Magyarok héber fóliánsokban

A száztíz évvel ezelőtt „Zilahy Sámuel bizományában megjelent” kötetet jegyzetelem könyvszemlénk számára. Bár a kiadást követő friss recenzió kötelezettségének nem tehetek eleget, mégis újdonságként mutathatom be dr. Kohn Sámuel Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez című munkáját, ugyanis az eredeti hasonmása a közelmúltban hagyta el a nyomdát.

A szerző pesti rabbiként-főrabbiként ötvennégy éven át szolgálta híveit, a zsidó közélet egyik vezetőjeként tevékenykedett, részese a Rabbiképző Intézet megteremtésének, abban a hitszónoklat professzora. És mindezek mellett nyelvész és történettudós. „Ez értekezés célja a zsidóknak a héber nyelven írt irodalomból mindazokat az adatokat összeállítani, melyek a magyarokra vagy Magyarországra vonatkoznak…” – olvasható Kohn rabbi bevezetőjében. És ő nemcsak felkutatta, lefordította, hanem értelmezte, magyarázta, más nyelvű tanulmányokkal összevetette az 500 évet átfogó, 12 országból származó 33 régi írást. E kútforrások: történeti munkák, rabbik döntései, krónikák, útleírás, teológiai értekezés, házassági válólevél, levelezés, bűnesetek vallomásai, vers, gyászdal.

A legrégebbi fóliáns ezer évnél idősebb könyv, amit a Joszipponként ismert József ben Górj ón há Kohen Olaszországban alkotott, ő a zsidók történetét dolgozta fel, de munkájában más népekre vonatkozó legendákat is beleszőtt. Megemlékezett Noé egyik unokájáról, Gomarról, annak tíz utódja közé sorolta kuzart (kazár) ungart. „És ők Hetei (Etel-Etelköz) folyói mellett laknak, csak ungar, bulgár és pacsinak (besenyők) élnek a nagy folyó mellett, annak neve Dubni (Duna).” Kohn Sámuel elemzi a Josziponnál szereplő ősatya, Gomar nevet, és héber írása, tehát csak a mássalhangzók, a GMR alapján azonosítja a magyar mondák MaGorjával.

Kohn Sámuel feldolgozta a córdobai kalifa udvarában a X. században magas tisztséget betöltő Chászdái ben Jiczhák ibn-Sáprut és József kazár fejedelem közötti levélváltást, amit közismertté tett Koestler Arthur A tizenharmadik törzs című, vitatott munkájában. A zsidó vallású kazár vezér is felsorolja a tíz ősi törzset, közte az ujgurt, amihez a magyarok is tartoztak.

Ennek az évezrednek első évszázadaiban a héber iratokban már a Magyarországon élő zsidók életéről is találhatók feljegyzések. A speieri rabbi 1190 körül keletkezett leveléből megtudjuk, hogy „Magyarország legtöbb hitközségében, hol sanyarúságos körülmények miatt hittudósok nincsenek, hanem ha akad egy értelmes, azt fölfogadják, hogy kántoruk, rabbijuk és gyermekeik tanítója legyen …” Egy spanyol utazó tudatja, hogy Konstantinápolyban találkozott oda Magyarországról ke­reskedni járó hittestvéreivel. Egy másik fóliáns Mainzzal való kereskedésüket örökítette meg. Tragikus történetek is feltárulnak: három tanúvallomás zsidó kereskedők kirablását, meggyilkolását panaszolja. Sokkal több áldozata volt a keresztes háborúknak. Az avignoni József há-Kóhen jegyezte fel, hogy a Szentföldre készülő hadak Franciaország, Németország, Prága után Magyarországon is kegyetlenkedtek.

Egyik legértékesebb és legérdekesebb dokumentum a páduai és konstantinápolyi rabbi döntése Szerencsés Imre fiai ügyében. Snéor Etel ősei hitét elhagyva Szerencsés vagy Fortunatus néven II. Lajos alkincstárnoka lett. Magas hivatala segítségével óvta a zsidókat, meg tudta menteni a vérvádtól a budaiakat, támogatta a szegényeket, halála órájában pedig megbánta kitérését. A döntésre felterjesztett kérdés az volt, hogy Szerencsés fiai – akik megmaradtak zsidóságukban – a Tórához atyjuk nevén hívhatók-e. Mindkét rabbi igennel felelt.

A kötet, amiről ezt az ismertetést írom, leggazdagabb a XVI. századbeli anyagokban. Két tudós is, az egyik az előbb idézett avignoni, a másik a prágai Gans Dávid, részletes krónikáját adja kora magyar történelmének, s ebből kiderül, hogy a török megszállta területeken a zsidók nagyobb biztonságban és több joggal éltek, mint megelőzően. Ezt megerősíti Kóhen Efráim, a török Buda rabbija. Ám a nyugalomnak vége szakad. 1686-ban, amikor a keresztény Európa hadai visszaveszik a „pogány” töröktől Budát, ott – bár azok a harcban nem vettek részt – a város szinte egész zsidóságát kiirtják. Erről zokog gyászdalaiban a kevés életben maradt egyike, Schulhof Izsák. (Az események egészét leíró Schulhof Budai krónikáját Jólesz László néhány éve megjelent fordításában olvashattuk.) A rémségek felidézése helyett csak a fájdalom szavait másolom le az egyik gyászdalból: „Siralmas hangon kiáltok keserves panasszal. Szemem könnyeivel siratom a dicső város pusztulását… Óh, mikép lett parázna nővé a hű város… gonoszak állottak föl ellenem, magyarok és edomiták. Óh, miként pusztult el három zsinagóga számtalan thóra tekerccsel egyetemben! Óh, mikép veszett oda Izráel dísze koronája!”

Az 1881-ben megjelent kötet most kiadott hasonmása elé Schweitzer József főrabbi írt tartalmas bevezetőt a Kohn Sámuel utáni történészek munkásságáról. Így még teljesebb a könyv, ami nemcsak a szakembereknek nélkülözhetetlen, hanem a Kárpát-medence zsidóinak régi emlékei iránt érdeklődő laikusokat is lebilincseli.

(Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez. Az Akadémiai Kiadó Reprint-sorozata.)

(várai)