“Magyarországhoz tartozom, ez az én kultúrám…” – Pető Iván arról, mit jelent számára a zsidóság.

E számunkban kezdődő sorozatunkban az elkövetkező hónapokban poli­tikusokkal, művészekkel és más ismert személyekkel beszélgetünk. Érde­kes emberekkel, akikben talán csak annyi a közös, hogy zsidók, bár ez kü­lönböző hatással van életükre, eltérően vállalják származásukat, a közösséghez tartozást. Aki erre most azt mondja, hogy a festőnél csak az számít, hogy jó-e a képe, a színésznél, hogy szépen deklamálja-e Hamlet monológját, a politikusnál, hogy elég népszerű-e. Nos, annak is igaza van. Mégis úgy gondoltuk, érdemes a Szombat hasábjain olyasmiről is szót ejteni, amire máshol nincs alkalom.

„Magyarországhoz tartozom, ez az én kultúrám…”

Pető Iván a Szabad Demokraták Szövetségének volt elnöke és frakcióvezetője, a magyar politikai közélet egyik meghatározó szereplője. Zsidóságát soha nem tagadta.

A politikussal Dési János beszélget.

Nemrégiben jelent meg Gerő And­rással közösen készített képeskönyve, a Befejezetlen szocializmus, ami arról szól, miként tudunk szembenézni a kö­zelmúlt történelmével. Mennyire tud ön szembenézni a saját történelmével, a múltjával?

Szembe tudok nézni vele! Persze sokkal könnyebb a dolgom, mint az előttem járó korosztályok tagjaié volt. Azért gyakran eszembe jut, ha koráb­ban szülétek, akkor én hogyan visel­kedtem volna. Sokan úgy tesznek, mintha nem értenék azokat, nem tud­nák beleképzelni magukat azok helyé­be, akik a holocaust után visszatértek Magyarországra, és ha nem is bosszút kívántak állni, de mindenesetre abból a szemszögből nézték a világot, hogy mi történt velük, a családjukkal. És kár is lenne tagadni, hogy nagyon sokan egyetlen lehetőségnek azt tartották, ha csatlakoznak a kommunista párthoz. Ilyesmire gondolok, amikor azt mon­dom, hogy nekem egyszerűbb, mert ilyen helyzetbe nem kerültem. Vagy nagyon könnyű ítélkezni azok fölött, akik aláírták, hogy besúgást vállalnak. De ha az ember belegondol, hogy mit tett volna, ha megzsarolják, zaklatják a családját? Ha én azt mondom most, hogy szembe tudok nézni a múltam­mal, mert semmi vállalhatatlant nem követtem el, akkor ehhez az is hozzá­tartozik, hogy az igazán nehéz helyze­tektől megkímélt az élet. Persze kortár­saim közül is jócskán akadnak, akik túlzottan alkalmazkodtak az előző rendszerhez, beléptek a pártba a kar­rierjük érdekében, és sok más olyasmit is csináltak, amivel ma már nem büsz­kélkednek, és amit én nem tettem meg. Azért sok olyan helyzet is adó­dott, amikor én is választhattam volna a rosszabb megoldást.

A közelmúltban azért akadt önnek is egy kínos ügye. Perbe keveredett egy volt színésznővel. Kéri Edittel, s ebben a vitában édesapja ÁVH-s múltja volt a tét. Sokan úgy vélték, mindez igazolása a hírhedt, Apák és fiúk című, önt támadó cikknek.

Ma már bánom, hogy pereskedni kezdtem, vagyis hogy a szüleim peres­kedni kezdtek. Azzal, hogy bíróság elé került az ügy, elfogadtam, hogy valami­féle felelősséggel tartozom a szüleimért – akár csináltak valamit, akár nem. Az én szüleim akármik is voltak, bőségesen állják az összehasonlítást Kéri Edittel. Ebben a vitában egyébként is a szüléimről volt szó és nem az én cselekedeteimről. És én mindig azt képviseltem, hogy ki-ki a maga tetteiért felel, s nem a rokonai, felmenői csele­kedeteiért.

1990 után gyakran hallható véle­mény volt, hogy az SZDSZ-t olyan zsi­dók alapították, akiknek a szülei hit­hű kommunisták, pártfunkcionáriusok voltak, ahogy ez a már emlegetett „Apák és fiúk”-ban is szerepelt.

