Magyarországon másként volt
Az Angliában élő szerző londoni egyetemen elfogadott disszertációjára épül az alábbi tanulmány. Bizonyára sok történész, politológus bírálatát váltja ki, mi mégis közöljük, mert számos adata először lát napvilágot, és egyéni megállapításai, közvetkeztetései olvasóink érdeklődésére tarthatnak számot.
POLGÁRI EMANCIPÁCIÓJUK ÓTA a zsidók jelentős szerepet játszottak a demokratikus és szocialista mozgalmakban; prominens helyet foglaltak el mind a bolsevik forradalomban, mind a II. világháború után a kelet-európai csatlós államok többségében. A magyarországi eset azonban példátlan volt a kommunista pártok között is, nevezetesen az, hogy a legfőbb hatalmi pozíciókat a zsidóként született Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Révai József foglalta el. Ez a négy ember irányította 1945-től a Magyar Kommunista Pártot, majd a hatalomátvétel után, 1948-tól az egész országot. (A teljességért a szerkesztő a következő kiegészítéseket teszi: az elnyomás legkegyetlenebb éveiben, pl. 1951-ben a legfőbb hatalmi szervben, az MDP Politikai Bizottságában a 18 tag között 8 volt zsidó, az 1949-ben először alakult „tiszta” kommunista kormány 17 tagjából csak a „négyes”, és így maradt 1952-ben is, bár a miniszterek száma 22-re emelkedett.)
Elrejteni és elrejtőzni…
A kulcspozícióban lévő „négyes” zsidó származása két kérdést vet fel: az egyik: előfordult-e, hogy zsidóságuk miatt ellentétbe kerültek a nemzetközi kommunista politikával? A másik: zsidó eredetük befolyásolta-e a Magyar Kommunista Párt politikáját?
Rákosi, Gerő, Farkas és Révai tudatában volt annak, hogy a társadalom zsidóként tartja őket számon. Hogy minimalizálják ennek a hatását, el akarták rejteni zsidó voltukat. Mint egyének ezt nem tehették, mert a társadalom már zsidóként identifikálta őket, ezért – abszolút hatalmukban – zsidóságuk rejtésére feledtetni igyekeztek az egész zsidó közösség létezését. Ennek az önvédelmi mechanizmusnak az alkalmazása időnként olyan politikai vagy taktikai döntésre kényszerítette Rákosit, amely nem volt teljesen összhangban a szovjet vonallal. Ezek – néhány példával majd rámutatok – mindig zsidósága elrejtése érdekében történtek. Az első kérdésre tehát az a válaszom, hogy valóban létezett egy konfliktus zsidóságuk és kommunista vezető szerepük között. A második kérdésre is igent mondok, mert ha nem is alapvető ügyekben (a zsidó vallási életet ugyanúgy korlátozták, mint a keresztényt, a kisipar, kereskedelem felszámolásával nyomorba döntötték a zsidók többségét), Rákosi zsidósága mégis befolyásolta az MKP, majd a Magyar Dolgozók Pártja politikáját és taktikáját.
Zsidóságuk kollektív elrejtésének technikája szerint úgy tettek, mintha sem zsidókérdés, sem zsidó közösség, sőt, még zsidó egyének sem léteznének. A Szovjetunióval, Lengyelországgal és Romániával ellentétben a magyar pártnak nem volt zsidó szekciója. A háború utáni koalíciós időkben családi, baráti kapcsolatok révén két jelentős személyiség, mint Vas Zoltán és Szirmai István tartott valamilyen kapcsolatot a zsidó szervezetekkel, de a legfelsőbb vezetés és a zsidó közösség között hivatalos megbeszélésre csak kivételes esetben és a nyilvánosság teljes kizárásával került sor. Az 1947-es parlamenti választások előtt Farkas Mihály mint a párt helyettes főtitkára, magához hívta a cionista mozgalom vezetőit és támogatásukat kérte. A marxista Hasomer Hacair csoporttal külön négyórás találkozón propagandaanyagok terjesztésére agitálta őket, köztük Andrej Gromiko szovjet külügyminiszter-helyettesnek egy zsidó állam felállítása érdekében elmondott ENSZ beszédére.
A legintenzívebb kapcsolatot a Kommunista Párt a Jointtal tartotta fenn. Noha a Joint-segély elvben kizárólag zsidó szervezetek támogatását szolgálta, erőteljes kommunista nyomásra 1946-ban beleegyezett abba, hogy a segély öt százaléka nem zsidó célokra is felhasználható legyen. Ennek az öt százaléknak a legnagyobb részét aztán a párt gyerekotthonai, a budapesti Joint és politikai rendőrség kapta. A Magyarországnak nyújtott Joint-segély 1945 és 1953 között közel 50 millió dollárt tett ki.
