MANDL PÉTER NOVELLÁI
Nagypapa abbahagyta a cigizést. Ezt úgy is mondhatjuk, hogy leszokott a dohányzásról, de azt csak most tudtam meg. hogy ez ugyanaz, ezért írtam cigizést. A bicskáján kívül mindig magánál hordott egy vékony ezüst pénztárcaszerűséget, abban voltak a cigaretták. Ezenkívül még az ágya mellett és minden asztalon voltak cigaretták, amit folyamatosan pótolni kellett, mert elszívta őket. Mivel a Nagymama nem szerette a cigifüstöt, Nagypapa kénytelen volt kimenni az erkélyre vagy a folyosóra, ha cigizni akart, pedig biztos jobb szeretett volna a fotelban cigizni, mint kinn a körfolyosón. Nagypapa azonban, úgy látszik, félt Nagymamától, mert nagyon sokat cigizett, de sohasem bent a lakásban. Hiányozni fog, ahogy a kékes füstből kidugja az orrát, mint egy öreg, barátságos sárkány. Nagymama mindig mondta, hogy soha nem fogja abbahagyni a bagózást (ő meg így hívta a cigizést), mert a cigi erősebb, mint ő, de végül Nagypapa győzött a cigi ellen a szívgörcse után. A szívgörcs miatt Nagypapát kórházba kellett vinni, ahol azt mesélte, hogy az orvosok első dolga az volt, hogy elvették a cigarettáját, és megfenyegették, hogy ha nem hagyja abba, akkor nagy baj lesz. Nagypapa pedig, úgy látszik, félt az orvosoktól, mert azóta egyszer sem gyújtott rá. Mire hazajött, Nagymama összepakolta az összes cigit az ágya mellől meg az asztalokról, és kidobta az egészet. A pénztárcaszerűségét azonban még mindig magánál hordja a bicskájával együtt. Már nincsenek benne cigaretták, de ha kinyitom, még mindig érzem benne a sárkányfüst szagát.
Imre bácsi
Imre bácsi ad nekem öt dollárt, ha három percig bírok egy helyben ülni a rózsaszín fotelban. Imre bácsi Pozsonyban él, és a füléből hiányzik egy darab. Azt mondja, hogy leharapta egy légy. Nem tudom, öt dollár az mennyi, de azt tudom, hogy jó, ha van az embernek. Apu megkínálja Imre bácsit konyakkal, aki még egyszer hunyorít, aztán már nem is figyel rám. Szétszedem és összerakom a Kinder-tojás autót. A csomagolópapírt óvatosan szedem le, mégis elszakad, szerintem eleve úgy csinálják, hogy elszakadjon. Felrakom a lábam a karfára, aztán fel a fotel tetejére. Fejjel lefelé nézem Imre bácsi barna cipőjét. „Három percig, csak három percig kellett volna nyugton ülnöd, és kaptál volna öt dollárt, és te nem voltál erre képes.” Imre bácsi csalódott. Apu meg csak mosolyog, mintha végig tudta volna, mi lesz, én meg csak nézem tovább Imre bácsi barna cipőjét fejjel lefelé.
Poschteiner Judit
Ádámmal kétfelől kergetjük Poschteiner Juditot az udvaron. Poschteiner Juditnak vörös a haja, de nem olyan hosszú, mint Györgyi nénié és nem is olyan szép. Györgyi nénit viszont nem lehet kergetni, mert Györgyi néni nem szeret futni. Györgyi nénit az oviban mindenki szereti. Van egy lánya, de mindig azt mondja, hogy mi vagyunk az ő gyerekei. Néha azt kívánom, bárcsak Györgyi néni lenne a mamám, és akkor egész nap a testvéreimmel játszhatnék. Aztán eszembe jut Anyu és hogy milyen szomorú lenne, és akkor én is szomorú leszek és egy pillanatra abbahagyom a futást és akkor Adám leelőz és utoléri Poschteiner Juditot.
Nagypapa meghal
A kórházban nem szabad futkározni, és nevetni sem illik. Különben sincs most min nevetni. Nagypapát egy hete bevitték a kórházba, és amikor egy hete bementem meglátogatni, folyton azt hitte, hogy én vagyok az Apu. Amikor most a hétvégén benn voltunk nála, Anyu nem engedte, hogy bemenjek a szobájába, de én felálltam a székre és belestem az ajtóablakon. Nagypapa betakarva feküdt az ágyon, ahogy otthon szokott, amikor ebéd után alszik, csak most pizsamában volt. Kilátszott a lábfeje a takaró alól. Nem voltak benn a fogai és a karja tele volt szurkálva csövekkel. Anyu ott ült a széken az ágya mellett, és valamit mondott Nagypapának, de Nagypapa biztos nem hallotta, mert nem válaszolt.
A kórháznak nagyon rossz szaga volt és haza akartam menni, hogy játsszak a gépen, de nem mertem szólni, mert láttam, hogy Anyu sír. Este Anyu bejött és leült az ágyam szélére. Megsimogatta a fejemet, és nem mondott semmit, pedig amikor így bejön, mindig valami fontosat szokott mondani. Most úgy látszik, nem jutott eszébe semmi okos.
