezeteket és a külföldi hatalmakat. Az államilag szponzorált an­tiszemitizmus némileg alábbhagyott, amint megváltozott az arab országok Iz­raellel szembeni politikája. A legtöbb arab ország azonban nem gátolta a nem kormányzati szerveket a gyűlöletkeltő irodalom terjesztésében.

Az 1970-es évek közepén újfajta anti­szemitizmus jelentkezett. Ehhez nagy­ban hozzájárult a sok arab országban je­lentős társadalmi-politikai szereplővé vá­ló iszlámista mozgalmak fölemelkedése. Ettől kezdve ezek váltak az új antiszemi­tizmus élharcosává és legfőbb képviselő­jévé. Korábbi, államilag támogatott előd­jével szemben az iszlámista antiszemitiz­mus inkább alulról, mint felülről építke­zik. Ebből következően úgy tűnik, sokkal mélyebbek a gyökerei, mint a változé­kony politikai érdekeknek alárendelt, egyszerű állami manipulációnak.

Az iszlámista antiszemitizmus az arab-izraeli konfliktus következményé­nek tekinthető, de létrejöttéhez nagyban hozzájárult az iszlámista mozgalom ideo­lógiája is. Ezek a csoportosulások a konf­liktusban a nyugati civilizáció és az isz­lám közti ezeréves harc tetőpontját lát­ják, valamint az iszlám és a judaizmus közti vallásháborút. Magyarázatuk szerint az ellentétek kibékíthetetlenek, Izrael le­rombolása – melyet a Korán, azaz Isten szava is megjósolt – elengedhetetlen a civilizáció és az emberiség védelmében. Az iszlámisták úgy vélik, ellentmond a történelem helyes menetének és a koz­mikus világrendnek, hogy a – sorsuk sze­rint eleve alsóbbrendű és a moszlimoknak alárendelt – zsidók erőszakkal elfog­lalták földjeiket és uralkodnak felettük. A zsidók megszegték a moszlimoknak tett állítólagos fogadalmukat, mely szerint elfogadják az iszlám fennhatóságot, s ez­zel elvesztették jogukat az iszlám által nyújtott védelemre. Ebből következően a zsidók elleni harc és Izrael megsemmisítése vallásos kötelesség.

Az iszlámista antiszemitizmus kialaku­lását elősegítette a hiteles moszlim iden­titás keresése, illetve újraformálásának igénye. Ez a folyamat felerősítette a korai iszlám történelem szó szerinti, kritikátlan, totalista olvasatát. Ez az olvasat az iszlám és más vallások közötti különbö­ző, „kiegyenlítetlen számlák” feléleszté­séhez és „rendezésük” szükségességé­nek deklarálásához vezetett. Ez a meg­közelítés feltámasztotta a más vallások­kal – jelen esetben zsidókkal – folytatott középkori polémiákat. Jelentős hang­súlyt kaptak az iszlám kezdeteitől fogva a moszlimok ellen elkövetett zsidó bű­nök és gonoszságok, különösen pedig a Mohamed próféta elleni harcuk és árulá­suk. Feltámadt a régi képzet is, mely sze­rint a judaizmus durva és túlzottan korlá­tozó vallás, mellyel szemben az iszlám sokkal toleránsabb és emberségesebb.

Gyakorlatilag az összes közel-keleti isz­lámista mozgalmat ugyanaz az antisze­mita attitűd jellemzi, mivel azonban a pa­lesztinok életében az arab-izraeli konflik­tus központi szerepet játszik, a Hamasz tanításában az antiszemitizmus súlya még jelentősebb. Hozzátehetjük még, hogy egyetlen iszlámista mozgalom sem tesz különbséget judaizmus és cioniz­mus között. A cionizmusban leginkább a tradicionális judaizmus újjászületését, avagy politikai judaizmust látnak.

A konfliktus vallásos megközelítésben úgy néz ki, hogy az igaz és egyetlen val­lás, az iszlám küzd a hamis és hazug hie­delemmel, a judaizmussal. Ebből követ­kezik, hogy sokkal inkább az iszlám és a judaizmus; a moszlimok és a zsidók har­colnak egymással, mintsem palesztinok, valamint izraeliek vagy cionisták. Még fontosabb, hogy az iszlámista mozgal­mak az Izrael és a zsidók ellen vívott har­cot egy nagyobb vallásháború részének tekintik, melyet az iszlám a nyugati civi­lizáció ellen vív. Ez szerintük a nyugati imperializmus és kultúra könyörtelen iszlámellenes csapásainak utolsó, végzetes szakasza, melyek egykor a keresztes hadjáratokkal kezdődtek. Irán és a libanoni síita Hezbollah ezt még egy további szemponttal egészíti ki: itt az Amerika vezet­te „gőgös világ” ellen küzdenek „a Föld elnyomottai”, akiket elsősorban a moszlimok és a síiták képviselnek.

