„Magyar zsidó – zsidó magyar”?

A Szombat hasábjain különös vi­ta bontakozott ki a kisebbségek védelméről. Az előkelő tárgy persze nem téveszthet meg senkit A Szombat című közlöny, némi szeméremmel, a zsidó identitás problé­máit feszegeti. Elébb egy olvasólevélben jelentkezett eddig jórészt ismeretlen szer­zője, majd nagyobb tanulmányban hirde­tett igét.1 A gyakorlott folyóirat-olvasót az, hogy a korábbi vitázóktól a szerkesztőség külön közleményben elhatárolódott, jel­zi, hogy nem idegen tőlük a szerző állás­pontja. A Zsákutcák című dolgozat tenor­ja sem hagy kétséget afelől, hogy itt a zsi­dó identitás új prófétájára leltek. Ezra és Nehémiás utóda széles ecsettel fest, ke­vés bizonyítékot sorol. Munkája voltakép­pen a második világháború után lehetsé­ges zsidó magatartásformák bírálata, el­sősorban az ún. radikális baloldaliságé. Zsákutcák, hirdeti a fortélyos dolgozat ezekről a stratégiákról.

Szerzőnk2 szemében fél évszázad ma­gyar zsidó története nem más, mint a be­fejezetlen és befejezhetetlen asszimiláció kudarctörténete. A post-holocaust fan­tom-zsidója itt frissen elkárhozott új Ahasvérusként bolyong, akit nem azért ítéltek örökös pokoljárásra, mert másokat, ha­nem azért, mert önmagát képtelen szeret­ni. Ahasvérus ezúttal az autonóm kultúrá­ját elvesztett zsidó, aki csak a fel-felbukkanó antiszemitizmus ingerére szolidáris hit­testvéreivel. Zsidó tudatuk elsorvadásá­nak tünete egyébként az is – hangzik a fur­csa érvelés – hogy sebeiket emberjogi mozgalmak támogatásával gyógyítják, bi­zonnyal hiába, mert túlérzékenységük pa­ranoiaként süt át megnyilvánulásaikon. Ki­sebbségvédelmi buzgalmuk sikertelenül univerzalizálja a zsidó sebeket.

Zsákutcának ennyi is elég lenne. Szer­zőnk azonban végteleníti a zsidó bűnö­ket. A holocaustot túlélt nemzedéket leír­ja. Született azonban egy új generáció s ezt „nem a vészkorszak traumája mozgat­ja, sőt úgy érzi, hogy az Auschwitz metafo­rát túlfeszítették, így az mára már használ­hatatlanná vált”. A politikailag sokszínű fi­atal zsidóság: „Alapvető feladatnak nem homályos társadalmi utópiák képvisele­tét, hanem a zsidó tradíció és történelem megismerését tartják, s – bár nem kritikát­lanul – szimpatizálnak a zsidó állammal.”

Nem mondom, hogy a Zsákutcák olvas­tán könnyen fejtettem meg a szerző állás­pontját. Igyekeztem megérteni önostoro­zó hevületét, nem vettem figyelembe, hogy a zsidó magatartásminták bírálata igencsak egybehangzik a radikális populizmus megannyi érvével. Publicisztikai lendületének eredőjét mégis egy látszatra ártatlan s idézőjeles beszúrása világította meg a Zsákutcák azt állítja, hogy a politi­kai korrektség nyelvén zsidó magyarokról beszélünk. Ekkor jutott eszembe George Barany korszakos tanulmánya, a „Magyar zsidó vagy zsidó magyar?”3 A jelző és a jelzett szó megcserélésében korántsem csak hangsúlyátvetés történik. A sorrend ugyanis azt dönti el, vajon a zsidóság olyan származás, melyhez képest a nem­zeti hovatartozás esetleges, vagy a nem­zetbe születés adott, amelyen belül a kul­turális, vagy vallási választás lehetséges. Az ember magyarnak születik és zsidóvá lesz, vagy zsidónak születik s a magyarsá­got választja?

A dilemmában a magyar zsidóság törté­nelmének periódusai vetítődnek vissza. A zsidóság zöme idegenként vándorolt be s a magyarságot választotta, míg az asszimiláció befejeztével már ugyanolyan magyarnak született, mint a többi beván­dorolt őshonos.

