Még egyszer a diózásról

A Szombat szerkesztősége módot adott rá, hogy elolvassam Bihari József professzor úr levelét, amiben egyebek között megjegyzéseket fűz a lapban közölt (1992.8.) ,,Diózás” című írásomhoz.

A levélben a többi között ez olvasható: „A különben jól megírt cikk az egyik részében kissé pontatlan. A szerző ezt írja benne: ,A ’rés’ héber szó jelentése ’fej’ …Nos a ’rés’ sem a szefárd, sem az askenáz kiejtésben nem jelent fejet, ez egy héber betű jele, a ’fej’ jelentése pedig a héberben: ’ros’ vagy ’rojs’, esetleg a fixlerhermanos kiejtésben horribile dictu: ’raus’. Persze a héber Ros haSana kiejtése a jiddisben ’resesone’ (tehát még itt sem zárt ’é’-vel, és nem valószínű, hogy akár Poroszlón (ez utalás a szülőfalumra. J. L.) is valaki ’réshasone’-nek ejtette volna. Ezek után talán az lett volna a helyesebb, ha a szerző a ’rés’-t nem héber, hanem jiddis szónak minősítette volna’.”

Bihari professzornak több mindenben igazat kell adnom. Így abban, hogy Poroszlón valóban nem mondták hittestvéreim azt, hogy „reshasone” (igaz, azt sem, hogy „jesenone”, hanem így „résesóne”).

És abban is tökéletesen igaza van a professzor úrnak, hogy a diózásban használt „rés” szó nem héber. Ezt bizony eltévesztettem. De azért nem túlságosan. A héber ״ros” („fej”) szónak van egy derivátuma, amiben az ״o” átváltozik „é”-vé. Ez pedig a “resit” szó, ami valaminek az elejét, kezdetét, fejét jelenti, mint pl. ebben a példabeszéd-szövegben: ,,résit hokhmá k’né hokhmá” (,A bölcsesség kezdete szerezz bölcsességet” (Példab. 4,2). És ha ezt a „résit”-et ellátjuk egy bizonyos előraggal, akkor megjelenik a közismert „b’résit”, azaz Mózes első könyvének első szava: ״Kezdetben”, ״Legelsőre”.

Vagyis volna ilyes ״kibúvóm”, kétségtelen. Én azonban mégis inkább megvallom: tévedtem. De most is azt mondom, azért nem olyan túlságosan. Mert a ״rés” szó nem héber ugyan de nem is jiddis ahogyan Bihari professzor ajánlja (ő ne tudná, hogy nincs ilyen jiddis szó?) -, nem jiddis, nem is héber, hanem feltételezésem szerint a hébernek nagyon közeli rokonságából, az arameusból való. Abból a nyelvből, ami hosszú időn át a zsidó nép közhasználatú nyelve volt, és ami a g’márának (azaz gemórenak) is a nyelve, és ami a liturgiánk számos imájának szövegét is adta („J’kum purkán”, a káddis, nem is szólva a széder esti „Hád gádjá”-ról stb.)

És az arameus ,,rés” valóban azt jelenti: „ej”. Például a Szentély pusztulása után a babilóniai számkivetésbe került zsidóság fejének” ez volt a címe: „rés-gálútá”, azaz „a száműzetés(ben levők) feje”. És még számos példa hozható amely példák meg is találhatók EvenSósán remek héber(!) szótáraiban, mind a régebbi, mind az újabb kiadásokban, ill. változatokban. Hadd idézzek csupán egyet ,,résé d’hetjá hálí v’szofé m’rír”, magyarul: „A bűn feje (értsd: kezdete) édes, a vége azonban keserű.”

Ahhoz persze valakinek, folkloristának fáradságos kutatásokat kellene végeznie, hogy kiderítse: hogyan került a szinte kizárólag csak magyarul beszélő poroszlói zsidók diózási terminológiájába az arameus „rés” szó. Feltéve, hogy elemzésem megállja a helyét.

*

Őszinte örömömre szolgált egyébként az az olvasói levél, amelynek írója az én szerény cikkem olvastán emlékezett vissza bánatosan, nosztalgiával az olaszliszkai, illetve környéki szukkotokra-szikeszekre, a maga gyermekkori diózására; ő is említi a „rest” lehetséges, hogy ő többet tud a szó eredetéről? Azt írja ő a levelében: ״emlékeimet hordozom magammal” vele együtt én is így vagyok, hordozom az emlékeimet, s azok olykor arra kényszerítenek, késztetnek, hogy megosszam másokkal.

J.L.