Megnyílt az ég

2007. június 8. Régóta nem láttam Budapestet e magasságból, utoljára valamikor a harmincas évek közepén. Akkor zárt be az Andrássy úti Párizsi Nagy Áruház tetőterasza, amelyen az 1911-es nyitás óta kisebb-nagyobb megszakításokkal korcsolyapálya és café restaurant (étteremként is működő kávéház) várta a budapestieket. 

	A Corvintetőt hírdető reklámtábla

Épp csak egy hete, május 30-án, szerdán este hatkor. Gyalog érkeztem a megnyitóra, jól bevált szokásom szerint. Nem szeretem a járműveket. Gyaloglás közben mindig műveken jár az eszem, részint mások által már megírtakon, részint olyanokon, amelyeket csuklóm és ujjaim fura munkájával magam óhajtok papírra teregetni agyam nedves raktárából, melynek mostanában a bejáratát is alig lelem, buszon, metrón, villamoson ülve pedig nem is keresem, annyira lekötik a figyelmemet embertársaim. Ám jármű-e a bicikli, jövök zavarba, amint a jobb sorsra nem érdemes egykori Corvin Áruház Rökk Szilárd utcai oldallépcsőházába lépek, melyen az ugyancsak rendelkezésre álló áruházi teherlift helyett föl óhajtok jutni az áruház tetejére, gyermekkori álmom válik valóra evvel. Mindig is föl akartam jutni a Corvin Áruház tetejére, ám soha nem volt bátorságom – az iskolámat! –, gyáva féreg, benne maradni a páternoszterben.

Tanulmányaim előrehaladtával ráadásul megtudtam, hogy a félelmes hangzású név puszta latin alakja a miatyánkkivagyamennyekben elejének. Rettegésem így végső igazolást nyert. Ha benne maradnék, föltétlenül kilennék, kiborulnék, kivagynék magam is a mennybe, darabokban persze, miután középkori kínok közt kivetne magából a csikorgó fülke. (Utóbb aztán, de ez már későbbi képzelgés, rendre alkoholosan visszhangzott bennem a sor, az én atyám odafönt van ki, én meg idelent, ám míg ő láthatólag a felejtés hűvös neidűit szürcsöli, nekem az emlékezés keserédes italai jutnak.) Szóval nem tudom, jármű-e a bicikli, mindenesetre tetszett ott fölfelé mentemben, hogy a négyszög alakban fölfelé szakaszoló lépcsőkorlát szinte minden szelvényéhez a már megérkezett vendégek kerékpárjai köttettek. Civil nyugalom szállt meg, mint amikor orvost lát inni az ember.

Fölérvén a zárt előfolyosóra telepített pultnál sört rendeltem, föltétlen sörrel a kezemben akartam a teraszra lépni. Nem volt olcsó, ám magasban magasak az árak, ez így van rendjén. Futó pillantást vetettem a faragott kínai kapura, már fiatal arcok, finoman ingó testek, piros színek fogadtak fehér alapon, ember voltomra madármód a falon ülő plasztiktorzók emlékeztettek. Plasztik volt (és lesz) minden pohár is, ezen egy ilyen helyen már nem akadok fenn, csupán koccintani nem vagyok képes és hajlandó velük, és védőfallá kérgesedett bennem az új idők szomorúsága. Mindjárt, mindjárt a tetőre érek. Régóta nem láttam Budapestet e magasságból, utoljára valamikor a harmincas évek közepén. Akkor zárt be az Andrássy úti Párizsi Nagy Áruház tetőterasza, amelyen az 1911-es nyitás óta kisebb-nagyobb megszakításokkal korcsolyapálya és café restaurant (étteremként is működő kávéház) várta a budapestieket. Itt ugyan nincsen korcsolyapálya, siklanak agyamban a zongorahúrmód rengő vaslépcsőn a szavak, ám a Corvintető (mert ezt a nevet kapta a kereszteződésben) jövője mégis biztosítottabbnak látszik. Míg ugyanis az Andrássy úti tető az áruházzal együtt bezárt délután ötkor, és nem tudták megoldani a függtelen feljutást, addig itt, a Corvinban már nem zavarja működő áruház a teraszkocsmát. A nyitvatartást pedig előrelátóbban határozták meg a hely létrehozói. (Halász Attila és Rozgonyi Zoltán a Sark, Kauteczky Dávid és Stern Péter pedig a Szóda vidékéről érkeztek ide.) Az első héten este hattól reggel ötig léphetett fel a teraszra az a napi egy-kétezer ember, aki eddig megfordult ott, s nemsokára már négytől jöhetnek. Föllépek s szétnézek végre magam is, a tekintetem úgy issza a látványt, lassan, szürcsölve, mint Verlaine az abszintot.

