„Meg kell érteni a cigányokat is”

Beszélgetés Karády Eszterrel magyarokról, franciákról

Karády Eszter (22 éves) nyílt, rokonszenves egyéniség. Édesapja az az 1956-ban Franciaországba emigrált Karády Viktor szociológus, aki az elsők egyikeként kezdte el a legújabb kori magyar zsidóság kutatását, akkor, amikor ez a téma még politikailag kényes kérdésnek számított és nem kaphatott nagyobb nyilvánosságot Magyarországon. Eszter anyai ágon zsidó ősöktől származik, Franciaországban él, de gyakran tartózkodik Magyarországon. Érzékeny a kisebbségi elnyomás minden formájára és összehasonlítási alappal is rendelkezik. Önként adódott, hogy erről beszélgessünk vele.

– Van-e Franciaországban zsidókérdés?

– Franciaországban az átlagpolgárt nem foglalkoztatja, hogy ki zsidó és ki nem az. Ott nem akarják a nevéből mindenáron „megfejteni” valakinek a származását. Magyarországon azonban ez több amatőr „nyelvész” állandó foglalatossága. Itt sokkal nagyobb az érdeklődés a faji kérdés iránt, Franciaországban viszont inkább a szélsőjobboldal idegenellenességében fejeződik ki, és legfőképpen a színes bőrű vendégmunkások ellen irányul. Persze nagy felháborodást váltott ki és élénk vitát kavart a zsidó sírok meggyalázása, ám jellemző, hogy a közvélemény csak egy-egy ilyen ügy kapcsán gondolkozik el az etnikai problémákon. Az utóbbi időben megnőtt az érdeklődés a közép-európai országok iránt, ahol a nemzetiségi kérdés az egyik legsúlyosabb probléma. A kulturális életben is előtérbe kerültek a XIX., XX. századi közép-európai írók, akik között közismerten sok a zsidó származású.

– Mit tudsz a magyarországi zsidóság sorsáról és jelenlegi helyzetéről?

– Mi otthon a családban nem sokat beszélgetünk a múltról. Édesapám elfoglalt ember, akit leköt a

munkája. Rengeteget utazik, hogy kutatásaihoz anyagot gyűjtsön. Szerény, nem törtető személyiség, ami sokszor hátrányos helyzetbe hozza másokkal szemben. Nagymamámmal sem gyakran idézzük fel a múltat, de azt tudom, hogy Magyarországon a zsidóság sokat köszönhetett a kommunistáknak, mert a szovjet katonák szabadították fel a gettókat. Nagyapámnak későn érkezett a segítség, őt már elhurcolták a németek. A kommunizmus persze embertelen oldalát is megmutatta. Nagyszüleimnek kis élelmiszerüzlete volt Hajdúdorogon, amit államosítottak. Amikor a falubeliek megtudták, hogy elveszik a boltot, mindent felvásároltak, hogy segítsenek: minél kevesebb kerüljön a „közösbe”. Úgy hallottam, az elmúlt évtizedekben a nemzetiségek viszonylag békésen élhettek Magyarországon. Nem tudni viszont, hogy mostanában milyen irányban változhat a helyzet. Beszélgettem olyan egyetemistával, akit órák alatt sem sikerült meggyőznöm arról, miszerint butaság az az elképzelés, hogy ma minden hatalmat: a gazdasági életet, a politikát és a tömegtájékoztatást is a zsidók tartanak a markukban.

– Te minek tartod magadat?

– Franciaországban franciának, Magyarországon magyarnak érzem magam. De kritikusabban szemlélek mindent, mint egy átlag francia vagy átlag magyar, ha léteznek egyáltalán ilyenek. Mindenre jobban odafigyelek, mindent több nézőpontból szemlélek, így bizonyos szempontból gazdagnak tekinthetem magam. Amikor valamilyen kellemetlen, az érzéseimet sértő jelenséget tapasztalok, akkor azt rögtön bírálni kezdem. Nagyon jó, hogy két kultúrán nevelkedtem és – azt hiszem – bele tudom élni magam egy francia, de egy magyar ember érzésvilágába is.

– Milyen kellemetlen élményben volt részed Magyarországon?

– Külföldiként úgy gondolom, hogy nagyon indulatosan kezelik itt a cigánykérdést. Kérdeznem sem kell, máris elkezdik szidni a cigányokat. Ez engem nagyon bánt. Sok magyar nem tudja megérteni, hogy egy nemzetiség beilleszkedése nem történhet meg egyik napról a másikra. Egy népnek, amely évszázadokon keresztül sátorban élt és vándorolt, az alkalmazkodáshoz időre van szüksége. Nem elég lakást adni nekik, tekintettel kell lenni a kulturális hagyományokra is. Meg kell érteni a cigányokat, ez a legfontosabb. Minden nép értékeit becsülni kell. Debrecenben megismerkedtem és elbeszélgettem egy szlovákiai magyar házaspárral. A férfi, amikor megtudta, hogy lakóhelyének csodálatos zsinagógáját meg akarják semmisíteni, egy csomó fényképet készített róla és elküldte őket egy zsidó szervezetnek azzal, hogy próbálják megakadályozni a rombolást. A házaspár nem volt zsidó, de magukon érezték a kisebbségi lét szorítását és fogékonnyá váltak a nemzetiségi elnyomás minden megnyilvánulására. Véleményem szerint ez a helyes magatartás, amely a nemzetiségi megbékéléshez vezethet Közép-Európában.

S. B.