Máltai alkony

Hét évszázad után először maradt el Valettában, az ország legnagyobb vá­rosában és egyben a zsidók központ­jában a Ros-hásáná és a Jomkippur templomi megünneplése, mert nem jött össze az imához szükséges tíz fér­fi. Jelenleg Máltán már csak 30-40 na­gyon idős házaspár él; gyermekeik, sok ezer máltai fiatallal együtt, az 1950-es években, az akkori rossz gaz­dasági helyzet miatt elhagyták szülő­földjüket. A szigetre a XIII. században Szicíliából, Lombardiából, Szardíniá­ból telepedtek zsidók, amikor az a szicíliai királysághoz tartozott, s erre utalnak a zsidó nevek is: Ximxem Ketib, Sadi Cuzzu, Abias Sabaha, Hanen Inglixi – hasonló nevek az említett he­lyeken vannak. Kezdetben jó körül­mények között éltek, a veszélyt szá­mukra is, mint Málta minden polgárá­ra, az arab kalózok jelentették, elle­nük védekeztek a zsidók a hadsereg­ben is, ahol sokan szolgáltak tiszt­ként. Nem tudtak azonban megmene­külni az utolsó keresztes háború vert seregének a szigeten letelepült né­hány ezer veteránja és utódaik állan­dó zaklatásától, akiknek évszázado­kon át egyetlen jövedelmi forrásuk a zsidók zsarolása volt.

Nem sokat változott helyzetük, ami­kor a német császárság fennhatósága alá került a sziget, sőt 1530 után, hogy a johannita rendnek, a máltai lo­vagoknak ajándékozta a császár, pol­gári jogaikat korlátozták, megkülön­böztető jelet kellett viselniük. Foglal­kozásukat – iparos, kereskedő, tenge­ri fuvaros – tovább gyakorolhatták, de hatalmas dézsmát kellett fizetniük a katolikus egyháznak. 1800-ban az an­golok elfoglalták Máltát és megszün­tették a diszkriminációt. A rákövetke­ző másfél évszázadban döntő többsé­gük a jómódúak sorába emelkedett. Máltán az orvosok, ügyvédek több mint fele a zsidók közül került ki.