Az iszlámista mozgalom alap­vetően vallásos irányultságából következően áthidalhatatlan ellentétet látnak „az igazság és a hamisság”, a „jó” – az Isten párt­ján álló moszlimok -, és „az ör­dögöt, a sátáni oldalt megteste­sítők” – azaz a zsidók – között.

Ebből következően számukra itt „nem egyszerűen határokról van szó, hanem egzisztenciális csatáról” (ma’rakat wujud wa-la hudud).

Az iszlámista mozgalmak de­mokratikus terminusokkal be­szélnek a zsidókról annak érdekében, hogy elmélyítsék az iszlám és a judaizmus közti ellentétet. Állításuk szerint elsődleges céljuk, hogy feltárják a világnak a zsidóság valódi természe­tét, amely „romlást hoz a földre”. A Ko­rán zsidóellenes passzusai éppúgy ins­pirálják ezt az ellenséges magatartást, mint a nyugati antiszemita irodalom. Például a Hamász alapító okiratának zsi­dókról, judaizmusról szóló részeinek forrása (ha ugyan nem szó szerinti átvétel) a Cion bölcseinek jegyzőkönyve. A Charta 22 cikkelye arról szól, hogy a zsi­dó tőke miként ellenőrzi a globális mé­diát, továbbá hogy a zsidók olyan titkos szervezeteket hoznak létre az egész vi­lágon, mint a Rotary Klub és a Szabad­kőműves-páholyok, „hogy lerombolják a társadalmat és megvalósítsák a cionis­ta célkitűzéseket.” Ezenkívül „céljaik el­érése érdekében világszerte forradal­makat szítanak”, valamint „pénzükkel megszerzik az imperialista hatalmak fe­letti ellenőrzést, hogy leigázhassanak különböző országokat, melyeket azután kifosztanak és behálózzák őket korrup­ciójukkal. A Charta azt is kifejti, hogy a zsidók tehetnek a háborúkról, különö­sen az első világháborúról, mely nem csupán az Ottomán Birodalom és Kalifátus bukásához, hanem a Balfour-deklarációhoz is vezetett.

A Hezbollah is hasonló módon beszél a zsidókról. „Az egész emberiség ellensé­gének” nevezi őket, minthogy szerinte a Tóra „gyilkosságra ösztönzi a zsidókat”. Hozzáteszi még, hogy a cionizmus „ural­kodik és diktál az egész világnak”; ebből következően a zsidók „a pénzükkel meg­ szállták az egyiptomi médiát, és megfer­tőzték a társadalmat az AIDS-vírussal”. A Hezbollah spirituális vezetője, Muhammad Hussein Fadlallah sejk magyaráza­ta szerint „a zsidók világhatalmat akar­nak… hogy bosszút álljanak az egész vi­lágon a múltbeli üldöztetésekért és meg­aláztatásokért”.

A legkülönfélébb iszlámista irányzatok írásaiban durva, gyalázkodó hangon be­szélnek a zsidókról, gyakran a Koránt idézve: „vérszívóknak”, „majmok fivérei­nek”, „a próféta gyilkosainak”, „ember­disznóknak” avagy „mészárosoknak” ne­vezve őket. Eszerint a zsidók saját cso­portjukon kívül nem ismernek tiszteletet és nagylelkűséget, minthogy „természetüknél fogva csalók és uzsorások”. Ugyanilyen fontos, hogy az olyan iszlá­mista csoportok, mint a Hamász vagy az Egyiptomban és Jordániában működő Moszlim testvériség nagymértékben tá­maszkodnak a Korán-magyarázatokra, ezekkel igazolva a zsidók romlottságát és Iszlám iránti ellenségességét. Ezek a magyarázatok a zsidók Mohamed prófé­tával való szembenállásának egyenes folytatását látják a jelen konfliktusaiban. Az iszlámisták felhívják híveik figyelmét arra, hogy a zsidók nemcsak elutasítot­ták Mohamed nagylelkű ajánlatát, ha­nem elszánt erőfeszítéseket tettek, hogy megakadályozzák az iszlám terjedését, és eltorzították a próféta tanításait.

