Maszk, átváltozás, beavatás

2007. augusztus 21. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben (Tanulmányok a transzcendensről V.) szerk. Pócs Éva, Balassi Kiadó, 2007. 615 oldal + 32 oldal képmelléklet 4.000 Ft

2005 májusában Siklóson gyűltek össze az immár 12 éve rendszeresen tartott vallásetnológiai konferenciák összeszokott folklorista, antropológus és néhány más szakmából érkező (irodalmár, nyelvész, vallástörténész) előadói, hogy egy újabb komplex vallásetnológiai kérdést megvitassanak. Kötetünk címe egyezik a konferenciáéval, amely a maszk, az átváltozás és a beavatás egymással is összefüggő és egy-egy elemében külön-külön is vizsgálatra érdemes problematikáját járta körül. Kötetünket a hármas tematikának megfelelően tagoltuk: az első három – inkább kutatástörténeti – tanulmány után minden fejezetben a három téma egyike dominál, a másik két nagy tematika alárendelten, a sokszálú összefüggések okán jelenik csak meg.

Sorozatunk hagyományaihoz tartozik, hogy rokon problémákat kutató külföldiek tanulmányaival is kiegészítjük kötetünket. Ezúttal a választás egyrészt a spanyol, illetve baszkföldi népi vallás kiváló amerikai kutatójára, William Christianra esett, aki az emberek és állatok viszonyáról szóló, 2001-ben egy taorminai konferenciára írt előadását bocsátotta rendelkezésünkre. Másik külföldi szerzőnk Caroline Oates, a University College London fiatal antropológiaoktatója, az angol és francia werwolf (‘farkasember’) hiedelmek kiváló szakértője. Az „átváltozás” témában kulcsfontosságú werwolfnak ezúttal magyar előadója nem volt, így Oates érdekes tanulmányának űrkitöltő szerepe van.

Ami az első, A kutatás dilemmái című rész három tanulmányát illeti, Verebélyi Kincső cikke kutatástörténetnél többel is szolgál. Amellett, hogy a magyar népszokások maszkjainak kutatásáról nyújt rövid összefoglalást, a maszk mint szokástárgy megközelítésének különböző lehetőségeivel is foglalkozik. A maszkot elsősorban mint a játékos viselkedés kellékét tekinti, egyben megkísérli a naptári ünnepekhez kötődő maszkos szokások újfajta rendszerét létrehozni a „nevetés periódusainak”, a szakrális és profán naptári ciklusok váltakozásának szabályszerűségei alapján. – Mund Katalin kutatástörténete más irányba: a modern ezoterikus gyógyítók ötödik fejezetünkben érintett világába vezet. Franz Anton Mesmer 18. századi orvos magnetizmusnak nevezett gyógymódjából kiindulva érzékletes példákkal világítja meg a gyógymódok „tudomány árnyékában” megjelenő okkult változatait, illetve a mesmerizmustól napjainkig az ezotéria és a tudomány változó viszonyát. – Kürti László az emberi különbségek, „másság”, illetve a szörnyek különböző fogalmi csoportjainak taglalását használja vezérfonalul ahhoz, hogy az ókortól napjainkig, a görög történetíróktól a modern antropológusokig a rasszizmusfelfogások és elméletek történetét vázolja.

