Mai marranusok

A Szombat szeptemberi számában jeleztük, hogy a „marranus-irodalom” idén egy újabb kiadvánnyal gazdagodott. A Les Marranes (La Difference, Párizs, 1992) című kötet nyomán készült az alábbi összeállítás.

A Portugáliában 500 évvel ezelőtt megkeresztelkedett – Jehuda Lahav

erre kényszerített – zsidók utódainak arról a közösségéről szól a mű, amely bizonyos módosításokkal, mindig megőrizte ősei hitét, vallását, zsidó hagyományait. A kötet négy szerző munkáját foglalja magába, három szöveges részt, művészi fényképeket, mai marranusok portréit.

Belmonte Beirának, Portugália egyik településének a körzetében van a spanyol határtól néhány kilométerre. Lakóinak száma kétezerötszáz. Köztük százhúsz az úgynevezett marranus. ők a fennmaradás bizonyságai és tanúi. Az itt élő emberek marranusként csak egyénileg, illetve családi körben gyakorolják a maguk rítusait, szokásait. A tágabb közösségi tudat idegen számukra. A falak közé való visszahúzódás a titkos vallásgyakorlat elsőrendű szabálya.

Hivatalosan keresztényekről van szó, hiszen meg vannak keresztelve, a plébánosuk elölt kötöttek házasságot, az utolsó kenetet is a falusi pap adja föl nekik. Ámde a zárt családi kör meghittségében zsidóknak számítják magukat. Megülik a szombatot, ünnepük a Jóm Kippurt, tartják Eszter böjtjét és a Pészachot. De hétköznapjaikban semmi sem árulkodik a zsidó gyakorlat látható jeleiről. így nincs náluk körülmetélés; nem létezik semmiféle könyv, vagy írott dokumentum, csak a nemzedékeken át továbbadott szájhagyomány él; nincs saját nyelvük sem. Imáik portugálul szólnak, csakis Isten nevét mondják héberül; nincs zsinagógájuk. Legfeljebb a padlások, pincék és rétek búvóhelyein rejtőznek el az imádkozok a kíváncsi szemek elől; intézményeik sincsenek, rabbik sem működnek itt. Asszonyok dolga a hagyomány továbbadása, ők gyűlnek össze imára.

Az idő, a félelem, az emlékezés

Csaknem öt századdal zsidó őseik kényszer-keresztelése után, még mindig vannak marranusok Portugáliában, Beira Baixa, Beira Alta és a Tras-os-Montes északkeleti vidékének néhány távoli városában és falvában. Még mindig vannak férfiak, nők, családok, akik külső látásra keresztényekként élnek, de titokban zsidó szertartásokat gyakorolnak.

Számukat nem tudják pontosan. Belmonte plébánosa a marranus közösség számát háromszázra becsüli. (A lakosság száma kétezer.)

A spanyol zsidók kiűzésének rendeletét 1492. március 31-én írták alá Granadában. Három hónapot adtak a zsidóknak a távozáshoz. E kétségbeejtően rövid idő alatt ezrével hajóztak át Észak-Afrikába, Olaszországba és Keletre. Sokan átlépték a portugál határt. A kicsinyke navarrai királyságon kívül ez volt az egyetlen szomszédos ország, ahol a vallásgyakorlás szabadsága lehetségesnek tűnt. (Franciaország a maga zsidóit már a XIV. században kiűzte, Navarra csak 1498-ban tette ezt meg.)

Portugáliában – a XV. században a növekvő népi antiszemitizmus ellenére – ugyanazon perióduson belül a spanyol zsidó közösségek szenvedéseihez, rettenetes megpróbáltatásaihoz hasonlítható szörnyűségek nem történtek. A legtöbb spanyol zsidó számára Portugália egyetlen lehetséges menedéknek látszott.

Spanyolország úgy akart megszabadulni zsidóitól, hogy kiűzte őket, Portugália azon igyekezett, hogy ugyanezt tömeges áttérésekkel érje el. Manuel, a portugál uralkodó nem tudta felmérni a várható következményeket. Azt hitte, hogy amit az emberre rákényszerítenek, az végül is igaz hitévé válik, hogy az áttértek vagy ivadékaik előbb-utóbb teljességgel hasonulnak a keresztény, portugál társadalomhoz. A kiáltvány kifejezése szerint „el kell veszteniük megszokott gyakorlatukat és meg kell erősödniük a mi szent hitünkben”.

A két ország közötti ellentétes megítélés tanulságos. „Az új keresztények” származásából és jellegzetességeiből fakadnak a különbségek. Portugáliában – ellentétben azzal, ami Spanyolországban történt – az áttérés tömeges és egyidejű volt. A portugáliai 1497-es kollektív keresztelés döntő jellemzője, hogy az egész zsidó közösség áttérítése megtörtént egy erőszakos és visszavonhatatlan intézkedés nyomán. Ezzel szemben a spanyol zsidó közösség, jóllehet állandóan fogyott, de megmenekült az intézményes térítéstől. Spanyolországban 1391-től 1492-ig tartott az áttértek és a magukat zsidónak vallók közötti feszültség korszaka. Ez nem ismétlődött Portugáliában, ahol 1497 után mindazok, akik előzőleg zsidónak számítottak, egyszerre áttértek lettek. Így a portugál zsidók elkerülték azt a hosszú és demoralizáló folyamatot, amit a spanyol zsidók a XV. század folyamán kénytelenek voltak átélni.