Az emberek többségét nem érdek­li, hogy kinek mi a származása, mik vol­tak a szülei. Legfeljebb a politikusok egy szűk körét, meg néhány súlyos elő­ítéletes gondolkodással megvert em­bert izgat mindez. Az SZDSZ-re leadott szavazatok, az SZDSZ-hez való viszo­nya a polgárok többségének nem ezen múlik. Úgyhogy ehhez képest csak má­sodlagos, hogy szociológiai értelemben mennyire igaz ez az állítás. Akad benne persze részigazság, és az én ügyem jó volt arra, hogy ezeket kiemeljék. De ha a valós tényeket nézzük, akkor például az én szüleim soha nem voltak vezető pozícióban. Az sem igaz, hogy az SZDSZ vezetőinek családi háttere mind egyforma lenne. A sokat emlegetett Kis János édesapja a háborúban meghalt, a mamája és a nagynénje nevelte. Ta­más Gáspár Miklós Erdélyben nőtt fel, az apja nem zsidó, erre TGM-et azzal vádolták, hogy jó, akkor biztos a Securitate besúgója volt. Annak is megvan­nak a maga történeti-politikai okai, hogy miért olyan emberek alapították a Szabad Demokraták Szövetségét, ami­lyenek, de ez semmiképpen sem sema­tizálható. És az egyáltalán nem igaz, hogy olyanok hozták volna létre, akiket a kommunista szülei megvédtek a hata­lommal szemben. Hiszen akik az előző rendszer ellen felléptek, azok mind­azoknak az atrocitásoknak ki voltak té­ve, aminek mások, akik hasonlóval próbálkoztak. Haraszti Miklós azon ke­vesek közé tartozott, akik ellen eljárás indult a hetvenes években, s végül éh­ségsztrájkkal érte el, hogy szabadlábra helyezzék. Kis János 17 évig csak alkal­mi fordításokból élt és így tovább.

Párttársa, Konrád György egy, a Szombatban megjelent esszéjében azt írta. hogy „a zsidók ne tóduljanak be a politikai osztályba, teljesítményük le­gyen minél inkább személyes. A zsidók gyakoroljanak némi rezervált önkorlá­tozást. ami olyan emberhez illik, aki tudomásul veszi, hogy az emberek több­sége őt mint kisebbséget szemléli.”

Én másként gondolom. Azzal sok­szor találkozom, hogy számon tartják a zsidóságomat, de azt nem fogadom el, hogy a zsidóknak önként kellene azt vállalniuk, amit éppen az antiszemiták szeretnének elérni. Lehet, hogy szá­molnia kell egy zsidó származású poli­tikusnak azzal, hogy antiszemita érzel­meket vált ki pusztán a léte – de nem hiszem, hogy ez teljes rezerváltságot követelne. Sok, úgymond keresztény politikust látok, akire ráférne a Konrád György-i tanács, mert ők feltehetően jobban irritálják a lakosságot, mint esetleg a zsidó származású politikusok.

Meglehetősen elterjedt, hogy azért nem lett négy évvel ezelőtt pártja mi­niszterelnök-jelöltje. mert zsidó.

Az, hogy nem én lettem a listaveze­tő és a miniszterelnök-jelölt 1994-ben, inkább arra vezethető vissza, hogy az én karakterem, az a fajta politikusi ma­gatartás, amit a nyilvánosság előtt mu­tatok, nem biztos, hogy megfelel annak a képnek, amit az emberek a miniszter­elnök-jelöltről alkotnak. Ezért én vetet­tem fel ezt a kérdést.

A Magyar Narancsnak volt egy neve­zetes cikksorozata, a „Mérleg utca nyel­ve”, eszerint többek között azért sem akarták, hogy ön legyen a listavezető, mert egy közvélemény-kutatás szerint a választópolgárok 55-60 százaléka nem fogadná el, hogy az országnak zsidó le­gyen a miniszterelnöke. Magunk közt szólva az SZDSZ-nek már 1994-ben sem volt sok esélye arra, hogy miniszterel­nököt adjon. Úgyhogy nem lehet, hogy ez a zsidó származás csak ürügy volt ar­ra, hogy kiüssék a vezető helyről?

Kezdjük ott, hogy ami a Magyar Narancsban megjelent, az nem igaz. Amint már mondtam, én vetettem fel, hogy ne legyek listavezető.

A felmérés léte igaz?

