Márton Áron püspök a fajgyűlölet ellen

Nemrég volt ötven esztendeje, hogy Márton Áront 1939-ben püs­pökké szentelték a kolozsvári Szent Mihály templomban. A második bé­csi döntés (1940. augusztus 30.) után a püspök katolikus hívei két ország területén éltek: Dél-Erdélyben Gyu­lafehérvár maradt a püspöki szék­hely, a Magyarországhoz visszacsa­tolt Észak-Erdélyben Kolozsvár kap­ta meg a katolikus főiskolát. Törté­nelmi tény azonban, hogy Márton Áront a magyar kormány később, 1944-ben kitiltotta Észak-Erdélyből. Erre a püspöknek a zsidók deportá­lása elleni tiltakozása adott okot.

A fiatal főpap már 1942 márciusá­ban kibocsátott körlevelében bírálta a hatalom birtokosait. Amikor a ma­gyar állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidó családokat és a Hit­ler elől Galíciából menekülő zsidó hontalanokat 1941 őszén országszer­te összefogdosták és átadták az Uk­rajnában működő német különleges alakulatoknak (amelyek legyilkolták őket), Márton Áron a védtelenek szószólója lett, és az „igazság meg­tagadóinak” nevezte azokat, akik „politikából, anyagi haszonért, pil­lanatnyi előnyükért vagy mások be­folyása alatt, emberi tekintetekből készek egyházuk vagy népük igaz érdekét elalkudni és akik készek hatalmukat védtelenek és ártatlanok ellen felhasználni. Ezekre mondja az Írás: ,Jaj a megosztott szívűnek, a bűnös ajaknak, a gonosz kéznek, a földön két úton járó bűnösnek … jaj azoknak, akik elhagyták az egye­nes utakat és gonosz utakra tértek! Mitévők lesznek, ha az Úr elkezdi a vizsgálatot?’ Sir. 2. 14–17.”.

Második tiltakozását 1944. május 18-án, a kolozsvári Szent Mihály templomban, az általa végzett pap­szentelés alkalmával elmondott pré­dikációjában fogalmazta meg Márton püspök. P. Szőke János Márton Áron című könyve (1988) tudósít er­ről:

Ebben a beszédében erősen bírál­ta az elhatalmasodott antiszemitiz­must és hangsúlyozta a keresztény felebaráti magatartás szükségessé­gét. Egyben dicsérő szavakkal illette püspökségének híveit, akik mélysé­ges megdöbbenéssel fogadták és nagy aggodalommal kísérték a zsi­dók ellen végrehajtott intézkedése­ket. „Örömmel hallottam – mondta Márton püspök – híveimnek azt az erkölcsi felfogását… és főpásztori büszkeséggel említem föl… hogy az igazi katolikus szellem mélyen benne gyökerezik és ma is eleven erőként él népünk lelkében.” Nem helyeselte továbbá azt, hogy „embe­rekben az emberi személy méltósá­gát megalázzák és embereket jo­gaikban vagy emberi jogaik védel­mében korlátoznak a véleményük vagy vallási mivoltuk miatt”.

Mi váltotta ki a püspök tiltakozá­sát?

Kolozsvár északi határában, az Iris téglagyár nyitott fészereiben már több mint tízezer zsidó szárma­zású magyar állampolgár várta a deportálást, naponta újabb ezres csoportokat tereltek ide Kolozsvár környékéről a csendőrök és a rend­őrök. A gettósítási-kisajátítási ak­ciók lebonyolításához 150 kolozsvári hivatalnok kapott beosztást. A helyi sajtó híradása szerint a deportál­taktól frissen elkobzott 400 üzletre 1500 „keresztény” adta be azonnali igénylését.

A szószékre lépő püspök figyel­meztetni akarta a templom padjai­ban ülő híveit, akik a deportálási akciókkal egyetértettek, azokban va­lamiképpen közreműködtek és belő­lük valamilyen hasznot vártak.

Harmadik tiltakozása a magyar kormánynak szólt. 1944. május 22-én a püspök levélben fordult „a magyar királyi Minisztériumhoz” :

„Tegnap értesültem, hogy zsidó­címen az elmúlt napokban össze­gyűjtött zsidókat és keresztényeket el fogják szállítani. Amit az ilyen szállítmányok kezeléséről és jövő sorsáról mondanak, azt ember nem tudja megdöbbenés és mélységes megrendülés nélkül hallani. Köte­lességeim visszahívnak munkahe­lyemre, Romániába, de emberi, ke­resztény és magyar kötelességemnek tartom, hogy visszaindulásom előtt az illetékes hatósági tényezőket sze­retettel és Isten nevében kérjem, hogy az embertelenséget akadályoz­zák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember el­pusztítására irányuló cselekmény­ben közre. Ezekben a végzetes na­pokban minden felelős embernek éreznie kell, hogy nemzetünk sorsa és vele együtt mindnyájunk sorsa is Isten kezében van, nem lehet te­hát Isten bosszúállását magunk fe­jére hívnunk olyan bűnök elköveté­sével, amelyeket a katekizmus az égbekiáltó bűnök közé sorol, s ame­lyeknek földi megtorlása a tapasz­talat szerint nem marad el.”

A püspök által megszólított „fele­lős emberek” nem hallgattak a fi­gyelmeztetésre, válaszul inkább ki­tiltották a magyar püspököt a ma­gyar területről. Céljaik megvalósítá­sában zavarta őket Márton Áron ta­nítása, aki már 1933-ban így írt:

„A fasizmus az Istent pusztán hasznossági tényezőnek veszi. Evan­géliumában a legfelsőbb érték a faj. Első tétele így hangzik: Szeresd fa­jodat mindenekfelett, s a többieket gyűlöld… A túlzó fajiság jegyében indult mozgalom fajistenítésében az önzésig fokozott nemzeti érdekeket mások jogaival szemben is brutáli­san követeli. Rendszerében az állam nem jogállam, hanem hatalmi ál­lam, egy fajnak a szolgálatában.”

Márton püspök egyéb tanításai is homlokegyenest ellenkeztek a zsidó­gyűlölet szítását célzó korabeli szó­lamokkal. A csíkszentdomokosi szü­letésű székely püspök óvta népét at­tól, hogy a csőcselék színvonalára süllyedjen le és a kolomposok sza­vára hallgasson. 1941 húsvéti körle­velében világosan megfogalmazta, hogy az antiszemitizmus alapjául szolgáló régi elmélet a Krisztus­gyilkos zsidó népről gyökereiben ha­mis:

„… a passió és a jelképes szertar­tások alatt lélekben hallottuk a megátalkodottság és gyűlölet sze­mérmetlen uszítását, lelki szemeink­kel láttuk a történelem legmegrá­zóbb drámájának szereplőit: a cini­kus császári tisztviselőt, Pilátust, aki az igazságtalan halálos ítélet fe­lett egy kézmosással napirendre tér…”

*

Márton Áron és a korabeli hatal­masok harca a hatalmasok győzel­mével végződött. Az embertelensé­get nem akadályozták meg, a zsidó­ságot az ország kiszolgáltatta Hit­lernek …