Második hazánk

A szerző a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora. Alábbi figyelemfelkeltő írását a Jerusalem Post 1990. január 6-i száma közölte.

A Közép- és Kelet-Európában nemrég lezajlott folyamatok hatása Izraelre messze túlmutat a közvetlen politikai kontextuson, és szorosan összefügg Izraelnek saját magáról mint nemzetállamról alkotott képével.

A 19. és 20. század folyamán kibontakozó cionista mozgalom és a zsidó nemzeti reneszánsz Kelet-Európában ugyanazon a politikai, társadalmi, kulturális és szellemi áramlatokból táplálkozott, amelyek Kelet-Európa későbbi arculatát is meghatározták. S noha a cionizmus természetesen nem választható el a zsidó történelemtől, és Izrael Állam maga is a Közel-Keleten fekszik, keletkezésének körülményeit csakis a kelet- és közép-európai történelem tükrében érthetjük meg igazán. A cionista mozgalom kibontakozását jelentősen befolyásolták azok a fejlemények, amelyek – főleg Oroszországban és Lengyelországban – a zsidó közösségekre hatottak.

Rejtőző gyökerek

A héber irodalom megújhodása Kelet-Európában csakis a lengyel, orosz és német romantika tükrében érthető meg. Sőt a héber nyelv feléledése is Kelet- és Közép-Európa nagy nemzeti, nyelvi megújhodásában gyökeredzik, ahol a hosszú évszázadokig elnyomásban szenvedő nemzetek újra felfedezték s részben újraalkották nyelvi hagyományaikat.

A cseh és magyar nacionalizmus elválaszthatatlan a nemzeti irodalom és nyelv kifejlődésétől, amely annak előtte alig emelkedett felül a köznyelv vagy egyéb paraszti nyelvjárás szintjén. A nemzeti mozgalom szerves részét képezte a történeti, s néha mitikus hősökkel való azonosulás. Hasonlóképpen a makkabeusok vagy Bar Kohba addig a zsidó vallási tudatban szunnyadó alakjának nemzeti hősökké emelése is csak a történelmi tudat hasonló felizzításának körülményei között következhetett be. Heinrich Graetz nagyszabású művét, A zsidó nép történetét a saját múlt visszaperlésének hasonló igényével írt német és lengyel művek ihlették.

Izraelnek mint nemzetállamnak a megjelenése tehát voltaképp az utóbbi két évszázad Közép- és Kelet-Európán végigsöprő nemzeti reneszánszának egyik kései példája. Nacionalizmusnak és vallásnak az a bonyolult szövedéke – mely sok izraeli számára olyannyira nyugtalanító – szintén nemzetiség és vallás kelet-európai összefonódásából eredeztethető: a lengyel nacionalizmus sosem vált el a katolicizmus elemétől, ahogyan az orosz nacionalizmus is erőteljesen kötődött az orosz ortodoxiához, s még az igencsak szekularizálódott cseh hazafiak is Husz Jánost tekintették nemzeti emancipációs mozgalmuk előfutárának.

Lényegét tekintve kelet-európai maga az izraeli po­litikai rendszer is a maga temérdek pártjával, melyek ideológiája gyakran csak árnyalatokban különbözik. Ezért is tűnik az izraeli politikai rendszer oly titokzatosnak és érthetetlennek a merőben más, pragmatikus és tisztán instrumentalista angolszász hagyományokon nevelkedett szemlélőnek.

Amennyiben Izrael és Európa között létezik – vagy valaha is létezett – szorosabb kötelék, úgy e kötelék ehhez a hajdan volt Európához fűzi: gyökereink Varsóban és Bécsben, Prágában és Ogyesszában, Besszarábiában és Litvániában keresendők. Párizs vagy Brüsszel Európája, London vagy Manhattan szellemi atmoszférája kevéssé befolyásolták vagy alakították az izraeli kultúra, politika és szemléletmód európai kötődéseit.

Szétszaggatott szálak

Az elmúlt fél évszázadban először a nácizmus, majd később a kommunizmus szaggatta szét az Izrael és Európa közötti szálakat. A nácik Kelet-Európát a zsidó nép tömegsírjává változtatták. Lengyelország megszűnt a zsidó kulturális élet fénylő központja lenni: az a hely, ahol a zsidóság szenvedései dacára fennmaradt, ahol küszködései közepette is remekműveket alkotott, utóbb már a zsidómészárlások színhelyét juttatja eszünkbe. Kelet-Európához már nem a zsidó élet, hanem a zsidó halál képzete társult, melynek Auschwitz lett a jelképe.