Ha embereimmel nyugodtan leülhetek, balra telepszem majd, látom nyomban, a Rókus kórház felőli oldal kissé magasabb fallal védett traktusának valamelyik asztalához. Növények is állnak ott hatalmas cserépforma plasztikokban, már-már fűvészkerti a hangulat. Egy kisebb pult is kéne ide, ezt is látom nyomban, s lassan indulok el a túlvég felé, hová a már megépített pult narancssárga színei, nomád architektúrája vonzanak. Az X-lábú kertasztalokat és fémszékeket a tér közepe táján SZOT-üdülőből kiszabadult ülőalkalmatosságok és préselt faforgács asztalok váltják vajszín fedlappal. Mielőtt a pulthoz érnék, két alumínium felületű fémvázas kocsmai állópulton is megakad a tekintetem, a közeljövőben értő kezek bizonnyal kis fogasokat hegesztenek majd rájuk. Ami odalent ritkán esik meg ilyen látványos egyszerűséggel, a tömeg hamarosan két kasztra, az ülőhelyhez jutottak és az állni kényszerülők kasztjaira oszlik. Az est korai óráján így civilizált, ám annál hevesebb vadászat veszi kezdetét… A tömeg sűrűsödésével a rendelés komoly akadályokba ütközik, ismerősök érkeznek, a nap, mint valami elveszett lufi, pirosan húz Győr felé az égen. A Segafredómat papírpohárba kapom, megmelegszik a szívem.

Nagyon kellett már egy ilyen hely. Azt hittem, amikor a hírét vettem, hogy végre nem kell majd Párizsba mennem egy nagyváros tetőtéri látványáért, hanem megkapom föntről, ami mégis inkább illet, Budapestet. Most, hogy itt vagyok, látnom kell, kevesebbet, de többet is kaptam. Látszanak ugyan a környező háztetők, ám a Corvin egyszerűen nem elég magas ahhoz, hogy e látvány kalandos rendetlenséggé, talányos távlattá táguljon. Ráadásul a biztonsági okokból igen vaskosra és magasra épített kavicsbeton oldalfal, amely medencévé teszi a teraszt, csak a hollandoknak teszi lehetővé, hogy a környező házaknak ne csak a negyedik, de a harmadik emeletét is lássák. Amit elér a szem, így is gyönyörű, mint a felújított New-York palota tornya, vagy elkerülhetetlen, mint a Rákóczi úti saroképület háborúban lebombázott pompás tornyának bumfordi pótlására helyezett Gorenje-reklám.

A Corvintető kiemel a városból, de csak a peremig. Budapestiek maradunk ebben a boldogan lebegő betonbárkában, de karneváli feledéssel, melyről a narancsságra színek és fények mellett egyenesen az ég gondoskodik. Vihar súrolja Pestet, ám amikor a felhőfüggönyt félrehajtja a szél, Buda felé, az ég felé kozmikus távlat nyílik. A Hármashatárhegy és a Gellérthegy a sörnyitóvá nyújtózkodott hölggyel igen messze vannak. Lassan sötétkék függöny borul a város fölé, melyet arany szegecsek tartanak reggelig, hogy megóvják a szemet a már elviselhetetlen messzeségtől.

Ittunk a hely hatféle csapolt söréből, megízleltük minőségi borait, rántott húsos szendviccsel béleltük a gyomrot, és sanda szemmel méregettük a pult fölött magasodó reklámkocka hatalmas, festett ártábláján a tiszteletet parancsoló töménykészletet. Kotorászni kezdünk tehát a zsebünkben, s hogy a hajnalt mézfény lélekkel várjuk, föltétlenül rendelünk egy pohárkával a tízféle pálinka egyikéből.

Zeke Gyula

(Forrás: www.litera.hu)