Meggyőződés és kétség

LAJTAI LANGER PÉTER

Meggyőződés és kétség

Lajtai Langer Péter költő, fotómű­vész és galériás. 1949-ben született Budapesten. Az ELTE Jogi Karán és a Rabbiképzőben végzett tanulmányo­kat. A magyarországi alternatív szín­házkultúra megteremtőjének számító Halász-csoport tagja volt. Közben Jancsó Miklós és Sára Sándor filmje­iben statisztált. 1972-ben emigrált (vagy ahogy akkoriban mondták: „disszidált”). Jeruzsálemben, Párizs­ban és Antwerpenben végzett rabbinikus tanulmányokat. Párizsban mű­vészettörténetet tanult.

Az 1980-as évek elejétől önálló mű­vészeti galériái vannak New Yorkban és Párizsban. 2004-től Budapesten él.

A vallás mint az egyik legalapvetőbb emberi szük­séglet, rendkívül alkalmas mind a tar­talmas bezárkózásra, mind a képesség és szorgalom által meghatározott, nyi­tott típusú fejlődésre. A beépített meg­oldó képletek segítségével mindent élhetővé és megmagyarázhatóvá tesz – akár a legmegrázóbb drámai mozza­natot, a szenvedést is -, hasonlóan más nagy eszmei, ideológiai és fo­gyasztói szervező rendszerekhez. Esz­mei értelemben – és kifejezetten nem történelmi szempontból – két jelentős tapasztalatot eredményezett a nyugati típusú vallásgyakorlat. Egyrészről ki­alakult és megerősödött a metafizikus és racionális fogalmak ellentmondás­ban gazdag világszemlélete, és annak a mindennapokat szabályozó, tanácso­ló vagy elváró, követelő vagy tiltó, ju­talmazó vagy büntető gyakorlata; az etika és erkölcs kulturális hagyomá­nya. Másrészről a vallások összessége azt a felismerést hozta, hogy konku­rens, küzdő és kirekesztő természetük ellenére e nagy magyarázó rendszerek között mély és alapvető a hasonlóság. Meggyőző, hogy a különféle forrásból származó, az emberről és környeze­téről szóló szövegek tartalma milyen természetesen közelíti és hasonítja az embert felebarátjához.

Aztán a hit nemes szolgálata a szol­gák együgyű hitévé alakult. Szerény eltérést mutató szövegváltozatok és a lényeget alig módosító kis különbsé­gek lettek túlharsogva, hol csak egy­szerűen és ostobán, hol önzőn, részrehajlóan és felelőtlenül, hol nyíltan al­jas és gyilkos szándékkal. A formai különbségek számunkra oly kedves és látványos gazdagságát vajon miért ér­telmezzük örökké ellenséges érzel­mekkel és dilettánsok által szított előítéletekkel?

A történelem kezdetben észrevétle­nül, később nyíltan csalta meg formá­lóit. Az ellenséges környezet kiválasz­tott és elkülönített egy kisebb csopor­tot, melynek ezt követő öntörvényű fejlődése megszülte az örök másság társadalmi modelljét. Majd egymás szerves megvetésében lett polgárrá a jobbágy, vetélt el asszimilációs törek­vésében az emancipált, vált szom­szédja meggyőződéses tömeggyilko­sává a kapitalizmus kizsákmányoltja. Útközben az Istenről megtudtuk, hogy még távolabb lakik, mint véltük; a hitről, hogy veszélyes; a vallásról, hogy szakma; a felkentekről, hogy jó, ha átlagemberek. De azt is, hogy léte­zik emberi nagyság, jóság, önfeláldo­zás és példamutatás.

Egy nagy ívű visszatekintés tanulsá­ga értelmében, a vallási hasonlóság felismerése nem vált a nyugati civili­záció meghatározó élményévé. A mo­noteizmus a nagy csoportok számára nem örömet és az egymáshoz való ha­sonlóság élményét szabadította fel, in­kább gyűlöletet, radikális csoporttuda­tot, és a kirekesztés egyiknél kicsi­nyes, másiknál ordas ösztönét. Áldástalan örökségül hagyományozva ezzel a történelmi összefüggések kibogoz- hatatlanságának átkát, valamint a min­denkori és halmozódó felelősséggel való elszámolás csapdáját. Már soha nem fogjuk maradéktalanul megérte­ni, ki és miért is lett pontosan olyan torzó, mint amilyen lett.

Örökbe kaptuk a hagyományhoz va­ló kötődés kesze-kusza érzetét. Ezt a vallásos világképet szegényítette el tartalmilag a felvilágosodással me­gerősödő tudományos gondolkodás. Majd hitelvesztése a vallást külsőségessé és érzelmileg egyre szélsősége­sebbé tette. Saját tárgykörének zsugo­rodását a politika felett szerzett befo­lyásának növelése ellensúlyozta. A ti­tok és a csoda helyet szorított a prag­matikus önzésnek és a kicsinyes ok­nyomozó részletességnek.