Az Átmeneti rítusok című fejezet vezéreszméje a beavatás: az új társadalmi csoportba való belépés, amelyet avatási rítus, vagy legalább arra utaló szimbolikus mozzanat, tárgy kísér. E változatos világ néhány mozaikdarabkáját mutatjuk be több szerzőnk friss terepmunkája vagy levéltári kutatásai alapján. Az emberi élet fordulóinak időrendjében az első három tanulmány a születés körüli rítusokkal foglalkozik. Bárth Dániel az asszonyok szülés utáni templomi megáldásáról ír, eddig ismeretlen, általa feltárt történeti források alapján. Vizsgálata során rekonstruálni tudta a szülés utáni avatás szokása társadalmi jelentőségének kora újkori növekedését, mind protestáns, mind katolikus vonatkozásban. – Csonka-Takács Eszter tanulmánya „élőben”, gyimesi tereptapasztalatai alapján mutatja be az asszonyavatás és a gyermekágyi tisztátalansági tabuk mai társadalmi szerepét, egy olyan közösségben, ahol ez még működő rendszer, és jól vizsgálható a tabuhagyományok és a közösségi kontroll kölcsönhatásának szerepe. – Balázs Lajos tanulmánya a keresztelővel mint beavató rítussal kapcsolatos egyházi újításokról szól; azt vizsgálja, hogyan reflektál ezekre Csíkszentdomokos katolikus népessége. – Nagy Zoltán vaszjugáni hanti nyelvrokonainknál figyelte meg az emberi élet  korosztályváltásait jelölő vagy kísérő szimbolikus mozzanatokat, amelyek két síkon, a munka és a szakralitással való kapcsolat síkján figyelhetők meg. Mint megállapítja, a munka síkja az öregedéssel lefelé, a szakralitás síkja felfelé ívelő tendenciát mutat. A tanulmányból fény derül az új korcsoportba lépők beavatásának eltérő kultúrájú népcsoportoknál is megfigyelhető általános jellemzőire is. – Keszeg Vilmos egy erdélyi, mezőségi faluban végzett majd’ 20 évvel ezelőtti, valamint közelmúltbeli vizsgálatainak tanulságait foglalja össze a május elsejei zöldág-állítás szerepének változásairól. Ez a férfivá avatás egyes jellegzetességeivel rendelkező rítus eredetileg – mint mondja – „olyan alkalom, amely az egyént kontextusba helyezi, róla szóló narratívumokat termel, s ezeket belehelyezi a közösségi emlékezet repertóriumába” – és éppen ez a szerep van az utolsó évtizedben megszűnőben a fiatalok elvándorlása következtében. ­– Szintén legényszokásokat, illetve férfivá avatási rítusokat vizsgál Gagyi József egy székelyföldi faluban, Máréfalván. Ő a régi és új felnőtté avatási rítusok, ifjúsági ünnepek – ballagás, szüreti bál, hétvégi diszkózás – kapcsán mutatja be a helyi társadalomban végbemenő modernizáció és deszakralizáció folyamatait, a felnőttség elérésének megváltozott biológiai és társadalmi tényezőit és mindezek tanulságait. – Vincze Kata Zsófia budapesti zsidók között vizsgálta, hogy a bár micvá és bát micvá zsidó vallásos rítus mennyiben és miként értelmezhető serdülőkori beavatási rítusként. „Miként működik másként ez a terminus a zsidó vallásban, pontosabban a mai, budapesti zsidóság különféle csoportjaiban, irányzataiban?” A kérdésekre a zsidóság különböző csoportjainál eltérő válaszokat kap, az egyes vallási irányzatok és az asszimiláció, illetve a szekularizáltság mértékének megfelelően.

A konferencia egyik központi témája az ünnepi/rituális maszkviselés volt: ennek sokrétegű vonatkozásait járják körül az Ünnepi maszkok, rituális átváltozások című fejezet folkloristák és történészek tollából származó megközelítései. Voigt Vilmos az ál, álnok és alak szavak kapcsán egy eddig figyelembe nem vett nyelvtörténeti forrásanyagot vizsgál. Ezt áttekintve megcáfolja Pais Dezsőnek az említett szavak kora újkori városi, udvari maszkokkal való kapcsolataira vonatkozó feltételezését. – Petneki Áron egy másfajta maszk: a zarándokköpeny és zarándokkalap kultúrtörténetével foglalkozik. Ezek középkori és barokk irodalmi, képzőművészeti ábrázolása mellett a rejtőzködést szolgáló álruhaként használt zarándokköpeny folklór-, illetőleg irodalmi motívummá válását vizsgálja, amely Gottfried Keller 1878-ban megjelent novellájáig követhető nyomon. – Szintén a zarándokruha ‘elrejtő’ jelentésével foglalkozik Mátyus Zsuzsanna tanulmánya az ihrám nevű ruháról, amelyet Mekkába vezető zarándokútjaikon viselnek a muszlim férfiak. Az ihrám viselését – mint magát az egész zarándoklatot is – összetett beavatási rítusként értelmezi a szerző. – William Christian tanulmánya nagyszerű látnivalóval is szolgál: Cristina García Rodero 1973–1990 közötti fényképeiből közöl válogatást. A kiváló spanyol fotós 17 év alatt több mint 180 000 képet készített körülbelül ötszáz fiestáról. A pillanatnyilag a Los Angeles-i Getty Research Institute leltárában lévő anyagból válogatott képek és Christian újszerű megközelítésű kommentárjai révén az emberek, szentek és állatok hármas viszonyrendszerének számos, eddig nem köztudott vonására derül fény, amikor a szerző az emberek és az állatok, illetve a szentek és az állatok rituális érintkezéseinek feltételeiről, indítékairól, formáiról beszél. – Krupa András cikke két máig gyakorolt maszkos ünnepi rítus: a Borbála- és Luca napi felvonulások szereplőinek, maszkjainak, tréfás játékainak színes anyagát nyújtja a magyarországi szlovákság majd’ minden településéről, miközben megkísérli a nagy közép-európai régión belül az önálló szlovák sajátságokat megállapítani. – Liszka József csallóközi farsangvégi rítusokról szóló tanulmányában a maszkoknak, illetve maszkos rítusoknak egy egészen más vonatkozása kerül terítékre. A tejfalui dőrejárás és a bényi tojásszedés ahhoz szolgál példaként, hogy a „romlatlan” népi kultúra megőrzésére, konzerválására irányuló mai kísérleteknek – az ő szavaival – „milyen technikái, illetve következményei vannak”. – Régiből újjáalakult, és állandóan továbbfejlődő, változó maszkos szokásokról szól Minorics Tünde tanulmánya is, amelyet az utóbbi évek mohácsi busójárásainak megfigyelése alapján írt. Az ő fő kérdése az volt, hogy napjainkban vajon mi motiválja a mohácsiakat abban, hogy maszkot öltsenek, mi az álruhás játékok szerepe mindennapi életükben és ünnepi viselkedésükben; másrészt szándékában állt a kommerciális, hivatalos, felülről irányított busóünnep mögé nézve a spontán csoportosulások életközelibb játékait is szemügyre venni.