Az antiszemitizmus pontosan ezt kér­dőjelezi meg: hetedíziglen vitatja a szár­mazást. A múlt században feltámadt mo­dem politikai antiszemitizmus nagy rész­ben származástan, mely a születési jogot törzsi genealógia szerint fogja fel. Elsősor­ban a nemzethez való tartozást vitatja el, s az asszimiláció lehetőségét

Meglepően egybecseng ezzel az új, (vagy nagyon is régi) módi zsidó identitástudat. Mindkettő az asszimiláció rombolá­sából indul ki. Ez hallik ki a Zsákutcák szerzőjének cikkéből is, amidőn így ír: „Az asszimiláció miatt a zsidókból ’zsidó származású magyarok’ heterogén cso­portjai maradtak, akiknek zsidóságuk csak akkor válik problémává, amikor lezsidózzák őket.”

A szerző a „miatt” szó helyett nyilván azt akarta mondani, hogy „folytán”, „kö­vetkeztében”, „nyomán” vagy „okán”. De itt nem stílusproblémáról vitatkozunk. Hanem az asszimiláció megítéléséről. A magyar zsidók csoportjainak patológiáját itt az asszimiláltság burkolt megkérdője­lezése ihlette.

Nem véletlenül bírálja szerzőnk a ho­locaust-nemzedék magatartásmintáit. Az európai zsidóság pusztulásának okai között a szétszóratást kárhoztatja több asszimiláció-ellenes elmélet, mely erő­teljesen tiltakozik a diaszpóra élmény felértékelése ellen.4 Amikor a Zsákutcák szerzője temetni készül a sebeit felmu­tató, a holocaust-élményhez láncolt megválthatatlan nemzedékeket, akkor gondolkodásmódjában benne bujkál az a kimondott-kimondatlan vád, hogy a katasztrófáról maguk az áldozatok is te­hetnek: az „idegen” kultúrához történt hasonulás és beolvadás vakká tette őket a veszéllyel szemben.

Minden jel arra mutat tehát, hogy szer­zőnk, valóságos indítékait homályban hagyva, egy friss disszimiláció tanát hir­deti meg. A disszimiláció ideológiája azonban annyira ismert, hogy eszméi­nek eredete felől kevés kétségünk ma­radhat. Hiszen nem véletlenül küzd annyira a zsidó sérelmek „univerzalizálása” ellen, nem véletlenül azonosítja azo­kat ködös utópiákkal. Eszménye a holo­caust-tradíciótól elszakadt és depolitizált ifjúság, mely túllépett a tegnapi krema­tóriumon s környezetének hátat fordítva mélyül el zsidó tanokban, miközben mérsékelten kedveli Izraelt.

Kíváncsi lennék, ugyan miféle zsidó ta­nokat és hagyományokat tanulmányoz ez az ifjúság, ha abból kivették, mert túlfeszítettnek érezték a Soá élményét A Soá-élmény s annak feldolgozása nélkül ugyan­is nincs zsidó kultúra. A szakirodalom – s itt elegendő Dominique La Caprára és a francia Pierre Vidal-Haquetre utalni5 a ho­locaust-élményt és annak feldolgozását a zsidó hagyomány centrális és kitéphetetlen részének fogja fel. Történetesen a ho­locaust szellemi feldolgozása, az emléke­zet s felejtés drámájának megértése a zsi­dó magyarság életerejének bizonyítéka, elég itt csak arra a szerepre gondolni, amit immár a nemzetközi közvéleményben is képvisel Kertész Imre, Konrád György, Kardos G. György munkássága.6

Az emlékezet életben tartása s feldolgozása azonban nemcsak a zsidó közös­ségek dolga, hanem a nemzet történel­mi egészségügyének létérdeke. A fele­désnek, a felelősségáthárításnak is szü­lettek mechanizmusai, amelyek nemegy­szer veszedelmesebbek, mint a túlérzé­kenység.7 A holocaust a zsidóság tragé­diáján túl az európai történelem szakító­pontja, melyben nemcsak a gonosz dia­dalmaskodott. Feltárta például egy addig nem ismert emberi szolidaritás teljes mélységét, sugallja Jürgen Habermas.8 Metaforája már csak azért sem túlfeszít­hető, mert mint Heller Ágnes mondja, az maga az Abszolút metafora,9 vagy aho­gyan George Steiner érvel mellette, meg­őrzésében és megfejtésében rejlik min­den zsidó identitás esélye.10