Miatyánk

(Az imák szövegeiben és funkcióikban is megmutatkozik a marranus-lét sokféle sajátossága. A legszembetűnőbben jelentkezik ez a kettősség a kimondottan keresztény imában, a Miatyánkban. A marranusok leleménye a kripto-zsidók vágyaihoz és szövegemlékeihez igazítja a fohász mondatait. A négysoros szakaszok utolsó sorai a Miatyánk szövegét adják, míg az előző” mondatok rendszerint a zsidó imák tematikája és frazeológiája alapján épülnek fel.

 

Uram, ki vagy a magasságokban, sok jóságodért a gyarló emberek úgy hívnak: Miatyánk!	אבינו
Imádlak, Uram, ahogy csak tudlak, hívom Nevedet, mert bizonnyal tudom, hogy Te vagy, ki a mennyekben lakozol.	שו^ץ עד מרום בשפים
Védj meg, Uram, engem, a bűnöst, ki erősen kívánja, hogy lásson Téged, azért, hogy Neved megszenteltessék!	יהקדש שמה רבה
Dicsértessél mindörökké, úgy, ahogy mind egyszerre mondottuk: Legyen!	יהי
Nem fárad el senki ennek mondásában, sem a Téged dicsérésben: csakis a Te Neved dicsértessék!	יתברך שפך
Enyhítsd éhünket kezed áldásával: add, hogy a mennyből, ó, Istenem, a kenyér jöjjön el mihozzánk!	הוא נתץ לחם
Légy mindig a mi támaszunk, add meg nekünk a kenyeret, továbbra is, az életet, és végül mindennek felette: hozd el a Te uralmadat!	וימליך מלכותך ומלוך עלינו
Tedd, hogy miénk legyen az igazság uralma, és hogy mindig a Te akaratod legyen meg!	יהי רצוץ
Amikor majd számot adunk mindenről, amikor Melletted fogok én is állni, akkor legyen meg a Te akaratod, hogy megbocsáss nekem!	יהי רצוץ
Majd ott, az örökkévalóságban, Temelletted adjál minékünk helyet, mert hosszú az út, amit megteszünk, mi, itt a földön.	בארץ
Így űzi majd el az öröm a bánatot, mert sehol nincs olyan boldog hely, mint az egekben.	ו בשמים
Fogadom, hogy ragaszkodom Hozzád mindhalálig, dicsérni foglak mindig, mindennapon.	בכל יום יהללוך תמיד לעולם ועד

 

Nyújts nekünk vidámságot és örömet, a Te mindenható kezeddel, és	וישמח לבנו
add meg mindenkinek a bocsánatot,	סליחה
nm, add meg azt nekünk!	סלח לנו
Mert Elölte senki sem futamodik meg, s a bűnbánók inkább közelednek, mert Te vagy a lesújtottak Istene! bocsáss meg nekünk!	סמך נופלים סלח לנו
A Te szerelmedre kérünk: támogass bennünket, boldogok, akik segítségedet bírják, bocsásd meg a mi vétkeinket is!	וכפר לנו על חטאתינו
Szükségünk van rá, hogy bocsánatot nyerjünk, Tőled, ha megtanulunk megbocsátani, majd mi is megbocsátunk.	ונסלח להם
A Te dicsőségedre, és bocsánatodat ajándéknak érezzük, hiszen a megbocsátás olyan cselekedet, amit amazoknak juttatsz.	סל יחה
Mert mindnyájan szolgáid vagyunk, helyes a megbocsátás, hogy soha többé ne legyenek bántóink!	עבדים בלנו הסר מעלינו אויב
A Te kegyelmed nagyobbnál nagyobb, szeretetedben el ne hagyj minket!	על תעזבינו
Ne hagyj el minket, ezt a gyarló porhüvelyt, mert mi könnyen elbuknánk Nélküled.	ולא נבוש כי עפר אנחנו
Segíts minket támogató jósággal, nehogy kísértésbe essünk!	• פן יפתה לבבכם אשר אתם זנים אחריכם
Nyújtsd kezedet jóságodban, szabadíts meg minket a bűntől!	סלח ומחל לכל עונותינו
Adj nekünk Uram, Istenem, Buzgalmat, és eredményes munkát, és szabadíts meg minket mind evilági gonoszságtól!	חננו מאתך דעה בינה והשכל הסר שטן מלפנינו
És most mindenki mondja igaz, tiszta és szilárd szeretettel: dicsértessék az Úr, Ámen!	יתגדל אמן

 

Az „utca emberei”

A Santa Festa, a Pészah, a belmontei zsidók legfontosabb ünnepe. A legtöbbet éppen emiatt szenvedtek. Az inkvizíció idejében a legveszélyesebb dolog volt megtartani, mert az ünnep nyolc napon át tart. Hogy az inkvizíciót megtévesszék, az ünnepet egy hónappal később tartották. Emiliának – egy belmontei asszonynak – padlásán vagyunk. Minden kijáratot gondosan elzártak. Az egész család, minden nemzedék tetőtől talpig fehérbe van öltözve. Készítik a kovásztalan kenyeret. Meggyúrják a tésztát, tüzet gyújtanak a cserépedények alatt. Emilia elmond egy imát.