A második világháborút követő kommunista uralom Kelet-Európa-szerte felerősítette ezt a folyamatot. A szovjet forradalom egyúttal az autonóm zsidó élet végét jelentette Oroszországban, s a szovjet uralom kiterjesztése Kelet-Közép-Európára e szomorú vég beköszöntét jelentette a varsói, prágai, bukaresti és budapesti zsidó közösségek, illetve maradványaik számára. E rezsimek Izrael-ellenes és gyakorta nyílt antiszemita politikája végleg eltépte azokat a még meglévő érzelmi szálakat is, amelyek egy izraeli polgárt ezen országokhoz, kultúrájukhoz köthettek.

Izraelt a szó legszorosabb értelmében elvágták történelmi és kulturális gyökereitől. Hogyan is lehetett volna akár csak közvetve is azonosulni olyan országokkal, melyek a zsidóság tömeghalálának színhelyei voltak, majd ezután a kommunizmus örve alatt igyekeztek befeketíteni a zsidó népet és a zsidó államot?

Ily módon a történelmi Izrael – a zsidó és kelet-európai kultúra egészen különleges vegyüléke – gyakorlatilag megsemmisült.

Izrael lakosságának másik fő eleme a közel-keleti államokból érkezett népesség, nem tapasztalt hasonló elidegenedést: ennek jó példája a marokkói zsidók kapcsolata hajdani hazájukkal. Az a kelet-európai élményvilág azonban, amely mélyen átitatta az izraeli társadalmat és kultúrát, szinte teljességgel érthetetlen­né vált a fiatalabb zsidó nemzedékek számára, éppen e gyökerek kíméletlen elszaggatása miatt.

Hogyan is érthetnénk Bialikot Kelet-Európa nélkül? Hogyan érthetnénk meg vallás és nemzetiség bonyolult izraeli szövedékét, ha egyetlen viszonyítási pontunk állam és egyház szétválasztása a 18. századi Amerikában? Mi köze lehet egy ilyen doktrínának a cionizmus gyökereihez és a zsidó állam eszméjéhez?

A tel-avivi irodalmi élet akkor vált igazán provinciálissá, amikor a héber irodalom kiszakadt abból a kulturális közegből, mely addig táplálta, s megszaporodtak a párizsi és New York-i irodalmi divatok, irányzatok majmolására irányuló kacér kísérletek. Azok a témák, melyek szervesen illeszkedtek a nyugati környezetbe, gyökértelennek és jelentéktelennek bizonyultak a mi viszonyaink között.

„Izrael hazája”

Most, hogy Közép-Kelet-Európa ismét magára talált, Izrael újra felelevenítheti valós kapcsolatát a kelet-európai kultúra azon részével, melyhez sokunkat érzelmi szálak kötnek, melynek irodalmát és nyelvét sokan ismerjük és beszéljük. Bizony megértjük még nemzeti és vallási gyűlölködéseiket is, hiszen oly sok­ban hasonlítanak a sajátunkra: politikai pártjaink, legyenek azok szocialisták, liberálisak vagy nacionalisták, ebből a közegből sarjadtak, s kevéssé hatott rájuk a brit Konzervatív vagy Munkáspárt. Eredményeink és hibáink, jelképeink és dilemmáink javarészt kelet-európaiak, s csak kisebb mértékben közel-keletiek.

Most, hogy Kelet-Európábán újjáéled a szabad és pluralista társadalmi berendezkedés – annak minden gondjával és feszültségével -, most várható Erec Jiszráél megújhodása is a Földközi-tenger partvidékén: egy olyan országé és kultúráé, amely az európai hagyományokhoz kapcsolódik.

E kötelék sok szempontból tragikus, de egyben élő és alkotó. Kultúrát és meggyőződéseket, feszültségeket és traumákat jelent, semmiképpen sem csupán kereskedelmet vagy vámhatárokat, mint a brüsszeli EK-hoz, vagy az amerikai szabadkereskedelmi övezethez fűződő szálaink. Ha van Izraelnek hazája, mely túlmutat a zsidó történelmen és a Közel-Keleten, akkor az itt keresendő, s nem az angolszász ״kereskedő” demokráciákban.

Most, hogy a kommunista uralom megszűnt Kelet-Európában, Izrael is újra magára találhat.

Fordította: Seleanu Magdaléna