Ibrahim Quqa, a Hamász alapítója szerint az izraeliek a megszállt területe­ken bosszút állnak a palesztinokon, ami­ért Mohamed legyőzte a zsidó törzseket Medinában. Állítása szerint Isten „nem azért gyűjtötte össze a zsidókat Paleszti­nában, hogy ez legyen a földjük, az ott­honuk, hanem azért, hogy itt legyen a te­metőjük; Isten tehát meg fogja szabadí­tani az egész világot ettől a pestistől. Ahogy a zarándokok megtisztulnak bű­neiktől áldozatot ajánlva fel Mekkában, ugyanígy – olyan tiszta kezekkel, mint a zarándokoké – fogják feláldozni a zsidó­kat az al-Aksza mecsetben.”4

Az iszlámisták számára nincs semmi­lyen lényeges különbség a zsidók és a cionizmus között. A judaizmus szerintük egy vallás, „melynek irodalma rassziz­mussal és más népek elleni agresszióval van teli, s arra uszít, hogy Palesztinát – ar­ra hivatkozva, hogy Isten állítólag nekik ígérte – bitorolják”. A cionizmus pedig egyszerűen egy rasszista jelenség, mely­nek számlájára írható, hogy a fenti ag­resszív zsidó képzetet durva valósággá változtatták.

Ez a judaizmusellenes attitűd sokkal messzebbre megy, mint az iszlám hagyo­mány. A moszlimok ugyan az iszlám hitet mindig is magasabb rendűnek tartották, mint a judaizmust, viszont a zsidókat ko­rábban nem tekintették elpusztítandó eretnekeknek – feltéve, hogy nem szegik meg az iszlám törvényeit. A történelem során a moszlimok számára nagyobb ve­szélyt jelentettek a keresztények, ebből következően többet is foglalkozik velük a tradicionális iszlám vitairodalom. A cio­nizmussal való konfliktus eredménye­ként a kereszténység helyett a judaizmus lett az iszlámista szervezetek elsődleges célpontja.

Ironikus módon, miközben az iszlá­mista mozgalmak negatív színben tün­tetik fel a zsidó vallást, irigyen szemlélik azt a fejlődést, ami a modern moszlim világból hiányzik: a zsidók vallásos el kötelezettségét. Míg az arab kormányok üldözik az iszlámista mozgalmakat, ad­dig Izraelben a vallásosság erősödik. Ebből következik, állítják iszlámisták, hogy a moszlimok gyengülnek, míg a vallásosság megerősíti a zsidók szolida­ritását és hatalmát.

Ezzel párhuzamosan az iszlámisták gyakran vonnak párhuzamot a zsidók és a nácik között, azt állítván, hogy az izraeliek rémtetti felülmúlják a nácikét. Szerintük „a zsidók a nácizmus legelve­temültebb formáját képviselik”.5 Ezt a megfogalmazást rendkívül kedvelik az iszlámisták, nemkülönben a közel-ke­leti média fősodra. Az egyiptomi sajtó számtalanszor összehasonlította Benjamin Netanjahu volt miniszterelnököt Hitlerrel; az előbbit a „következő szá­zad Hitlerének” nevezte, aki „gyűlöletet gerjeszt” és „krematóriumokat épít”. A szíriai újságok szerint az izraeliek olyan arrogánsán kezelték az európai delegá­ciókat, mint a náci Németország, 1999. április 20-án a damaszkuszi rádió pedig azt állította, hogy „Hitler egy cseppet sem volt radikálisabb és agresszívebb, mint Netanjahu”.6

Izrael tiltakozására válaszként egy író, Arafat Hijazi megmagyarázta, hogy a ná­cizmus két szálon kapcsolódik a zsidó történelemhez. Az egyik szál a nácik zsi­dóüldözése, a másik pedig a nácizmus állítólagos zsidó filozófiai gyökerei, me­lyekre a szerző a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben bukkant.

A nácizmussal való egybevetés az arab világ egyes részein a holokauszt tagadásához vezetett. A holokauszt ta­gadói megpróbálják kétségbe vonni az áldozatok vallomásait, hogy ezzel is alá­támasszák az Izrael és a cionizmus tör­vényen kívül helyezésére tett erőfeszíté­seik logikáját. Roger Garaudy könyvé­nek, Az izraeli politika eredetmítoszá­nak (The Founding Myths of Israeli Politics) meleg fogadtatása ennek egyik megnyilvánulása volt. (A korábban kommunista francia szerző utóbb áttért az iszlám hitre.) A könyvben sok más mellett arról is olvashatunk, hogy a ho­lokauszt nem más, mint egy cionista mí­tosz. Garaudy könyvét lefordították arab nyelvre, több kötetben megjelen­tek összegyűjtött előadásai, cikkei, to­vábbá róla szóló tanulmányok is. 1996-ban Garaudy a Közel-Keletre látogatott: Bejrútban, Kairóban, Ammanban és Damaszkuszban lelkesen ünnepelték az arab értelmiségiek és az újságírók.