A holocaust-élmény világtörténelmi szerepét s továbbá helyét a zsidó identi­tástudatban kétfajta revizionizmus tá­madja. Az egyik a zsidókéval egyenértékű szenvedést keres, rendszerint a Gulágot állítja szembe Auschwitzcal.11 A másik revizionizmus izraeli eredetű: a zsidó nép hazáját nem a holocaust fizetségének tartja, hanem egy eredendő honfoglalás restaurációjának, a hajdani kiűzetés jóvá­tételének. Ez a posztcionista álláspont természetszerűleg lép fel „az emlékezés politikája”12 ellen, mert a zsidó identitást nem a diaszpóra évszázadainak reform­jaiból, hanem az ősi jussból, vagy a mo­dem izraeli öntudatból eredezteti.13

Ez a revizionizmus előszeretettel em­legeti a holocaustélmény trivializálását. A trivializáiás és a megszenteltség állás­pontjai között azonban széles a megye, érvel Saul Friedlander a Soá és a giccs összefüggéseinek jeles kutatója.14 A ho­locaust-élménynek azonban csak egyet­len oldalát látni, mint azt a Zsákutcák szerzője teszi, maga is trivializálás. Sze­rinte ugyanis ama vesztett identitású he­terogén csoportok, akiket ő a maradvány zsidósággal azonosít, bármiféle csoportkülönbség említését „a népirtáshoz veze­tő út első állomásának” nyilvánítják, „ami lehetetlen tette az ezekről a különbségek­ről folytatható értelmes vitát”. Az 1944-es tapasztalat indokolatlan félelmeket kel­tett s ez túlreakciót okozott. A neoliberá­lisok és baloldaliak „mindenféle kisebb­ségi probléma megítélésénél ott lebegtet­ték egy lehetséges Auschwitz képét, amely így – a maga borzalmánál fogva – mindenféle párbeszéd lehetőségét megszüntette, s az eredetileg nem szélső jobboldali véleményeket is bezárta a ’barnainges’ táborba”.

A fenti véleménnyel kapcsolatban meg­kímélem az olvasót retorikus kérdések­től. Bővebb hivatkozások híján fennakad­va sem kérdezem meg, ugyan kik lebeg­tették minduntalan Auschwitz rémképét, azt sem, hogy milyen politikai, vagy társa­dalmi csoportosulás az, amelyik eredeti jóhiszeműségét és józanságát Auschwitz emlegetésétől hirtelen elveszíti és a barnaingesek táboráig fut.

A hamisítás már azzal kezdődik, hogy itt kisebbségi kérdésnek álcázzák a zsidó- és roma-kérdést, ugyanis más fenyegetett kisebbségről én nem tudok. De továbbá: miért kisebbség a magyar zsidóság? Ham­vába hullt az a balul kezdett kísérlet, ame­lyik a maradvány zsidóságot akár nemze­tiségként, akár kisebbségként óhajtotta elkülöníteni s számára a törvény külön védelmét biztosítani. A kisebbségvédelem tárgyalásának ürügye arra jó csupán, hogy újra szőnyegre kerüljön a „magyar zsidó – zsidó magyar” vita. A honi vallásos zsidó közösség hivatalossága egyszer már nyíl­tan megfogalmazta: „A magyarországi zsi­dóság a zsidó nép része, olyan része, amely Magyarországon él és túlnyomó többsége a jövőben is itt kíván élni – már amennyiben erre lehetősége lesz.”15 Ez az álláspont azóta „elfelejtődött”. Most, ha leplezetten is, újra kísért.

Ideológiájának foszlányai a Zsákutcák cikkből bőséggel feltalálhatóak Aki a ma­gyar zsidóságban nem a magyar, hanem a zsidó nép részét látja, vagy aki a többkultúrájúságot nemzetnek fordítja le, annak szemében minden zsidó magyar remény­telen küzdelmet folytat elfogadtatásáért egy gazdanéppel. Akkor is, ha csatába száll a kisebbségvédelemért s akkor is, ha önmagát nem tekinti kisebbségnek.

A Zsákutcák szerzőjének minden univerzalista (emberjogi) megoldás gyanús, csak az önálló kulturális identitásnak van becsülete. Úgy rémlik, mintha min­den univerzalista vita eleve mint a zsidó fájdalom kivetítése lepleződnék le. A minduntalan lelepleződő zsidó érzé­kenység és túlreagálás, véli szerzőnk, még a jóhiszemű jobboldali csoportokat is irritálja. „Az 1944-ből fakadó tapaszta­lat önvédelmi reakciója… főleg akkor, ha alaptalanul vádaskodik, éppen szán­dékával ellentétes hatást ér el: az anti­szemitizmust gerjeszti tovább.”

„Főleg akkor?” S ha nem alaptalanul vádaskodik, akkor hogyan?