Rákosi maga is dicsérte a nemzetközi intézményt, amikor 1948-ben fogadta annak újonnan kinevezett magyarországi igazgatóját – noha erre a találkozóra is csak zárt ajtók mögött került sor, és tényét csak a nyugati lapok közölték.
Csendes likvidálások
Néhány eklatáns példa arra, hogy miként használta Rákosi a zsidóságot elrejtő önvédelmi mechanizmust. Az egyik az úgynevezett „cionista per”, pontosabban annak a Tito-ellenes Rajk-perre való átalakítása.
Az ideológiai anticionizmusról a cionistaellenes üldözésre és megtorlásra való átváltást a Szovjetunióban Ilja Ehrenburg 1948 szeptemberében a Pravdaban megjelent hírhedt cikke harangozta be, amelyet prominens zsidó személyek eltűnése és zsidó szervezetek bezárása követett. Ez az anticonista hadjárat intenzitásában messze túlhaladta a Tito-ellenes kampányt, amely néhány hónappal korábban, Jugoszláviának a Kommunista Pártok Tájékoztatási Irodának, a Kominformból való kizárásával kezdődött.
A kelet-európai pártok ezt a moszkvai vonalváltoztatást utasításnak tekintették arra, hogy saját házi cionistaellenes hadjáratukat megindítsák. De Rákosi reakciója különbözött a többi kommunista vezetőétől, és megmaradt a célkitűzésénél: elhallgatta a zsidók létezését, amíg például Romániában a cionista szervezetek feloszlatása széles körű anticionista propagandával járt együtt, addig Magyarországon a hatalom látszatra távol tartotta magát a cionista mozgalom felszámolásától: a likvidálást a zsidó közösség intézményein belül bonyolították le, a beépített kommunista aktivisták segítségével – minden sajtóhír, kommentár nélkül.
A cionista csoportokat 1949 elején oszlatták fel, és májusban megkezdődtek az előkészületei egy cionista politikai kirakatpernek. Május 12-től kezdődően letartóztattak minden cionista csoportból egy vezetőt és kihallgatásuk irányából sejteni lehetett, hogy Rákosi mire készül. Noha itt-ott felmerültek kisebb gazdasági vétkek, a vallatok alapjában arra próbáltak bizonyítékot fabrikálni, hogy a cionisták Izraelnek kémkedtek. A vádlottakat arra kényszerítették, hogy kompromittálják a Budapesten dolgozó izraeli diplomatákat. Hogy mennybe fontosnak tartotta a párt ezt a készülő pert, az is bizonyítja, hogy a vallatásokat azok a magas rangú ÁVH-tisztek vezették, akik később a Rajk-per vádlottainak kihallgatásával lettek hírhedtek. A vád célkitűzései világosak voltak: egy kirakatperben bizonyítani akarták a zsidók hűtlenségét Magyarország bánt, és azt az erkölcstelen, szoros kapcsolatot, amely egy „idegen országhoz,” Izraelhez kötötte őket.
A vallatások kellős közepén hirtelen minden megváltozott. Lehetőség nyílt arra, hogy a zsidók hűtlenségének ezt a nyilvános demonstrációját Rákosi valahogyan elkerülje. A Rajk-per első gyanúsítottját, Szőnyi Tibort május 17-én tartóztatták le, és néhány nappal később a cionista vádlottak kihallgatásának iránya drasztikusan megváltozott. Minden politikai implikációt elvetettek, és a vádak kizárólag gazdasági természetűek, rendészetiek lettek: valutacsempészés, illegális határátlépés stb. – a nagyszabásúnak induló politikai kirakatperből hirtelen egyszerű bűnügy lett. Amikor a vádlottak 1949 júniusában bíróság elé kerültek, szó sem esett cionista tevékenységükről, de még a mozgalomról is hallgattak. Az enyhe ítéletek arányban voltak a jelentéktelen vádakkal. A már teljesen kommunista irányítás alatt álló újságok az ítéletről három-négy sorban adtak hírt, a perbe fogás valódi okának közlése nélkül.
A vádlottak zsidó származására való utalásokat igyekeztek elkerülni magában a Rajk-perben is. A pert megelőző propagandakampány korai szakaszában a cionizmust még felsorolták mint egyikét azoknak az ellenséges ideológiáknak, amelyek a vádlottakra hatottak. Mire azonban a nemzetközi érdeklődés kereszttüzében a tárgyalásra került a sor, a cionizmus eltűnt a napirendről. Mindössze egy halvány célzás hangzott el: a bíró megkérdezte Szőnyi Tibortól, hogy tagja volt-e a cionista mozgalomnak, Szőnyi megnevezett két embert, akik a háború alatt svájci kommunista csoportjában cionisták voltak, és „szoros kapcsolatot tartottak fenn az amerikai titkosszolgálattal.” Szedni András, egy másik vádlott, valóban tagja volt a Hanaga Shemernek 1936-ig, de ezt a perben meg sem említették.