Az iszlámista antiszemitizmus veszé­lyessége bizonyos szempontból korláto­zott, minthogy nincs befolyása az állami apparátusra. Másrészt viszont ez a fajta antiszemitizmus sok szempontból rend­kívül veszélyes, minthogy hatalmas az ideológiai ereje: mély meggyőződésből ered és kevéssé érzékeny a politikai vál­tozásokra. Ebből következően, amennyi­ben az arab kormányok meg is változtat­ják Izraellel szembeni politikájukat, az iszlámista mozgalmak továbbra is ra­gaszkodni fognak antiszemitizmusuk­hoz. Ezenkívül az a tény, hogy az iszlá­mista antiszemitizmus témáinak nagy ré­szét az iszlám hitből meríti, hangjukat roppant módon fölerősíti, másrészt pe­dig nagyon megnehezíti a nem moszli­mok számára, hogy megkérdőjelezzék céljaikat, tekintve az iszlám erejét az arab kultúrában.

Az utóbbi időben az iszlámista antisze­mitizmus továbbfejlődött: az antiszemi­tizmus összekapcsolódott a globalizáció- ellenességgel. Sok arab és moszlim szer­ző úgy látja, hogy a globalizáció fenyege­tést jelent az arab kultúra és identitás számára, hogy tovább erősíti a Nyugat gazdasági és politikai befolyását. Végül pedig a globalizációt összekapcsolják a moszlim világ ellen irányuló zsidó össze­esküvéssel. A globalizáció és a zsidó praktikák azonosításával könnyedén meg lehet ragadni a bonyolult gazdasági folyamatokat, és egyszerűen meg lehet indokolni az arab gazdasági, technológiai és tudományos elmaradottságot.

A változás lehetőségeként a békefolya­mat kezdetén felbukkant néhány arab ér­telmiségi, akik megpróbáltak szembefor­dulni az arab antiszemita előítélettel. Néhányan közülük, különösen azok, akik Nyugaton élnek s így közelebbről ismerik a liberális mentalitást, nagyobb megértést tanúsítanak a holokauszt iránt. Elkeseríti őket, hogy egyes arabok olyan kétes figurákkal azonosulnak, mint Garaudy és a hozzá hasonló holokauszttagadók. Ezek a mérsékelt arab értelmiségiek azzal ér­velnek, hogy a holokauszt tagadásával az arabok aláássák saját történelmi és erköl­csi értékeiket. Másoknak az a meggyőző­dése, hogy az arabok gyengeségüket rej­tik a zsidó hatalomról alkotott hamis és üres kép mögé. Az Izraellel kötendő béke támogatói közül néhányan azt hirdetik, hogy az araboknak tanulmányozni kellene a holokauszt történetét, hogy megértsék, miként hatott ez az izraeli gondolkodásra és vezetésre. Sajnos ezek az értelmisé­giek parányi kisebbséget jelentenek csu­pán. Az arab antiszemitizmussal szembe­ni valódi kihívás csak belülről jöhet Az arab világnak meg kell értenie, hogy az an­tiszemitizmus nemcsak erkölcstelen, ha­nem magukra az arabokra nézve is alap­vetően veszélyes. Ám az ilyen munka hosszadalmas és fáradságos.

Margitta Nóra fordítása

Jegyzetek

Ennek az írásnak az eredeti változata 2002. december 12-én hangzott el a „Zsidókérdés” az iszlámista és arab diskurzusban című ta­nácskozáson a Vidal Sassoon International Center for the Study of Antisemitism szerve­zésében. Meir Litvak a Tel-avivi Egyetem Moshe Dayan Központja Közel-Kelet és Afrika Tanszékének tudományos főmunkatársa.

Az iszlámista kifejezés a radikális (más né­ven fundamentalista) iszlám mozgalmakra vonatkozik.

HamaszCharta, 22. cikkely; „Átfogó interjú a Hamasszal”, Filastin al-Muslima (1990. április).

Quqa to al-Anba (Kuvait), 1988. október 8.

HamaszCharta, 20. cikkely.

6 Al-Ahram Weekly, 1998. szeptember 24-30.; Mideast Mirror, 11 October 1999; „The Arab Countries,” in Anti-Semitism Worldwide 1999-2000 (Tel Aviv University: Stephen Roth Institute for the Study of Anti-Semitism and Racism, 2000).