Szegény Pap Károly. Szegény Tábor Bé­la.16 A harmincas-negyvenes évektől ők voltak azok, akik úgy gondolták, hogy a zsidó önvizsgálat mintegy a megpróbálta­tások elébe mehet. A történelem vihara ugyan, meglehet, elsodorhatja a zsidósá­got, ám a háború utáni megmaradtak is­mét felülemelkedhetnek a történelmen, vagy vissza a zsidó szellemiség örökkéva­lóságába, vélte Kecskeméti György még 1940-ben is.17

Az asszimilációs alku egyoldali felmon­dásának idején ez a gondolkodásmód érthető volt. Történelmileg az asszimilá­ció azon az egyezségen nyugodott, hogy polgári egyenjogúsításukért cserébe a zsi­dók „megjavulnak”. Kiemelik magukat a középkori talmudizmusból, polgárosulnak, betagozódnak.

A jogfosztott zsidóság egyes képviselői – tudatosan, vagy önkéntelenül – a ma­guk részéről szerették volna fenntartani az alkut. Ha még jobbak leszünk, ha kö­zülünk egyesek földmívesnek is szegőd­nek, akkor újra befogadtok.

Az önreformért adott jog azonban a fel­világosodás ama nagy ívű programja volt, amely éppenséggel a második világhábo­rú kitörésével zárult le s mutatta ki egy­ben visszáját is. Az emberjogi megfonto­lások s e jogok új nemzetközi törvények­be foglalása a feltétel nélküli jussok közé iktatta a kisebbségekét, a vallási csopor­tosulásokét, az etnikai, vagy kulturális közösségek választási lehetőségeit.

E feltétel nélküli jogok egyszersmind lezárták a történelmi asszimilációt és akkulturációt, ha ugyan azt Auschwitz nem zárta volna le. Elfogyott az európai zsidó népvándorlás tartaléka is, ezzel az asszi­miláció indoka. A nemzethez való tarto­zás pedig immáron nem alku tárgya, ha­nem jog, fellebbezhetetlen bármely ősiség igényével.

A Zsákutcák szerzője azonban átírja az asszimiláció múltját. Megismétli azt a té­telt, hogy a magyarországi zsidóság a tör­ténelmi nemzethez próbált volna, sikerte­lenül, asszimilálódni. Az asszimilációs al­kut, meglehet, a történelmi nemzet képvi­selői, a rendek kötötték, ám nemcsak az addig jogfosztott zsidóság kedvére. Az emancipációs törekvések a történelmi nemzetnek politikai nemzetté történő áta­lakításában játszottak kiemelt szerepet. A polgárosulás zsinórmértéke volt az eman­cipáció, recepció és asszimiláció egy-egy stációja. Miként mindenütt Európában, a polgárosodás és az emancipáció karöltve járt s egyik a másik feltétele volt. A törté­nelmi nemzet maga is azzal írt új nemzeti történelmet, hogy megszüntette kiváltsá­gait. Az asszimilációt nemzeti feladattá emelte, melynek közös célja a jogegyen­lőségen nyugvó polgárosulás volt.

A polgárosulás polgárok nélkül, a sza­badelvűség széles támogatás híján egy in­gatag, a kölcsönös önmegváltásra épülő, a nyílt érdekérvényesítést visszafojtó társadalomépítést indított útjára. A polgárosulás inkább az eszmékben virágzott, centrumából hiányzott az öntudatos pol­gárság étosza. Asher Cohen ezt úgy fogal­mazta meg, hogy a beolvadók egy váku­umhoz asszimilálódtak, hiszen nem ala­kulhattak ki azok a magatartásminták, amelyek a gazdanemzet és a jövevények egymásra találásának koreográfiáját kiraj­zolhatták volna.18 Mindennek ellenére ki­bontakozott valaminő élő lélekcsere a kölcsönös illúziók táptalaján. Tragikus vé­ge visszamenőleg nem kérdőjelezheti meg az egykori zsidó-magyar szimbiózist. Kiss Józsefet tűzre lehetett vetni, de szel­leme, mely Arany János balladai géniu­szát és Reb Mayer Litvák örökségét egye­sítette, máig eleven.