Erre már pontosan nem emlék­szem. De egy ilyen közvélemény-ku­tatás önmagában nem mond semmit. Ha úgy tennénk fel a kérdést, hogy le­het-e olyan miniszterelnöke az ország­nak, aki kompromittálta magát az elő­ző rendszerben, vagy érintett az ügy­nöktörvény alapján, akkor feltehetően legalább hasonló rossz eredményt kapnánk. Miközben a miniszterelnök ilyen személy, pártjának semmi hátrá­nya nincs ebből. Másrészt készültek közvélemény-kutatások a politiku­sok elfogadottságáról, és az engem el­utasítók aránya egyáltalán nem volt magas.

Akkor mégiscsak eszköz volt arra az a zsidó miniszterelnök elfogadottsá­gát firtató kutatás, hogy önt hátrább sorolják.

Kétségtelenül akadt olyan kollégám, aki szerint az emberek előítéletből úgy gondolják, hogy a zsidók mások, mint a többiek. És ha nincs is Magyarországon a szélesebb közönségben antiszemitiz­mus, azért hátrány lenne a pártnak, ha velem indulna kormányfőjelöltként. Más kérdés, hogy ebben igazuk volt-e, vagy sem. De a döntő ok semmiképpen nem ez volt. Inkább az, hogy én inkább – ahogy mondani szokták – értelmiségi mentalitású politikus vagyok. A patetikus szónoklatok helyett szívesebben tartok némi távolságot, a megnyilatko­zásaimban is mindig megtalálható vala­mifajta önreflexió. Egyébként 1994-ben, ha nem is volt túl valószínű, azért kizárható sem volt az esély, hogy az SZDSZ adja a kormányfőt.

Egy, a Szombatban megje­lent tudósítás szerint Szekeres Imre, az MSZP frakcióvezetője szóba hozta mindezt egy Mazsike-rendezvényen. Szekeres azt mondta: „Az osztrák szocia­lista párt néhány vezetőjével be­szélgettünk erről, azonos véle­ményen voltunk, az ilyen esetek­ben nem az illetőre kell bízni a döntést, hanem politikai mérle­gelés szükséges. Az osztrákok elmondták, hogy Kreisky is félt a jelöléstől, nem is akarta elhinni a választási győzelmet.”

Én is azt hiszem, hogy a személyiségjegyek fontosab­bak, mint a származás. Francia- országnak is volt zsidó minisz­terelnöke és nemzetgyűlési el­nöke. Angliában többször is vá­lasztottak zsidó származású mi­niszterelnököt, a konzervatív kormány utolsó külügyminisz­tere is zsidó származású volt. Vagyis Nyugat-Európában telje­sen bevett dolog, hogy a zsidók ugya­núgy politikai karriert csinálhassanak, mint a nem zsidók.

Ezekben az országokban általában erősebbek a demokratikus hagyomá­nyok, talán az antiszemitizmus sem olyan jelentős.

Azért Franciaországban komoly szélsőjobboldali, nemzeti radikális párt működik, az „idegenekkel”, nemcsak a zsidókkal, de például az arabokkal szembeni ellenérzés viszonylag erős. Szóval erről hosszasan lehetne vitat­kozni. Mindenesetre Konrád György el­lenére én úgy gondolom, hogy nem kell önként tudomásul venni a származás miatti megfontolásokat. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mit egyeztethet össze az önmagáról alko­tott képpel.

Lehet, hogy az önmagáról alkotott képnek jobban megfelel a történész Pe­tő Iván. Most könyvet ír, újra publikál.

Képviselőként dolgozom tovább, ezért túlzottan nagy léptékű tudomá­nyos munkákba nem akarok belefogni. Persze van, aki vállalkozó amellett, hogy képviselő, én történész vagyok. A történészkedés és a politika együtt har­monikus világot teremt számomra.

Említette, hogy fontosak a politiku­sok személyiségjegyei. Aki a reflektor­fényben áll, annak gyakran beszélnie kell a magánéletéről. Ön ezt kollégái­nál jóval ritkábban teszi meg.

Kétségtelenül van egy határ, amin túl nem kívánom a magánéletembe be­lekeverni a politikát. A feleségemnek és a gyermekeimnek is megvan a saját élete. Tudom, hogy Amerikában elkép­zelhetetlen egy politikus, aki a felesége nélkül indul kampánykörútra – nálunk is akadnak, akik szívesen szerepelnek a családjukkal. Én nem.

A választók is szeretik az ilyesmit. Mégiscsak jó látni, hogy milyen családapa mondjuk az az ember, akire szavaznak.