Az emberi lét legnagyobb átváltozását jelölik, kísérik a meghalás rítusai, a túlvilág és a hozzá vezető út hiedelmei, amelyekkel az Élők, holtak, lelkek – út a túlvilágra című fejezet három tanulmánya foglalkozik. Virt Istvánnak moldvai magyaroknál végzett, ismételt terepmunkája adott alapot a „lélek átváltozásairól” szóló tanulmánya megírásához. Adatai a test–lélek életben és halál után megnyilvánuló kettősségeivel kapcsolatos, egyetemes, majd minden vallásból ismert nézetekre vonatkozó tudásunkat számos, eddig ismeretlen mozzanattal (például a halál után visszajáró lélek különböző alakváltozataival) gazdagították. – Hesz Ágnes a halál nagy átváltozását gyimesközéploki kutatása alapján vizsgálja: ennek során alkalma volt a helyi társadalom halálra való reagálásait megtapasztalni. Tanulmánya a halotti rítusok társadalomkohéziós szerepének általános és helyi sajátságait mutatja be, a haldoklástól és temetési előkészületektől az emléktorok, alamizsnálkodás rítusainak társadalmi – „szövetségeket” megerősítő vagy létrehozó – szerepéig. – Rezessy Anna nagyszabású munkája a magyar és karjalai halottsirató szövegek komparatív analízisén alapszik. Kutatási eredményei szerint a halál okozta veszteség feldolgozására a karjalai és a magyar siratók más-más megoldást nyújtanak: a karjalai halottsiratók központi témája az elhunyt átlényegülése, a változás, míg a magyar siratók javarészt a hátramaradottak árvaságáról és sanyarú sorsáról szólnak.

A kötet tanulmányainak Szentek, papok, varázslók címet viselő nagy csoportja a transzcendens világba való vallási jellegű beavatás egyes motívumaival foglalkozik. Tóth Anna Ioannes Malalas 6. századi bizánci krónikaíró egyik művében városvédő talizmán szerepét betöltő szobrokra, sőt a talizmánkészítés egyes rítusaira is talált adalékokat. E talizmánszobrok telesma és stoikheion elnevezéseinek jelentésváltozásait végigkövetve mai balkáni néphitadatokig jut el, amelyek valamiképpen az ókori bizánci őrzőszellemek, illetve talizmánmágia egyes hagyatékait őrzik. – Pócs Éva tanulmánya ebbe a gondolatkörbe kapcsolódik be, amikor a stoikheion szó származékaival, a stihio, stahia, sztuha, zduhacs stb. szavakkal megnevezett, a mai Balkán több népénél ismert varázslókról, őrzőszellemekről rajzol széleskörű körképet, és megkísérel új következtetéseket levonni némely archaikus európai lélekképzetre nézve. – Füvessy Anikó tanulmánya egy magát médiumnak tartó asszony „lélekutazását”, látomásait és túlvilági beavatását mutatja be, egyben elemzi az asszony túlvilágképének egyes néphitelemeit. – Kis-Halas Judit a New Age ideológiákon alapuló „energiagyógyászati” módszerbe, az ún. reiki gyógymódba történő beavatást írja le, a világháló reiki tematikájú portáljai, beszélgetőfórumai és levelezőlistája, valamint saját Baranya megyei terepmunkája alapján. Tanulmányában a reikit egyrészt terápiaként, másrészt alternatív spiritualitásként, vagyis a vallás egy új formájaként értelmezi.