Az asszimiláció kétarcú történelmi fo­lyamat volt, s két kultúra találkozásának drámáját is kibontakoztatta. Folyamatát durván szakította meg a Trianon utáni hi­vatalos antiszemitizmus, a polgári jog- fosztottság, majd a holocaust. De öröksé­gét nem emésztették meg a lángok. S ez az örökség mindmáig hat, abban is, hogy elsajátítása éppoly fontos része az identitástudatnak, mint a szent könyvek olva­sása. Az asszimilációs érzület mindmáig felforrósodik. „A magyarországi helyzetet – állapította meg István Deák -, az teszi oly lenyűgözővé, hogy bár a magyar zsidó viszonyban rendkívül nagy a hullámzás, hol szívélyes, hol meg rettenetes tragé­diák terhelik, ennek ellenére a zsidóság túlnyomó része híve az asszimilációnak, mi több, sokan meglepően jól asszimilá­lódtak is.”19

Az asszimilációs folyamatot ugyanak­kor ne szépítsük. Mivel egész Európában feltételekhez kötötték a zsidóság egyen­jogúsítását, kimondva kimondatlanul el­maradottságáért és különbözőségéért a zsidóságot felelőssé tették önmaga álla­potáért. S az adományozó nagylelkűségé­től s a politikai-nemzeti környülállásoktól függött, hol húzzák meg az asszimilációs határt, mikor s ki a jó zsidó és jó hazafi, s mikor átnevelhetetlen talmudista. A modem antiszemitizmus egyik forrása éppen az emancipáció kegyúri jellegéből eredt. Ki a zsidó s hogyan viselkedjék, azt a többségi politikai elit manipulatív ösztö­nei határozták meg. Mindennek ellenére korántsem elfogadható az a kriptocionista nézet, amely szerint az asszimiláció az antiszemitizmus „unokatestvére”, s a di­aszpórában élő zsidóság jelenléte váltja ki.20 Az asszimiláció kezdeti ellenzői, a felvilágosodás ellenfelei ugyanezt hirdet­ték. A hajdani pozsonyi főrabbi, a Hatam Szófer néven ismeretes Mózes már 1819-ben abból eredeztette az antiszemitiz­must, hogy a zsidók elvegyülnek a népek között- „ve-hu hamatil sinah benam leveneinu” – ez okozza a gyűlöletet köztünk és köztük.21

Az alkuban a zsidóság hivatalos képvi­selete kettős hibát követett el. Türelmet­len volt a kulturális autonómia hirdetőivel s túlbuzgott az asszimilációban. Röviden és durván úgy fogalmazhatnánk, hogy a maguk részéről ragaszkodtak az alkuhoz, tekintet nélkül a másik fél magatartására. Bizonyították és túlbizonyították hűségü­ket és lojalitásukat, még a zsidótörvények árnyékában is.22

Őszintén hitték, hogy zsidó magatartás- minták és viselkedési formák gerjeszthe­tik az antiszemitizmust.

Az antiszemitizmust azonban, paradox módon, leginkább a zsidóság asszimilá­ciós vágya és igyekezete gerjeszti. A kul­turális autonómia képviselői nemegyszer rokonszenvet ébresztettek a radikális nemzetféltőkben. Németh László rajon­gott Pap Károlyért, míg Ignotust kiátkozta és megvetette.23

Az antiszemitizmus persze legkevésbé a zsidók vagy azok, akiket annak tekinte­nek, gerjeszthetik. Az antiszemitizmus dif­fúz, folytonosan alakváltó szemlélet, mely nézeteinek terjesztése a legváltoza­tosabb ürügyeket keresi. Az antiszemitiz­mushoz még zsidó se kell, elég a nemze­ti elzárkózás ideológiája, példa erre a mai Japán, ahol a legtöbb zsidóellenes mű kerül piacra. A bűnbakképző antiszemi­tizmus hőkereső rakétája egyébként is menet közben irányt változtat, ha érdekei úgy kívánják; nem lehetséges olyan ma­gatartásminta, szellemi attitűd, érvrend­szer, kommunikációs készlet és stratégia, melyet ki ne kezdene. Az antiszemitiz­must hajdanán a zsidóságnak a moderni­zációban vállalt szerepe ingerelte. Manapság, ahogyan Szilágyi Ákos megfigyelte, sajátos transzferencia érvényesül abban, hogy a legtöbb modernizációs törekvés mögé, történelmi fantom-fájdalomtól in­díttatva, odamitologizálja a zsidóság vi­lághatalmát. Így satanizálják a Világban­kot, a nemzetközi Valuta-alapot, a Soros Alapítványt.24

Az antiszemitizmus megítélésében a zsidó kulturális elzárkózás hívei hasonló mitizálással kísérleteznek. A Zsákutcák szerzője az antiszemitizmust végül is a befejezhetetlen asszimiláció következ­ményének látja. Az univerzális zsidó csakis tévedhet, míg a hagyománykereső zsidó azzal lép túl a holocaust-élményen, hogy saját identitását, saját kultúráját vá­lasztja. Ez azonban nem is olyan friss esz­me: mindössze visszfénye a kulturális autonomizmus ideológiájának, melyet szé­les filozófiai-történelmi alapvetéssel az 1941-ben tragikusan elpusztult Simon Dubnow dolgozott ki.25

A hitegyleti hivatalosság kisebbségi kezdeményezésének politikája megbu­kott. Új alakban támad fel viszont most egy kulturális disszimiláció meghirdetésé­ben.

