Megismerni vagy manipulálni?

Forrás: Élet és Irodalom

2008. július 1. / Dr. Perényi Endre Magyarország mind ez idáig elmulasztotta azt, hogy szembenézzen azzal, hogy milyen felelősség terheli saját XX. századi történelmének alakulásáért, az egymást követő, százezrek életét követelő gyilkos diktatúrák pusztításáért.

Én magam is úgy vélem, hogy a történelmi múlt tisztázásának fájdalmas útját végig kell járni, és ez nemcsak szellemi és lelki, hanem jelentős anyagi áldozatokat is kíván. Éppen ezért örömmel olvastam a hírt, hogy végre egy nagyszabású program indul a civil történelemi emlékezet megismerése és dokumentálása céljából, hogy anyagi erőket nem kímélve támogat a kormány egy erre irányuló programot. A kutatásra megítélt 1,2 milliárd forintos összeg itt, Svédországban is kiemelkedőnek számítana a társadalomtudományok területén, Magyarországon pedig gondolom, példátlanul magas. Az örömöt azonban, amely a hírt olvasva elfogott, rövid idő alatt értetlenség váltotta fel. Az írásból ugyanis kiderült, hogy a projektet a Terror Háza igazgatónője, Schmidt Mária vezeti, lebonyolítását pedig a Terror Házát működtető alapítvány végzi. Mint külföldön élő magyar elsősorban a sajtóból értesültem azokról a szakmai vitákról, amelyek a Terror Háza szellemisége, szakmai hitelessége és az igazgatónő emberi és szakmai kvalitásai körül folytak az elmúlt évek során, és mindezek alapján értetlenül állok a tény előtt, hogy a magyar kormány éppen ezt az intézményt és vezetőjét ítélte a legalkalmasabbnak e feladat irányítására.

“A múzeum létrehozói a Fidesz-MPP ideológusai saját történelemszemléletüket kívánták megörökíteni. Ebben a nemzeti önvizsgálatnak, szembenézésnek sajnos nem volt hely. Ezért kellett a kényes kérdéseket, mint például szinte minden, a magyar antiszemitizmussal kapcsolatos témát vagy a németek kitelepítését kiiktatni a kiállításból.” (Ungváry Krisztián: A pártmúzeum. Népszabadság 2003. jún. 7.) “Nem tudom, hogy a forgatókönyv kinek a munkája, de az biztos, hogy olyan szerző kezére vall, aki szakszerűségről nemigen hallott, … egy hatásos, de történelmileg érvénytelen káoszt teremt.” (Beszélgetés Ormos Mária történésszel, Népszabadság 2002. máj. 25.) “(A Terror Háza kiállítása) nem értelmezhető másképpen, mint hogy a létrejövő ÁVH-hoz csatlakozó zsidók ezért akartak bosszút állni, a kommunista terrornak ez volt a lényege és a fő motivációja. A kommunizmus tehát a zsidók műve. Bosszú, amely az egész magyar népet sújtotta olyasmiért, a nyilas bűnökért, amelyekhez a magyar népnek és a magyar politikai vezetőknek semmi köze nem volt.” (Mink András: Alibi terror. Népszabadság 2002. febr. 20.)

Azt, hogy milyen hazug és manipulatív történelemszemlélet bontakozik ki a Terror Házába látogató érdeklődő előtt, nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi történész szakma több jeles képviselője is megírta. Randolp L. Braham, az egyik világszerte leginkább elismert holokauszt-kutató a következőket írja: “…a Terror Háza olyan eszköz, amely nem csupán a kormány, hanem Csurka neofasiszta pártjának az érdekeit is szolgálja”. (Randolp L. Braham: A holokauszt. Láng Kiadó, 2002) De nincs jobb véleménnyel ugyanerről az ugyancsak nemzetközi szaktekintélynek számító, neves brit történész, Tony Judt sem. A közelmúltban magyarul is megjelent kétkötetes művében külön kitér arra, hogyan próbálja a történelmi tényeket manipulálni a Terror Háza. “A nyilasokat – 600 ezer magyar zsidó elpusztítását, amelyhez tevőlegesen hozzájárultak – csupán három terem képviseli. Az igen tágas épület többi részét a kommunizmus bőségesen szemléltetett és határozottan elfogult bűnlajstromának szentelték.

„ … a budapesti Terror Háza tálalásmódja és tartalma egészen világossá teszi, hogy a múzeum vezetőinek szemében a kommunizmus nemcsak tovább tartott, de jóval több kárt is okozott, mint náci ihletésű elődje…” (Tony Judt: A háború után. Európa, 2005)