„Meg kéne tanulni a vallásosak nyelvét”

Beszélgetés Tatár György filozófussal

Tatár György ösztöndíjasként egy évet töltött Izraelben, ahol alkalma nyílt megismerkedni a társadalom legkülönbözőbb rétegeivel. Benyomásairól kérdeztük az alábbiakban.

Mennyire szétszakított társadalom az izraeli? Mennyire tűnnek valószínű­nek azok a katasztrófa-forgatóköny­vek, amelyek a demokrácia fölszámolá­sáról, jobboldali hatalomátvételről, az ország kettészakadásáról és egyéb drá­mai fejleményekről prófétáinak?

Az izraeli társadalom roppant meg­osztott és nem két irányba, hanem sok száz irányba. Engem leginkább a vallá­sos-nem vallásos szembenállás foglal­koztat, ami sokkal élesebb, mint ahogy az kívülről látszik, nekem úgy tűnik, ennek valójában más az értelme, mint ahogy a világsajtóban tükröződik.

Izraelben jöttem rá fokozatosan, hogy az ország mai politikai, társadalmi életéből csak akkor fogok valamit meg­érteni, ha alaposan áttanulmányozom az ókori Izrael végóráit. Ennek analógiá­jára nagyon sokféle, akár katasztrofális alternatíva is elképzelhető. Ezenkívül ugyanis nincs hova visszanyúlnunk tör­ténelmi előképért. A zsidó állam újkori létrehozásakor volt egy probléma, amit – úgy tűnik – senki nem próbált meg iga­zán átgondolni (de lehet, hogy nem is átgondolható): az ókori Izrael és még a Makkabeus állam is olyan korszaka a történelemnek, amit joggal nevezhe­tünk „izraelita korszaknak”. Ami a Szentély pusztulása és a szétszóratás után kialakul, azt nevezzük judaizmus­nak. Az ókori Izrael valamint a későbbi zsidóság között tehát fennáll egyfelől egy kontinuitás, másfelől egy nagyon súlyos diszkontinuitás. Az újkori Izrael megszületésével teljesen egyedi helyzet állt elő: a judaizmus és az állam egyide­jűleg jelennek meg, holott ezek világtörténetileg elválasztva jöttek létre. Ez rop­pant súlyos kérdés, nem is tudom min­den implikációját végiggondolni.

De hát a modem Izrael szekuláris államként jött létre, vallási legitimáció­ja abban a korban teljesen másodran­gú kérdés volt.

Ez a szekuláris Izrael nézőpontja. Ám a lakosságnak egy kisebb, de csöp­pet sem elhanyagolható része éli a ma­ga vallásos életét mélyen a judaizmus­ba, annak legkülönbözőbb ágaiba be­ágyazva. Az ő számukra már az is prob­léma, hogy a halachikus jogszolgáltatás miként egyeztethető össze egy intéz­ményesült világi igazságszolgáltatással. Mert a halacha egész rendszere „nem erre lett kitalálva”, hanem kifejezetten az állam utáni korszak körülményeire alkalmazva született meg, amit Heine óta „hordozható hazának” nevezünk. Ezt a hordozható hazát itt le kellene horgonyozni egy nem hordozható hazá­ba. Ebből számtalan konfliktus adódik.

E két dolog egy rövid történelmi pilla­natra egyesült a Hatnapos Háború ide­jén. Izraelben jöttem rá, hogy ennek a háborúnak a jelentősége sokkal mé­lyebb, mint azt eddig hittem. Kínálko­zik egy analógia: vajon az ókori Athén fénykora után miért ment tönkre? Erre rengeteg magyarázat létezik, de szerin­tem igazán átfogó választ erre a kérdés­re eddig egyedül Nietzsche adott, aki azt mondta: Athén azért ment tönkre, mert megnyerte a görög-perzsa hábo­rúkat. A rációt világra hozó görög kultú­ra nem tudta megmagyarázni, hogyan nyerhette meg ezt a háborút. Minden racionális érv amellett szólt, hogy a tíz­ezer görögnek Marathonnál veszítenie kellett volna a hatalmas túlerejű perzsa hadakkal szemben. (A perzsák ráadá­sul ekkor már a legtöbb görög poliszt a szövetségesükké tették.) Van tehát egy csodás mozzanat a dologban, amit na­gyon nehéz feldolgozni. Az athéniak ezt úgy dolgozták föl, hogy azt mondták: úgy látszik Athén világbirodalom, mint a perzsáké. Hogy megmagyarázza, ami történt, nem a poliszkultúrához illő sze­repet vesz föl. Meg is próbálnak világbi­rodalmat csinálni, és ettől kezdve a gö­rög kultúra pusztulni kezd. A város be­lesodródik a peloponnészoszi háború­ba, amelyben alulmarad.