Apu apja
Apuéknak, amikor Apu még kicsi volt, nem volt tévéjük. Apu apja, az én nagypapám beteg lett, amikor Apu tizenhat éves volt. Onnantól kezdve nehezen tudtak másról beszélni, csak a betegségéről. Pedig Apu sok mindenről szeretett volna beszélni vele, fociról, az együttesekről, amiket hallgatott, az osztályfőnökről, aki egyszer megpofozta, szóval azokról a dolgokról, amik Aput akkor érdekelték. Nagypapámnak azonban ezek a dolgok nem voltak érdekesek, biztos ezért nem beszélt a fiával. Vajon egyszer majd az én apukámat se fogja érdekelni, hogy a Hoffmannak ellopták a kókuszgolyóját a nagyszünetben, vagy hogy a Saci megengedte, hogy megfogjam a lábát. Az én Apám mindennap megkérdezi, hogy mi történt velem aznap. Remélem, ez mindig így lesz. És sose lesz beteg.
Változás
Most már biztos, hogy nem vagyok kiválasztott. Erről még nem beszéltem senkinek, mert féltem, hogy azt mondják rám, hülye vagyok, pedig én csak azt láttam, hogy velem sosem történnek igazán rossz dolgok. Jó, olyan már volt, hogy kettest kaptam vagy elvesztettem a kulcsomat, meg a nagyszobában az üvegajtót kétszer is betörtem, de ezekért mind én voltam a hibás, megérdemeltem. Tényleg azt gondoltam, hogy Isten vigyáz rám, máshogy, mint a többi emberre. Szeret engem, és hajó ember leszek, úgy csinálok mindent, ahogy ő akarná, akkor jól mennek majd a dolgaim. Mások, mint például a Kovács Laci, akinek meghalt a mamája és azután rossz társaságba keveredett, biztos nem figyeltek oda Istenre és ezért érte őket annyi baj. Vagy ott van a Marci papája, aki munka után addig járt a játékterembe, amíg végül ki kellett költözniük a Kőrútról Kőbányára. Azóta sokkal kevesebbet járok a Marcihoz, inkább ő jön hozzám, nincs is számítógépe. Mégis, ami múlt szombaton történt, azzal nem tudok mit kezdeni. Már két-három hete furcsa dolgok történnek otthon, de azt hittem, hogy ez azért van, mert lusta vagyok, és nem tanulok. De hiába húztam bele a töribe, és hiába lett négyes a matek félévzáróm, mégis egyre többet kiabálnak egymással. Nem tudom, mikor lesz vége, de jó lenne, ha már abbahagynák. Csak mondják meg, hogy mit csináljak, és én megteszem. Vagy az is jó, ha megmondja Isten.
Én, aki nem én
Ma megint eszembe jutott, hogy mi van, ha én nem én vagyok. A nevemben biztos vagyok, legalábbis az biztos, hogy mindenki Péternek hív. De ez még nem mond el rólam semmit, mint ahogy az sem, hogy a hajamat mindenki feketének látja, én is. Akkor meg mitől vagyok az, aki vagyok? Más is szereti az állatokat. A házban többen is ugrálnak a lépcsőkön. Ok is mind énnek érzik magukat? Vajon az ő énjük milyen? A lépcsőugráláson meg a hajszínen kívül. Az is lehet, hogy van közöttük olyan, aki úgy érzi, hogy ő valaki más, mint az az öreg néni a földszinten, akinek két ujja hiányzik a jobb kezéről, és aki időnként becsönget hozzánk, mindig akkor, ha Anyuék nincsenek otthon. Az a néni mindig úgy néz maga elé, mintha nem is ő volna, hanem valaki más. Mintha lakna a fejében valaki, akit nem hívott oda. Egy hívatlan vendég, aki sosem megy el.
Másvilág
Nem tudok aludni. Már ittam vizet is, és kinyitottam, aztán meg becsuktam az ablakot, de az sem segített. Próbálkoztam háton, hason, még oldalt is, de csak összegyűrtem a lepedőt, a paplan meg kijött a huzatából. Mackó meg eltűnt az ágy mögött. Az ablakon át látom, hogy már nem égnek a szemközti ház ablakai, ez nem jó, mert azt jelenti, hogy már elmúlt tíz óra. Lehet, hogy azért nem tudok aludni, mert azon gondolkodom, hogy nem tudok aludni? Megpróbálok másra gondolni. Hátha ez az az éjszaka, amire vártam. Talán pont ma fog kinyílni az ablak. a szél elfújja a függönyt, és belép rajta a valaki. Az a valaki, akit még sosem láttam, de mégis olyan lesz, mintha már ismerném. Megfogja a kezem és elröpülünk egy másik világba. Ahol bármi megtörténhet. Ahol akkor alszom el, amikor én akarok. Ahol nem kell aludni soha többé.
Fénykép
Anyu és Apu szép ruhában állnak egy csomó mosolygó ember előtt. Apu és Anyu azelőtt a torony előtt, aminek nem tudom megjegyezni a nevét Párizsban. Ami Franciaországban van. Én, a járókában, a pöttyös labdával, ami még mindig megvan a szekrény tetején. Az első születésnapom. Csokitorta egy gyertyával. Fényképek. Sok van belőlük nagy albumokban, a telefon alatti szekrényben, meg kis dobozokban régi barna meg fekete-fehér képek gyerekekről, felnőttekről szép ruhában. Házak előtt, kerítésnek támaszkodva. Fürdőköpenyes kisfiú, kezében pohárral. Bácsi, kerek kalapban áll egy fehér ruhás néni mellett, akinek legyezője is van. A bácsinak meg nagy bajusza. Nem ismerem őket és Apu sem. A háború előttről valók, ami nagyon rég volt, amikor még Nagypapáék fiatalok voltak. Megkérem Aput, hogy írja rá a tortás kép hátára a nevemet, nehogy engem is elfelejtsenek.
Címkék:2006-03