Másnak lenni

Mindannyian mások vagyunk. Mindannyian kisebbségiek agyunk. Mindannyian különbözünk. Én is, te, ő is. A román, a magyar, a német, a francia, az angol, a zsidó, a holland, az arab, az urbánus, a népies, az avantgarde, a konzervatív és mind-mind, a többiek. Az elkövetkező évszázad erről a különbözőségről, a másságról, a sokszínűségről szól majd. És a toleranciáról.

Ha nem vagyok toleráns, akkor nem várhatok toleranciát. Az én különbözőségemre. Az én másságomra. Akkor nem mutathatom fel önmagam. Tisztán és egyértelműen. Hogy ilyen vagyok. És fogadjatok el olyannak, amilyen vagyok. Toleráljátok a másságomat.

Korábban az egyik írásomban az avantgarde művészet is a civil társadalom viszonyáról próbáltam szólni. Akkor így fogalmaztam, hogy a civil társadalom az avantgarde létfeltétele. Mert csakis egy toleráns, a különbözőségek ránt fogékony, nyitott társadalom (pontosabban szólva nyitott és toleráns egyének társasága) adhat keretet a kísérletező, a művészet új és új lehetőségeit kutató alkotó számára. Hiszen az avantgarde a másság, a különbözés művészete. A sohanemvolt megteremtésének kísérlete. A korábbi írásomhoz most annyit tennék hozzá, hogy az alkotás önmagában a másság, a különbözés dokumentálása. És: minden emberi élet is a sohanemvolt, megteremtésének kísérlete. Vagyis: valóban mindannyian mások vagyunk. És: a másikban a másságot nem elfogadni, ez önmagunk különbözőségének szégyellős és értelmetlen takargatása. Ha biztos vagyok önmagámban, akkor könnyebben tudomásul veszem a másikat is. Csupán erről van szó.

Szeretek kívülállni. Kisebbségben maradni. A gyengébbhez csatlakozni. Sokszor azon kapom magam, hogy irigylem azt, aki valamilyen vitában egyedül maradt. Aki valahol, valamikor magányosan és konokul képviseli a saját igazát. Irigylem és tisztelem az erejét. Még akkor is, ha nem értek vele egyet. Szimpatikussá lesz. Szimpatikussá lehet.

A filmet, ami 10 Oscar-díjat kapott, még véletlenül sem nézem meg. Egyszerűen nem érdekel. Ami mindenkinek tetszik, nem lehet jó. Gyanakvó vagyok a többségi véleménnyel szemben. Adjátok meg nekem a kételkedés szabadságát! A kívülállás örömét. Hadd gyakoroljam a győztes nagyságában. És hadd kutassam gondolatban a vesztes mentségeit. Így érzem teljesnek a képet. Az összképet, önmagamban.

A magányos, a gyengébb, a kisebbségi mi magunk vagyunk. Mindannyian. Mindenki. Az esélytelenebb pozíciójából próbáljuk felmutatni önmagunkat. Add meg nekem a lehetőséget! Nekem, a magányosnak, a gyengének, a kisebbséginek. A lehetőséget a bizonyításra, a szóra, a védekezésre. Add meg nekem az ellentmondás szabadságát. A különvélemény jogát.

A magányos ember érdemes megértésünkre. Szeretem a magányos hősöket. És nem szeretem a tömegben hangoskodókat, a tömegtámogatásra hivatkozó demagógokat és zsarnokokat.

Azáltal, hogy más vagy, én vagyok gazdagabb ez az az igazság, ami számomra elsősorban követendő. Add meg nekem a végtelen megértés és végtelen tolerancia képességét ez az én imádságom.

Az éjjel Auschwitzban jártam. Álmomban. Kiabáltam a félelemtől. Álmomban fegyveresek jöttek értem, néhány rosszarcú bőrkabátos, és magukkal vittek. Auschwitzba. Mondtam nekik, hogy nem értem. A háborúnak vége. Ma már nincsenek ilyenek. Milyen alapon visznek magukkal?, kérdeztem. És még így is védekeztem, álmomban, iszonyú rettegésben, hogy: én nem vagyok zsidó. Ne vigyenek el, mondtam nekik, hiszen én nem vagyok zsidó. És álmomban azt gondoltam magamban: ez az egész egy képtelenség. Rossz álom. És az is volt, valóban: rettegéssel teli rémálom.

Tudjuk, hogy nem vagy zsidó, mondták a bőrkabátosok. De nem tetszik a pofád, mondták. Nem tetszik a képed, ordították, és ezért most megdöglesz. Auschwitzban döglesz meg, ordították, és én nem tudtam ezzel az ordítással mit kezdeni. A képük vörös volt, elhízott, bőrkabátjuk alatt ujjatlan trikót viseltek, kezükben a gépfegyverüket szorongatták. És élvezték a gépfegyverek adta hatalmat. Szinte lubickoltak a hatalomban.

A végén, persze, felébredtem. Miután hánykolódtam és nyüszítettem és kiabáltam, végül felébredtem. És jó volt az ágyamban feküdni, és elnyújtózni hosszan. Jó volt élni. Nyugodtan, félelem nélkül.

Aztán: rossz volt szégyenkezni. Szégyellni a védekezésemet. A mentegetőzésemet. A bőrkabátosok előtti megalkuvásomat. Mert az érveim hamisak és gyengék voltak. Hiszen: mindannyian zsidók vagyunk.

És legyen ez a mondat most, ebben a pillanatban, metafora. Mindannyian zsidók vagyunk, mindannyiunkat elvihetik a bőrkabátosok. Ha úgy tartja kedvük. Ha nem tetszik a pofánk. Ha mások vagyunk. Ha más a fülünk, az orrunk, a szemünk, ha más színű a bőrünk, ha más a gondolkodásunk. Szinte mindegy, hogy miben vagyunk mások. Ha kilógunk a sorból, ha nem alkalmazkodunk a tömeghez, ha deviánsok vagyunk, ha önállóan gondolkodunk, akkor könnyen elvihetnek a bőrkabátosok. A kemény fiúk. Ők nem kegyelmeznek.

Zsidó vagyok, ha nem vagyok az, akkor is. Mert más vagyok. Mert egyéniség vagyok. Mert gondolkodó ember vagyok.

Bármikor beállíthatnak hozzám. Azok, akik eldobták maguktól egyéniségüket. Akik tömegemberré degradálták magukat. Kezükben géppisztolyt szorongatnak majd, és azt mondják: Te zsidó! Velünk jössz! És elvisznek majd a bőrkabátosok. Az utolsó útra. Az utolsó utamra. Ők, a tömegemberek. A gépemberek. A nem-emberek.

*

Még a pusztulás árnyékában is vállalnom kell egyéniségemet. Másságomat. Mert az egyéniség elvesztése: csak az a pusztulás.

*

Nem szeretem a türelmetlen és merev embereket. Látom a gyengeségüket. Add meg nekik, Uram, a tolerancia erejét.

*

Add meg mindannyiunknak. Hogy elviselhessük önmagunkat. Hogy képessé legyünk a másik ember különbözőségének elviselésére. Hogy egymással békében meglegyünk, nyugodt szívvel, tiszta tekintettel.