A Hatnapos Háborúnak van egy cso­mó hasonló mozzanata. Természetesen van racionális magyarázat is arra, hogy miként nyerhette meg Izrael a háborút valamennyi ellenségével szemben mind­össze hat nap alatt, de mindezek nem adnak kimerítő választ Az izraeli társa­dalom, de az Izraelen kívüli zsidóság is a dolog csodás elemét érzékelte. Még a teljesen szekuláris közösségeknél is fel­tűnt egy új elem, amit én a „hadijelen­tések nyelvének” nevezek. Egy teljesen szekuláris társadalomra hirtelen elkez­denek zuhogni a hadijelentések, ame­lyek nyugodtan visszahelyezhetők bibliai kontextusba. A legközismertebb pél­da: mikor Mota Gur tábornok ejtőernyő­sei elfoglalták Kelet-Jeruzsálemet, ezt a (teljesen világi beállítottságú) tábornok így közölte a főhadiszállással: „Har Ha-Bajt bejadénu.” (A Szentélyhegy a ke­zünkben van.) Pedig bármilyen semle­ges tartalmú szöveget is megfogalmaz­hatott volna. Az izraeli hadsereg győzel­met győzelemre halmozott egy olyan te­rületen, amely a tulajdonképpeni bibliai terület volt, hiszen az 1967 előtti ha­tárok között hajdan a filiszteusok földje terült el. Ez a tény, megfejelve a győze­lem csodás elemével, megterhelte az iz­raeli társadalmat, amit kívülről nézve na­cionalista hullámnak is nevezhetnénk, de én inkább vallási eufóriának monda­nám. Ez persze a vallásos embereknél nyilván erősebb volt. El tudom képzelni, hogy még a zsidó vallási fundamenta­lizmus előrenyomulásának is van köze a hatnapos háborúhoz, az azt követő eufóriához.

De a győzelem a társadalom világi ré­szében is okozott kvázi-eufóriát, szinte magával rántva azt. Ez ma, harminc év­vel később, a visszaemlékezések mód­jából világosan érzékelhető. A Szentély­hegy, Hebron, ahol Dávidot királlyá kiál­tották ki – mindezek egy olyan dimen­ziót is megmozgattak az emlékezetben, amelyről a világi társadalom azt hitte, hogy neki ilyen nincs is.

Ezt talán úgy is lehet mondani, hogy az izraeliek visszafoglalták a tör­ténelmüket. Az az ultrabaloldali gon­dolat. amelynek szerepe oly meghatá­rozó volt az állam létrehozásában, vég­re valahogy „lehorgonyzott a történel­mében”. Ez nem feltétlenül patologi­kus jelenség. A nép visszanyeri a törté­nelmét, amint az Magyarországon is történt például 1989-ben Nagy Imre új­ratemetésével.

Ez igaz, de Izrael esetében a követ­kezmények mások. Ámosz Oz interjújá­ból is látni, hogy a szekuláris zsidó társa­dalom éppúgy nem beszéli a vallásosak nyelvét, mint ahogy a vallásosok nem beszélik a szekuláris nyelvet. Valóban úgy tűnik, égig érő fal emelkedik a két csoport között Amikor három éve egy esztendőt tölthettem Jeruzsálemben, barátaim jóvoltából ki-be járhattam a héber egyetem értelmiségi közege és Meá Sárim negyed ultra-ortodox világa között. Ez számomra egészen drámai élmény volt: mindkét fél teljes értetlen­séggel figyelte „ingázásomat”. Mindkettő esetében tapasztalható volt, hogy oly mértékben nem tud semmit a másikról, hogy néha úgy éreztem, bármilyen középkori ostobaságot elhitethetnék ve­lük. Még talán azt is elhitték volna, ha azt mondom: a másik fél csecsemőket gyilkol.