Nem akarok én feltétlenül minden elvárásnak megfelelni. De fontos, hogy legyen egy olyan szférája az életemnek, ami csak az enyém. Egyébként nem bú­jok el a világ elől. Olyan házban lakom, amelyben sok ember él, látják, mekko­ra szatyrot cipelek.

Az előbb ön, most ismét én hivat­kozom Konrád Györgyre. A Szombat­ban megjelent egy másik írása szerint a zsidók attól az adománytól vagy teher­től, hogy zsidónak születtek, nem tud­nak megszabadulni. Önnek a származá­sa inkább adomány, vagy teher?

Sem az egyik, sem a másik. Egyéb­ként is nagy a különbség aszerint, hogy ki milyen családból származik. Én nem egyszerűen zsidó családból szárma­zom, hanem zsidó proletár családból. Az apai nagyapám foltozó suszter volt, az anyai nagyapám, amíg teljesen tönkre nem ment, kiskereskedő, aztán gyári munkás. Apám kárpitosként, anyám kárpitos varrónőként dolgozott. Az ilyenfajta származás nagyon más, mintha valaki egy nagypolgári zsidó családból jön és élvezi az ebből adódó jobb feltételeket a kulturálódásra, mű­velődésre. Egyébként mindaddig, amíg politikus nem lettem, nekem különö­sebb konfliktusom nem volt abból, hogy zsidónak születtem. Lehet, hogy akadtak, akik a hátam mögött össze­súgtak, de azt sem vettem észre. Ami­kor a nyilvánosság előtt kezdtem sze­repelni, akkor szembesültem azzal, hogy bizonyos közegben ez hátrányt jelent, számon tartják. Amint mond­tam, nem értek egyet abban Konrád Györggyel, hogy a zsidóság önkorláto­zást kell, hogy jelentsen. De azt sem vállaltam volna, hogy bárkit zsidóként képviseljek. A zsidóságomat természe­tesen mindig vállaltam. Amikor erre le­hetőségem adódott, fontosnak tartot­tam, hogy megjelenjek zsidó rendezvé­nyeken. Bár ha én elmentem egy holocaust-emlékünnepségre, vagy beültem a zsinagógába, az korántsem volt olyan érdekes, mint amikor Torgyán József jelent meg valahol kapedlivel a fején. Lemondásomkor egyáltalán nem volt szempont, hogy most egy zsidó pártelnökkel kevesebb lesz. Jobban mondva az egyetlennel.

A már idézett Magyar Narancs-cikk­ben az szerepel, hogy nem sokkal azelőtt, hogy mégsem önt állították mi­niszterelnök-jelöltnek, Izraelben járt egy pártküldöttséggel, ahol úgy ünne­pelték, mint Magyarország jövendő zsi­dó miniszterelnökét.

Ez sem igaz.

Izraelben azért járt?

Jártam, és nagyjából ennyi a való­ság ebből a Narancs-cikkből, úgyhogy nem is érdemes vele foglalkozni.

Az utazásról azért kérdeztem, mert azt mondta, hogy a zsidósága nem volt különösebben fontos az életében. Oda akartam kilyukadni, hogy mégis, ami­kor Izraelben járt, más szemmel nézett körül, mint mondjuk egy nem zsidó pártvezető?

Én csak azt tudom, hogy én mit éreztem.

Rendben, akkor úgy teszem fel a kérdést, más dolog Izraelbe pártkül­döttséget vezetni, mint mondjuk Ame­rikába?

Először is, nem tapasztaltam Izrael­ben, hogy bennem a zsidó politikust lát­nák. Tudtommal szerveznek olyan ese­ményeket, amikor kifejezetten zsidó po­litikusokat hívnak meg a világ minden részéből. Ám engem mint egy magyar párt elnökét kezeltek és nem mint zsidó politikust. Ami Izraelt illeti, nagyon érde­kes út volt, de semmi olyasmit nem éreztem, hogy én oda tartoznék. Élnek ott távoli rokonaim, de más országban is élhetnek. Természetesen sok minden­hez más a személyes viszonyom. Sokkal jobban át tudom érezni, mit jelenthet az, amikor embereket származásuk alapján megkülönböztetnek, üldöznek. A zsidóságom azt is jelenti, hogy bizo­nyos dolgok belőlem másfajta érzelme­ket válthatnak ki, mint a nem zsidókból. De én akkor is úgy érzem, hogy én Ma­gyarországhoz tartozom, ez az én kultú­rám, itt nevelkedtem föl.

­