Így érkeztünk az elfogadás és/vagy elutasítás szabad választásának korá­hoz. Az első esetben azt feltételezzük, hogy a tanítás örök és megváltoztatha­tatlan, tartalma az egyetlen kinyilat­koztatott igazság, ez az élet napos ol­dala, a hívő az egyetlen hiteles embe­ri normában hisz, cselekedetei is ezt és csak ezt tükrözik. Elutasítás esetében pedig azt feltételezzük, hogy a tanítás esetleges, tartalma hiedelmekkel teli és részben hamis, a levont következte­tés köztörténetileg kifogásolható, és a benne megfogalmazódó részrehajlás megmosolyogtató is lehetne, ha nem lenne kifejezetten életveszélyes. Ho­lott egyik feltételezés sem igaz a maga teljességében. Ilyen értelemben fel­adata ma kultúránknak a vallási ha­gyomány tisztázása – mint az egyik legmélyebb emberi ösztön, később történelmileg terhelt társadalmi intéz­mény, majd elfogadott vagy elutasított polgári értékrend újragondolása és új­raértékelése.

Évtizedek hosszú bolyongása orszá­gokon, etnikumokon és kultúrákon át, egyik politikai, vallási és fogyasztási rendszerből a másikba, markáns ideo­lógiai környezetből még markánsab­ba, azt eredményezte, hogy a felhal­mozott élmény és tapasztalat megfo­galmazásra szólít. Annál is inkább, mert ahogy múlik az idő, úgy erősödik bennem a benyomás, hogy civilizáci­ónkat közelről érintő alapkérdések nem kerülnek megfogalmazásra. Mintha minden érdekelt részéről egy egyhangú, konszenzusos egyezség so­rompóként zárná el útjukat. Ennek oka talán a történelem- és a tárgyismeret hiánya, talán a kölcsönös félelem és bizalmatlanság, talán a tabuk mérete, súlya és túl nagy tisztelete. Vágyam, hogy a fontos alapkérdéseket a vizuá­lis művészet adottságai segítségével a magam módján megfogalmazhassam, a lehetséges válaszok kiérleléséhez pedig ismereteim és képességem ará­nyában magam is hozzájárulhassak.

A monoteisztikus vallási alapveté­sekre ráépülő nyugati kultúrát globáli­san senki nem utasíthatja el a naivság vádja nélkül. Ezért szükséges vissza­nyúlni a normák kialakulásának korai korszakához, az eredethez, abban a re­ményben, hogy az ábrázolási módban használható új anyagok és technológi­ák újszerű összefüggésbe rendezhetik a megértés szempontjából oly fontos ismereteket. Ennek hiányában az em­ber és ember közti haszontalan félre­értés csak nőni fog, nem csökkenni.

Paradigmaváltások korában azt vár­juk el egy alkotótól, hogy a fókuszba került tárgyi világot tematikailag tisz­tán, tárgyhűen, az alaposság, a pontos­ság és a bőség igényével mutassa be. Időtálló értéknek csak az átgondolt gondolat és a részletek hitelessége és gazdagsága minősülhet, szemben az üzenet nélküli egyszerűsítéssel, az ol­csó, látványos, de pontatlan spekuláci­óval, a kiüresedett stílusjegyek merev megőrzésével.

Ilyen értelemben kapnak helyet mű­veimben a zsidó vallás szimbólumai. Ezek újrafogalmazásával több célom is van. Egyrészt be akarom mutatni, mennyire alkalmas bármely partikulá­risnak minősített tárgyi világ egy egyetemesnek tartott kultúra ábrázolá­sára. így lesz a zsidó vallási kegytárgy – tálesz, tefilin, imakönyv, menóra, sófár, kidduspohár és más – alkalmas posztmodern gondolatok és érzések kifejezésére. Ezzel igazolnám azt az állítást, hogy a másság, ha nem is azo­nosság, de hasonlóság.

Másrészt be kívánom vonni a zsidó kultúra tárgyi környezetét az egyete­mes képzőművészet formanyelvébe. Kifejezve ezzel a modem, nemzetben gondolkodó, de multikulturális társa­dalomnak azt az adottságát, hogy az ismerős kommunikációs modell jelen­tése alapján ismeretlen összefüggése­ket is képes kezelni. Ha a kegytárgyak és használati módjaik ismeretlenek is számunkra – méretarányuk, színük, elhelyezésük, összetettségük foka, a környezetükhöz való viszonyuk, együtt- vagy különállásuk, egybesimulásuk vagy egymásnak feszülésük, mind olyan kódok és minták, melye­ket jól ismerünk saját megszokott kör­nyezetünkből. Ezért, ha nem is ismer­jük az adott tárgyak hangulati és érzel­mi világát, velük mégis modellezhet­jük az általunk jól ismert világ össze­függéseit. Ez pedig már a posztmo­dern, multikulturális kor nagy tanulsá­ga-

Végezetül nem hiszem, hogy a ké­pek értékelésében életrajzi adataim játszanék a főszerepet, de azt sem, hogy az életútnak semmi szerepe nem volna a téma kiválasztásában és megjelenítésében. Mégsem a partikuláris élet esetlegessége a fontos, inkább az örök problémák hol szándékos, hol szándékmentes megjelenésének kihí­vása. Ez a tét, ennek a kihívásnak tartozunk felelősséggel, és az alkotási fo­lyamat mint megoldási kísérlet is csak ebben az összefüggésben nyerhet ér­telmet és igazolást. Ezt tekintem élet­pályám zsinórmértékének.

*

Lajtai Langer Péter kiállítása a Ma­gyar Zsidó Múzeumban augusztus 29-től szeptember 30-ig tekinthető meg.