Ámosz Oz arról beszél, hogy Izrael jövője attól függ, képes-e belesimulni a nemzetek közösségébe, képes-e olyan ország lenni, mint a többi. Roppant sú­lyos probléma ez, a világ összes álla­mai közül egyedül ennek az országnak az esetében, mert az ő történelme egyedülálló és ősidők óta meg is van az a tudata, hogy különbözik a többitől.

De a cionista ideológia éppen az­zal az igénnyel lépett föl, hogy a zsidók is legyenek olyan nép, mint a többi. Le­gyenek zsidó földművesek rendőrök, stb. Én úgy látom, az izraeliek többsé­ge kontinuitást képvisel az alapító atyák gondolataival. És az izraeli társadalom is ezen az úton jár, fejlett gazda­sággal, egyre növekvő jóléttel.

Valóban így van, és éppen ezért fe­nyeget az a veszély, hogy a történelmi zsidó identitás úgy kettészakad, amire kétezer éve nem volt példa: egy izraeli identitásra, ami épp olyan, mint bárme­lyik nemzeté, csak itt történetesen hé­berül beszélnek; és egy zsidó identitásra. Ez egészen egyedülálló helyzet, ilyen még nem volt. A zsidó háború analógiájával élve: az állami értelem­ben vett zsidóság lenne az ókori Izrael (vallástalan) megfelelője. Hellenizált zsidóság, a maga makkabeus állami in­tézményei között. Másfelől pedig ott a judaizmus, amely azért jött létre, hogy a zsidóság akkor is megmaradjon, ha nincs állama. A kettő egyidejű meglété­nek nagyon súlyos következményei le­hetnek. Hiszen a zsidó háború, amely­ről Flavius Josephus beszél, végered­ményben e kérdés körül forgott. Itt a szekularizált zsidóságnak a hellenizált zsidóság felel meg, amely szembekerül a tág értelemben vett zelóta mozgalom­mal. Utóbbi egyszerűen csak radikáli­san vallásos. (Ennek ma már komoly irodalma van, amely szerint ez a hábo­rú vallásháború volt és egyáltalán nem a világi értelemben vett szabadságért folyt.) Roppant nehéz tudomásul ven­nünk hagyományos felfogásunkkal, hogy a zsidóság háborúi az ókor végén egyben polgárháborúk is voltak, a há­borút kirobbantó és lefolytató vallásos közeg és a hellenizált réteg, a „béke­párt” között. A zsidóság önképébe ez nehezen fér bele, hiszen „zsidó nem öl­het zsidót”. Ez a felfogás a Rabin-gyilkosság kapcsán is megmutatkozott.

Ámosz Ozétól az én véleményem ab­ban tér el, hogy noha én is azt gondo­lom, politikailag csak Rabin útja járha­tó, de én értem a másik felet is. Én sem beszélem azt a nyelvet, amellyel felé­jük közeledni lehetne, de értem, mit je­lenthet nagyon sok vallásos zsidó szá­mára az, hogy bibliai szent helyekről kell kivonulnia. Amire halachikusan va­lóban mindenféle büntetés kiróható, ha a zsidó törvényt így értelmezik. Hagy előrelépés lenne, ha el lehetne érni, hogy elgondolkozzanak: vajon a halachikus megoldáson belül van-e más al­ternatíva. De ehhez meg kéne tanulni az ő nyelvüket. (Fordítva a dolog nehe­zen képzelhető el: a vallásos közegtől nemigen lehet elvárni, hogy a szekulá­ris felfogás felé közelítsenek.) Sem reá­lisnak, sem erkölcsileg teljesen elfo­gadhatónak nem tartom Oz álláspont­ját, aki elutasítja a zsidóságnak ezt a ré­szét és végső soron a létjogosultságát is kétségbe vonja. Fölmondja velük a szolidaritást, úgy viselkedik, mintha ez egy másik nép lenne.