Ez a kulturális disszimiláció a Zsákutcák szerzőjének rej­tett üzenete. Kódrendszeré­ben a radikális népi populizmus érvrendszere köszön vis­sza. Az is elkülönülő csoport­nak látja a zsidóságot s nem olyan magyarnak, aki történe­tesen zsidó. Kisebbségvédel­mi megfontolásnak álcázva az érvényes zsidó stratégiák kö­zül csak egyet ment fel: a disszimilált, poszt-holocaust, tradicionális identitást kereső, kulturális autonómiára berendezkedő zsidóét.

A kulturális többnyelvűségnek elkötele­zett zsidó magyarok a holocaust-élményt jobban, kiegyensúlyozottabban dolgoz­ták fel, mint a kulturális autonómia hívei, akik tagadják a Soá középponti szerepét az önazonosság feltalálásában. Az asszi­milált zsidóság azért kísérletezett a fájda­lom univerzalizálásával, szublimálásával és transzponálásával, mert ez a módszer nyithat utat az egész társadalommal s a világgal folytatott dialógusra. A holocaust­élmény feldolgozásának, mint azt Saul Friedlander hangsúlyozza, a „transzferen­cia” egyetemesen elfogadott módja.26 A Freud majd Adorno elméletei nyomán kialakított átvitel és megszüntetés (Durcharbeitung és Verleugnung) a múlt feldolgozásának komoly esélye.27

Az univerzalitást azonban éppen ezért látja téveszmének a Zsákutcák szerzője. Azzal vádolja az egyetemes jogi garanciá­kat követelőket, hogy a túlérzékenység­nek és a paranoiának nyitnak utat. Holott ez éppen fordítva igaz. A túlérzékeny egyik hatásos gyógymódja az univerzali­tás, a kulturális többnyelvűség.

A magyarországi rendszerváltás ismét felszínre hozta a történelmi és a politikai nemzet vitáját. A bal- és jobboldal e tö­résvonal mentén vált szét, legalábbis re­torikájában. A baloldal nem vállalja nyíl­tan a politikai nemzet polgárosulási prog­ramjának következményeit, míg a jobbol­dal jelszavakkal takarja el, hogy nem ide­gen tőle a rendiség többségi nemzetfogal­ma. Kiürült a közép, nem született olyan politikai erő, amelyik eszméit (legyen az konzervatív, vagy modernizációs prog­ram) megalkuvás nélkül hirdetné. A félig vállalt hitek s a pragmatikus hatalmi poli­tika „kommunikációs leltára” valamely tartalmatlan „newspeak”, orwelli beszéd, átkódolt jel- és hívó szó, melyben min­den mást jelent, mint valóságos tartalma. A közélet totemek hívószavaitól hangos s a tabuk végtelen sorából sarjadzanak azok a jelek, melyek csak sokszoros köz­vetettséggel és többértelműséggel valla­nak rá a jelölt fogalmakra. A dolgok színe mindig más, mint a visszája. Ezeknek a fogalmaknak kulcsait hallgatólagos egyezség forgatja, a zárak titkát mindenki ismeri, mindenki belehallja a maga értel­mezését abba, mi a „baloldali”, vagy a „keresztény-nemzeti”, a „vállalás”, az „identitás”, a „tizenöt millió”, a „konzer­vatív” vagy a „magyarok világszövetsége”. A kompromittált fogalmi jelrendszer vi­szont különösen kedvez a politikai anti­szemitizmusnak, hiszen annak anyanyel­ve a rosszhiszemű kétértelműség, a ráutalásos beszéd.

A kommunikáció mélystruktúrájába beszivárgott s ott oldódni nem képes an­tiszemitizmus elmeszesítette a „bodypolitic”, a politikai test ereit. A Zsákutcák szerzője persze tagadja az ilyen átkódolt közbeszéd veszedelmeit, s úgy érzi, hogy ebből a fluidumból illő lenne kicentrifu­gálni a baloldali és a jobboldali antiszemi­tizmust. A liberálisok, úgymond, ügyet sem vetnek az antikolonialista, vagy „antiklerikális Izrael-ellenességre”, míg Csoóri egyetlen szösszenetétől tüzet okádtak.