A kommunista párt magatartása mind a cionisták perével, mind a Rajk-üggyel kapcsolatban erősíti tehát azt a tételemet, hogy a zsidóság „elrejtésében” Rákosi annyira messzire ment, amennyire csak lehetett, anélkül, hogy Sztálint magára haragítsa.
Prágai per – budapesti interpretáció
A Rákosi-féle önvédelmi mechanizmus egy másik példája 1952-es magatartása a csehszlovákiai Slansky-perrel kapcsolatban. Kezdetben Rákosi segített a többi szocialista országnak a Rajk-per mintájára fabrikált Tito-ellenes kirakatper előkészítésében. Röviddel a Rajk-per után, 1949 szeptemberében megnevezett hatvan személyt, akik a magyar vádlottak szerint az amerikai imperializmus ügynökei voltak. Ezek közül többen, mint a három zsidó, a külügyminiszter Clementis, az írószövetség vezetője, Goldstücker és a diplomata London a prágai perek vádlottai lettek.
Amikor a prágai per előkészítése idején Sztálin hirtelen ellenséget „váltott” és gyűlöletét Titóról a cionistákra és a zsidókra helyezte át, Rákosi segítőkészsége elpárolgott. 1951-ben felismerte, hogy valójában kik ellen irányul a prágai per, s ekkor ahelyett, hogy követte volna a „moszkvai vonalat”, egy erőteljes Jugoszlávia-ellenes kampányra adott utasítást. A magyarok határsértésekkel kezdték vádolni Belgrádot. Budapesten jugoszláv diplomatáknak kellemetlenkedtek, és nagy sajtónyilvánosságot adtak minden jugoszláv menekültnek, aki hajlandó volt elátkozni Titót. A kampány – érdemes az időzítésre figyelni – néhány nappal a prágai Slansky-per megkezdése előtt érte el csúcspontját, amikor az 1952-es év egyetlen magyar kirakat pere kezdődött meg Budapesten. Hat fiatal munkást azzal vádoltak, hogy el akartak rabolni jugoszláv politikai menekülteket, hogy egy központot állítottak fel Budapesten Tito-ellenes emigránsok eliminálására, és meg akarták ölni Rákosit és a magyar párt más vezetőit.
Noha az „emberrablók” peréről és kivégzésükről adott hosszú rádió- és sajtóbeszámolókkal, „a szeretett vezetők” melletti demonstrációkkal a propagandagépezet mindent megtett, hogy elterelje a figyelmet Prágáról, Rákosinak mégis csak tudomásul kellett vennie, hogy nem hallgathatja el teljesen azt a másik pert, amelyben egy magas rangú zsidó kommunista elismeri a munkásmozgalomhoz való hűtlenségét és a cionizmushoz való ragaszkodását. Rákosinak és társainak kétségtelenül nagyon kellemetlen volt közölni a magyar közvéleménnyel, hogy a származás maga elég erős ok volt arra, hogy a Cseh Kommunista Párt főtitkárából, a kommunista veterán Slanskyból árulót csináljon. Még inkább tartottak attól, hogy felmerült Moszkvában: ha Gottwald, meg a többi nem zsidó pártvezető ébersége ellenére a ravasz Slanskynak sikerült a csehszlovák párt legmagasabb soraiba „befurakodnia”, akkor mennyivel könnyebben képzelhető el ilyesfajta árulás Magyarországon, ahol a négy legfelső pártvezető maga is zsidó.
Rákosi produkálhatott volna prágai mintára egy magyar bűnbakot, de annak a párt hasonlóan magas szintjéről kellett volna kikerülnie, vagyis három legközelebbi munkatársa közül kellett volna valamelyiket feláldoznia. Ez önmagában még nem zavarta volna Rákosit, de az igen, hogy mind a háromnak szoros kapcsolata volt a moszkvai apparátussal, ami azt a veszélyt rejtette magában, hogy a vádlott végül inkriminálhatja magát Rákosit is. Ezért egy másik megoldást választott, hogy a nyilvánosság számára minimalizálja a Slansky-per kellemetlen jellegét. A többi szocialista ország sajtójánál a magyar szófukarabb volt, és mellőzte a per zsidóellenes élét, azt hangsúlyozták csupán, hogy a vádlottak amerikai ügynökök voltak. Mordechai Oren, a Slansky-per izraeli vádlottja „bevallotta”, hogy 1945 óta kémkedett kelet-európai országokban, többek között Magyarországon is, és igyekezett cionista ügynököket beszervezni. Noha ezt a Szabad Nép röviden jelentette, nem fűzött hozzá kommentárt, nem indult hajsza az „árulók” felderítésére.
