Magyar zsidó levéltári repertórium

(Szerk.: Haraszti György. Bp., MTA Judaisztikai Csop. 1993. I. köt.: 444 old., II. köt.: 445-745 old.)

A XIX. SZÁZAD közepe táján jelentkezett először az igény a magyar zsidóság középkorig visszanyúló múltjának feltárására. Az első vázlatos visszapillantások pub­likálása után terelődött a figyelem az állami, megyei, városi stb. levéltárak közép- és újkori zsidó vonatkozású írásos forrásaira. Ezekből elsőként 1881-ben Kohn Sámuel adott ki tudományos igényű válogatást „Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez” címen. (Művét reprintként 1990-ben ismét megjelentették.) Az ő nyomdokaiba lépet neves tudósok a múlt század végén indított két rangos és hosszú életű periodika, a Magyar Zsidó Szemle és az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat köteteiben tettek hoz­záférhetővé jelentős számban ilyen ira­tokat. 1900-ban e munka intézmé­nyesítése céljával indították el a Ma­gyar Zsidó Oklevéltárat, de 1938-ig eb­ből csak négy kötet jelent meg. A felszabadulást követően érthető okokból a holocaust problémája nyomult elő­térbe, Magyarországon és külföldön a legújabb időkig ennek archívumokban fennmaradt hiteles dokumentumai felkutatásának és közreadásának feladata kötötte és köti le a hazai és külföldi, amerikai, izraeli, németországi hivatott történészek erejét. Mégis említést érdemel itt Grünwald Fülöp és Scheiber Sándor sikeres vál­lalkozása, melynek eredményeként a Magyar Zsidó Oklevéltárból 1980-ig újabb 14 kötet láthatott napvilágot.

Ebbe a több emberöltővel ezelőtt indított feltáró munkába kapcsolódott be Haraszti György a fenti címben jelzett nagyszabású összeállításával: át­fogó képet nyújt a Magyarország területén található – a témát érintő dokumentumok – csaknem valamennyi fontos lelőhelyről. Gyűjtésében teljes­ségre törekedett. Munkája méreteit ér­zékelteti az általa felhasznált források több mint 400 címet tartalmazó jegyzéke. Múlt századi és század eleji kiadványokat is idéz, de a címek többsége az 1950-es évek óta nagy számban kiadott magyar levéltári inventáriumokra utal. Ez kissé ellent­mond annak, ahogyan tanulmány méretű bevezetése elején igen keményen elmarasztalta e korszak tudományos teljesítményét.

A lelőhelyek csoportosításában a szerző a legjelentősebbeknek adott el­sőbbséget: az Országos Levéltárnak, Budapest Főváros Levéltárának és a 19 vármegye gyűjteményeinek. Önálló alfejezetben sorakoztatta fel 37 egyházi levéltár anyagainak leírását, majd az országos főhatóságokét, minisztériu­mokét, a budapesti és vidéki egyete­mekét, a legnagyobb könyvgyűjtemé­nyeket: az Országos Széchenyi, vala­mint az Akadémiai Könyvtárat, a Központi Statisztikai Hivatal Könyv­tárát stb. gazdag kéziratgyűjtemé­nyeiről sem. A második kötet végén kaptak helyet a zsidó hitközség iratan­yagainak ismertetései, végül azok a lelőhelyek, amelyekben a XVIII-XIX. században lefolytatott „zsidóössze­írásokat” találhatjuk.

A bevezetés többek közt arról is tájékoztat, hogy a munka kéziratát a Párizsban élő jeles archivista, Kecs­keméti Károly, a Levéltárak Nemzet­közi Tanácsának ügyvezető igazgatója lektorálta, és javaslatot tett az anyag elrendezésére, de Haraszti „a kötetek majdani használatának megkönnyíté­sére” más megoldást választott. A végeredmény a szerkesztő koncepcióját igazolja: az áttekinthetően csoportosí­tott, jól tipografizált adattömeg haszná­latát a második kötet végén található, több mint száz oldalt betöltő segéd­letek, hely-, valamint személynév-mu­tató, továbbá az intézményeké, végül a terjedelmes tárgymutató rendkívül egyszerűvé teszi.