Csoóri „szösszenete”, meglehet, né­hány sor volt, de elevenbe talált. Az Antall-korszak restaurációs félelmeinek adott tápot és igazolást, miként Csurka híres dolgozata is. Mindketten felmond­ták a magyar-zsidó kulturális szimbiózis esélyeit. Modernizációellenes indulatuk ismét bűnbakra lelt, a magyar fejlődés el­torzulásának okait a tegnapi paktumban (a befogadásban) keresték s ezzel közvet­ve ugyan, de megsértették az egyetemes magyar kulturális örökséget. Ezért indult fel bírálatára Mészöly Ungváry Rudolfig a keresztény értelmiség is. Csoóri nem a zsidóságot általában támadta, hanem az asszimiláció sikerét és lehetőségét, visszafelé kérdőjelezte meg a zsidó-ma­gyar történelmet.28

A hivatalos zsidóság csakugyan reagál­ni szokott az antijudaizmus olyan jelensé­geire, mint a „klerikális Izrael-ellenesség”. Ezzel szemben még az „érintettséget” is elutasította, amikor a hírhedt augusztusi Csurka-dolgozat nyíltan támadta az asszi­milációs zsidóságot.29 Itt ismét egybeér­tek és összecsengenek a kétoldali revizionizmusok a radikális jobboldalé és az új zsidó kulturális autonómiát (vagy a ré­git) keresőké. Találkoznak az asszimiláció tagadásában.

Ez a tagadás a valódi zsákutca. A zsidó kulturális autonómia keresése éppúgy nem kaphat politikai felhangokat, mint tagadása. A zsidó magyarságnak éppoly esélye nyíljék kulturális eszményei meg­fogalmazására, mint az autonómia iden­titásának. Az esélyegyenlőség mindaddig érvényes, ameddig valamely politikai diszkrimináció a szabad választást megakadályozza.

A Zsákutcák című cikk szerzőjét Novák Attilának hívják. A Szombatban megje­lent korábbi cikkét nagy elismeréssel idézte a nem éppen elfogulatlanságáról híres jobboldali hetilap.

Jegyzetek

1 Olvasóink írják: Pótvizsga, in Szombat, 8. évf. 8:2 és 48.

2 Novák Attila: „Zsákutcák.” in Szombat, 8. évf. 8: 3-6.

3 George Barany: „Magyar Jew or Jewish Magyar – to the Question of Jewish Assimilation in Hungary.” In Canadian American Slavic Studies vol. 8 (1974)

4 Todd M. Engelman: „The Legitimization of the Diaspora Experience in Recent Jewish Historiography.” in Modern Judaism, vol. 11. no. 2. (May 1991: 195-211.)

5 Dominick LaCapra: Representing the Holocaust – History, Theory, Trauma, Cornell, Ithaca, 1994. – Pierre Vidal-Naquet: Les Juifs, la mémoire et le present, Éditions la Decouverte, Paris, 1995.

6 Konrád György: „Se bosszú, se megbocsátás.” in Kritika, 1995-10: 15-20. – Richard 5. Esbenshade: „Remembering to Forget Memory, History, Natio­nal Identity in Post-War East-Central Europe.” In: Representations, Winter 1995 Vol. 49. 72-97. -Tony Judit: „The Past is another Country: Myth and Me­mory in Postwar Europe, „Daedalus” 21, No. 4 (Fall 1992): 83-118. – Randolph Braham: „Antiszemitiz­mus és holocaustértelmezés a posztkommunista tár­sadalmakban.” In Múlt és Jövő, 1992-4: 95-104.

7 István Rév: „Amnesia: The Revised Framework of Hungarian History.” in Budapest Review of Books 4. no. 1 1944.

8 Jürgen Habermas: Eine Art Schadenabwicklung, Frankfurt, 1987.163.

9 Heller Ágnes: „Lehet-e verset írni a holocaust után.” in Múlt és Jövő, 1990/1 42-47.

10 George Steiner: „The Long Life of Metaphor – A Theological-Metaphysical Approach to the Shoah.” in Asher Cohen-Joav Gelber-Charlotte Wardi (szerk.): Comprehending the Holocaust – Historical and Literary Research. Peter Lang, Frankfurt-New York, 1988: 45-61.