A folklór és hiedelmek gazdag átváltozás-tematikáját az Alakváltozások a folklórban című fejezet három tanulmánya képviseli. Caroline Oates már említett cikke egy tizenéves „farkasember” ellen indított, Bordeaux-ban 1603-ban lezajlott pert elemez. A részletesen fennmaradt periratok betekintést engednek a 16. századi werwolf-értelmezések változataiba, a racionalitás talaján álló abszolút elutasítástól a feltétlen hit alapján virágzó folklórmotívumokig és a Jean Bodin által képviselt teológiai vélekedésig, amely szerint az ördög képes magára ölteni az emberi test fizikai szubsztanciáját. – Komáromi Tünde esettanulmánya egy aranyosszéki falu közösségének boszorkánysággal, rontáshiedelmekkel összefonódott megszállottságképzeteit illusztrálja. Az írásból arra is fény derül, hogy a közösséget ért csapások értelmezésében milyen fontos szerepet játszanak a mai napig a magyarság keleti csoportjainak hagyományos kultúráiban az ördögi és halotti megszállottság képzetei. – Dallos Edina tatár varázsmesék alapján a fel nem ismerés és a felismerés „maszk”-motívumaival foglalkozik. Kutatási kérdéseivel az egyes népmesei motívumok és a beavatási rítusok kapcsolatait kereső kutatások problematikájára reflektál.

Az átváltozás és beavatás alapszimbolikájának egyetemességére is fény derül az utolsó, Átváltozásmotívumok az irodalomban és művészetben címet viselő fejezetnek a Bibliától a modern magyar líráig terjedő széles körképéből. Az első tanulmányban Szigeti Jenő mutatja be az Ószövetség „rejtőzködőinek” sorát, akik az álruha, a maszk, vagy egyáltalán a ruhát öltés és meztelenség változatos jelentésrétegeit „kihasználva” vezetnek félre, szerzik meg jussukat, vagy kerülik el ítéletüket. – Nagy Ilona egy, a középkori apokrif irodalomtól (Péter-akta, Nikodémos evangéliuma) az újkori folklórig számtalan változatban ismert átváltozásmotívumot interpretál. Tanulmánya – mint mondja, „fel kívánja vázolni az »életre kelő sült kakas-motívum« változatos előfordulásait és variálódását térben és időben, továbbá az írásbeli és szóbeli alakzatok genetikus összefüggéseinek hálóját”. Vizsgálata sok tanulsággal szolgál a modern kori folklór és a középkori irodalom kapcsolataira nézve is. – Tóth G. Péter a „feláldozott és megemésztett gyermek” elbeszélésmotívumának 2–6. századi előfordulását szemlézi, amely a kora keresztények ellen megfogalmazott rituális gyermekgyilkosság-vádak, majd az eretnekeknek megbélyegzett új vallási közösségekkel szembeni perek után a zsidók ellen felhozott vérvádakban, illetve a kora újkori boszorkányvádakban teljesedik ki. Ennek a szöveghagyománynak a reformáció kori, keresztséggel kapcsolatos új dimenzióiról szól a tanulmány. – Nagy Károly Zsolt a Comenius Orbis pictusában fellelhető beavatásmotívumok, illetve koncepciók változásait elemzi, annak a meggyőződésének a jegyében, hogy a különböző kiadások kép- és szöveganyagának összehasonlító elemzésével a bennük tükröződő világ és világkép változásai is megragadhatók. – S. Sárdi Margit a 17–18. századi magyar irodalom „maszkviselési” hagyományait vizsgálja. Az erkölcsi kritikát mondó, szerelmi vívódásukat csak így kifejezni tudó vagy politikai különvéleményt nyilvánító – és ezért álorcát ölteni kénytelen – költők, írók sorának idevágó műveit elemzi, köztük a leghíresebbek: Pázmány, Balassa, Zrínyi példáit. – Végül kötetünk zárótanulmányában Büky László elemzi egyik legmodernebb „álarcos” költőnket: Füst Milánt, végigvezetve „a más nevében való beszélés” motívumait Füst lírájában. Elemzése konklúziójaként megállapítja, hogy „a más nevében beszélés a Füst Milán‑lírában általános jelenség, a (fiktív) beszélő kilétének meghatározhatósága főként a verscímek segítségével történik”.

Láthatjuk, igen széles, színes és változatos skálán mozgott a régi és új, testi és lelki, földi és égi, valóságos és fiktív, reális és szimbolikus maszkok, átváltozások és beavatások elemzése, több szakma szája íze szerint, eltérő nézőpontokból, változatos idősíkokban és földrajzi térségekben. Egyetemes és helyi, egy-egy társadalomhoz kötött speciális sajátságokra egyaránt fény derült. A különböző szakmák és eltérő nézőpontok találkozásának vágya adta a konferencia – és egyben kötetünk – alaphangját, körképünk ezért – mint régebbi köteteink esetében is hangsúlyoztuk – nem lehetett teljes és koherens: a tág tematikából inkább csak egy-egy jellegzetes példa kerülhetett terítékre. Reméljük mégis, hogy e sokszor esetleges, mozaikszerű tarkaság mélyén kirajzolódtak a három téma kapcsolatait jelző, rejtettebb összefüggések is, és ezek felfedezésében nem csak mi, szerzők, hanem olvasóink is örömüket fogják lelni.

Pócs Éva

(Forrás: www.litera.hu)