Másnap hajnalban elmennek a folyóhoz, hogy emlékezzenek a Vörös-tengeren történt átkelésre. Az egész szertartás dramatizálva megismétli az egyiptomi kivonulást.

-Emilia, szerinted mi a Pészah jelentősége? – kérdezzük.

– Az egyiptomi kivonulás és a szent földekre való érkezés. Az egyiptomi kivonulás az inkvizíció idejében történt, a népet elkergették Egyiptomból, és az elment a szent országokba. Nekem így mesélték. Mikor a nép megérkezett, akkor ünnepet ült. És a szent, áldott Eszter azt kérte, hogy ne öljék meg a népet. Nem is ölték meg, ezért lett a szent ünnep. Az anyósom azt meséli, hogy az Úr azért választotta ki Jézust, hogy a mi népünknek adja őt. És neki adta a mi népünket, hogy ő vigyázzon rá. Jézust imádják a keresztények, de az égben van az ő Atyja, aki a mi Atyánk. Mi nem hiszünk az Atya Fiának. Később jött a földre szent Mózes. És azóta ő megmaradt nekünk, hogy vigyázzon ránk. Ő mindig szeretett minket. Mózes a miénk, az ő nevét szólítjuk mi.

Egy belmontei házban Éliás válaszol.

A régimódi vallásban a nők uralkodtak?

Igen, most ellenkezőleg. A férfiak határoznak, ők járnak elöl – mondja. – így van ez: a férfiak távol voltak a vallástól, míg a nők foglalkoztak vele. Most a férfiakon a sor. Annak előtte a szent ünnepeket a mi Pészahunkat megülhettétek, csakhogy egy hónappal az igazi időpontja után. Nem így van ez ma már. Visszatérünk a helyes dátumhoz.

És te Rui, most, hogy körülmetéltetted magad, vajon követed-e majd az új szertartásokat? Tanulod-e az új dolgokat, melyekről Éliás beszélt, vagy folytatod-e a múltat, ahogyan szüleid tették?

Nem, meg akarom tanulni mindazt, amit nem tudok, hogy végre valóságos zsidók lehessünk.

A helybeli katolikus pap, aki 1954-tól 1975-ig működött Belmontéban, ezt mondja:

Elhatároztam, hogy nem fogom föltétlenül megkeresztelni a zsidóktól származott gyerekeket, mert nem tudom, hogy később akarnának-e katolikusok lenni. Azt gondoltam, hogy tizennyolc éves korukban választhatnak: katolikusok vagy zsidók lesznek. A házasság esetében ugyanez a helyzet. Miért kellene nekik katolikus módra házasodni? Hátha már megházasodtak a maguk titkolt zsidó hitének szellemében?

Tudtam, hogy a belmontei zsidó családok legtöbbje zsidó fiúkkal vagy lányokkal a kapák házasítani fiaikat, lányaikat. Mert fenn akarják tartani a maguk „klán”-ját. Főleg az asszonyok. Belmontéban egy hagyományos ősi vallás és faj szerinti patriarkális életvitel folyt. Ki volt ennek a hagyománynak az irányítója? Ki vezette a ház gazdasági ügyeit, ki tanította a rítusokat, ki diktálta a számokat? Az asszonyok. Ki tudta az imákat? Ki szerezte az imákat? Az asszonyok. Az asszonyok azok, akik az idő távlatában ezt a teljességgel szóban őrzött hagyományt őrizték. Egyetlen írásbeli szó sincs. Miért? Ezek az asszonyok két dolgot védtek, amelyek különbözőeknek tűnhettek, de összetartoznak: az egyetlen Istenben való hitet és fajtájuk fennmaradását. Kezdetben a belmontei zsidók nem értették meg az én viselkedésemet. Folyton azon igyekeztek, hogy olyanok legyenek, mint a többiek, de közben egyre csak zsidók maradjanak. Azt nem értették meg, hogy miért nem keresztelem meg gyermekeiket, s miért nem esketem meg őket templomban. Néha kerestek más papot, Belmontén kívül, hogy az kereszteljen és eskessen. Ma már – azt hiszem – vannak olyanok, főleg a fiatalok között, akik megértették a helyzetet, mert kapcsolatba kerültek más zsidókkal is. Megértették, hogy nem ők az egyedüli zsidók a világon.

A részleteket válogatta és fordította Vidor Pálné