11 Vö. Michael R. Marrus: The Holocaust in History, New York, 1987. – Historikerstreit:

Die Dokumentation der Kontroverse um die Einzigartigkeit der nazionalsozialistischen Judenvernichtung. Piper, Mün­chen, 1992.

12 Vö. Amos Elon: „Az emlékezés politikája”, Szom­bat 1995/2 28-31. Eredetileg: The New York Review of Books, 1993. okt. 7.

13 Bőséges szakirodalmát ismerteti Saul Friedlander: Memory, History, and the Extermination of the Jews of Europe, Indiana, 1993, 42-64.

14 Saul Fredlander: Reflections of Nazism – A Essay on Kitsch and Death. Indiana, 1993. – vö. még Bra­un Róbert: „Az emlékezet kanonizálása és a törté­nelem banalizálása…” in ua. Holocaust, emlékezés, történelem, Bp., 1995. 217-242.

15 Dr. Feldmájer Péter levele dr. Szabad Györgyhöz in Szombat, 1992-7. 4.

16 Pap Károly: Zsidó sebek és bűnök. Kosmos, Buda­pest, 1935. – Tábor Béla: A zsidóság két útja. Buda­pest, 1990.

17 Kecskeméti György: „A zsidóság mai problémái.” in Ararát, 1940, 97-101.

18 Aher Cohen: Jewish Assimilation in Hungary in: Bela Vago, ed. Jewish Assimilation in Modern Times (Vestview Press, Colorado, 1981,75-76.)

19 Deák István: „Az antiszemitizmus veszélye Ma­gyarországon.” in Szombat, 1991/3:11.

20 Vö. Izrael egykori vallásügyi miniszterének felszó­lalását a „A magyar-zsidó együttélés és annak Kö­zép-Európai háttere” budapesti konferenciáján. L. Szombat, 1991-9. 32.

21 Hatam Sofer: Ele divrei ha-brit. Altona, 1819. Idé­zi Amos Funkenstein: „The Dialectics of Assimilati­on.” In Jewish Social Studies vol. 1. no. 2.: 6.

22 Schmidt Mária: Kollaboráció vagy kooperáció – A budapesti Zsidó Tanács. Bp. 1990. – Eltérő véleményt fogalmaz meg István Deák: „A Fatal Compromise? The Debate over Collaboration and Resistance in Hungary.” in EastEuropean Politics and Societiesvol. 9. no. 2 (Spring 1995) 299-234. – Rövidített szövege magyarul in Századvég, 1/1, 1994 tavasz, 138-151.

23 L. Ungvári Tamás: „A liberális egyezség: asszimilá­ció.” in Világosság, 35. évf./5-6 (1994. május-június), 159-174.

24 Szilágyi Ákos: „Ki a ’zsidó’?” In Szombat, 1995/521.

25 Dubnow autonomizmusáról l. Karády Viktor: „Asszimiláció és társadalmi krizis – A magyar-zsidó társadalomtörténet konjunkturális vizsgálatához.” in Világosság, 34. évf. no. 3. (1993) 33.

26 Saul Friedlander: „Trauma, Memory, and Transference.” In Geoffrey H. Hartman (ed.) Holocaust Remembrance – The Shapes of Memory. Balckwell, Ox­ford, 1994. 252-264. – Saul Friedlander: „A Soáh az emlékezet és a történelem között” – Múlt és Jövő, 1991/3.: 5-12. – Karády Viktor: „A Soáh a rendszer- váltás és a zsidó azonosságtudat válsága Magyarországon.” in Kovács M. Mária et al. Zsidóság, identi­tás, történelem, Budapest, 1992.: 23-49.

27 Theodor W. Adorno: In Eingriffe, Suhrkamp, Frankfurt, 1966, 125-147.

28 Csoóri Sándor: „Nappali Hold.” in Hitel no. 18. (1990. szeptember 5.) – V. Domokos György: „Ki­sebbség és zsarnokság”. Népszabadság, 1990. ápr. 29.

29 – Vö. Ungvári Tamás: „A parvenü és a pária – kulturális antiszemitizmus arcai.” in Világosság, 1991 -7-8.: 492-509.

29 L. Feldmájer Péter nyilatkozatát Csurka István au­gusztusi cikkére in Népszabadság, 1992. aug. 29. – vö. ThomasTucker: „Political transition and the ’Jewish’ Question in Hungary Today.” In Ethnic and Racial Studies, vol. 19, no. 2 (1996. ápr.): 290-316.