A párt elméleti folyóiratában, a Társadalmi Szemlében egy terjengős ideológiai elemzésben lehetetlen volt elkerülni a cionizmust. A tanulmányban tehát volt egy rövid utalás arra, hogy a cionizmus belülről akarja szétzúzni a népi demokráciát, de aztán a szerző sokkal hosszasabban utasította vissza azokat a nyugati vádakat, mintha a Slansky-per antiszemita lett volna.
Auschwitz, ahol a magyar katonatiszteket „pusztították”
Rákosi, hogy a társadalmat semmilyen zsidó probléma se foglalkoztassa, hallgatást rendelt el az 1944-es szenvedésekről, majd a csend érdekében enyhítette Magyarországon az 1950-es évek elején a többi szocialista országban és az európai kommunista pártokban kibontakozó heves Nyugat-Németország-ellenes propagandát.
A kommunista propaganda így épült fel: először emlékeztetni kell a náci atrocitásokra, majd hangsúlyozni, hogy a bűnösök magas állásban vannak az újonnan alakult NSZK-ban, és ebből arra a következtetésre kell jutni, hogy a nyugat együttműködése az új tőkés Németországgal lényegében a nácikkal való együttműködést jelenti. Ebben a forgatókönyvben a zsidók meggyőző szerepet játszhattak volna, de Rákosi ezt a kiváló érvelést csak a külföld számára használta fel.
1951-ben rabbik és hitközségi vezetők egy angol nyelvű felhívást adtak ki, amely a fent említett érvelést tartalmazta. A felhívást Magyarországon nem hozták nyilvánosságra! Ellenkezőleg, a zsidókat távol tartották a német újrafelfegyverzés elleni tiltakozásoktól és olykor még a nácizmus zsidóellenes bűneiről is hallgattak. Erre a példa a Szabad Nép tudósítása egy Auschwitzban tartott német felfegyverzés elleni tiltakozó gyűlésről. A lap szerint „az auschwitzi gázkamrákban magyar katonák és tisztek tömegét ölték meg…” Arról egy szót sem ejtett, hogy Auschwitz a zsidó történelem legnagyobb temetője.
Végül arról, hogyan reagált Rákosi Sztálin utolsó koncepciós perének előkészítésére. 1953 elején Moszkvában letartóztatták „elkövetett és tervezett” gyilkosságokért a Kreml vezető orvosait. A hivatalos nyilatkozat a zsidó orvosok összeesküvésében, a Joint és Izrael szerepét hangsúlyozta. Mivel szakemberek és nem politikai vezetők meghurcolásáról volt szó, Rákosiék számára nem jelentett veszélyt, kompromittálást, tehát szabadon engedték a Pravda és a többi moszkvai lap mocskolódását a magyar lapokba átfolyni. Mi több: a moszkvai per fő vonalai lehetőséget adtak Rákosinak arra, hogy csökkentse a zsidó politikusok problematikusán magas arányát. így először ugyan a Kútvölgyi úti káderkórház orvosát tartóztatták le, de az ÁVH orvosainál, majd az ÁVH tisztjeinél folytatták.
Erre alapos ok volt: az ÁVH a politikai perek fabrikálásával nemcsak nagy befolyásra tett szert Magyarországon, hanem a KGB-vel való szoros és engedelmes együttműködés útján hasznos kapcsolatokat teremtett Moszkvában is. Az ÁVH ezért egy önálló hatalmi csoporttá kezdett alakulni és ez már-már veszélyeztethette Rákosi hegemóniáját. Ezért tehát, noha az 1953-as magyarországi kampány úgy tűnt, mint a moszkvai orvosperek másolata, valójában elsősorban az ÁVH ellen irányult. De mivel egyrészt sok ÁVH-tiszt zsidó volt, másrészt mivel sok ÁVH-tiszt más intézménybe, szervezetbe, minisztériumba beépítve dolgozott, ez az ÁVH- ellenes tendencia nem volt világos. Az is ködösítette a képet, hogy Rákosi egy csapásra megszabadult néhány olyan veterán zsidó kommunistától is, akik nem voltak az ÁVH-ban. (Vas Zoltán, Szántó Zoltán, Weil Emil és mások.) Az 1953-as zsidóellenes kampány sokkal több áldozatot követelhetett volna, ha Sztálin halála 1953 márciusában véget nem vet egy készülő új tragikus szakasznak.
A szerző Magyarországról elszármazott történész, az Angliában működő cionista szövetség volt elnöke.
Címkék:1995-05