Magyar siratófal

Ha Kőbányai János élménybeszá­molóit, riportjait, közérzet-elemzése­it olvasom, minduntalan kedvem tá­mad a fülét távolról megcibálni, oly sok hirtelen megfogalmazáson, pon­tatlanságon, félreérthetőségen, mon­datrontáson, betűvétésen, miegye­bén kapom. De valamiben egyszer sem téved: tulajdon érzelmeiben.

Magyar siratófal című gyűjteményes, könyvheti kötetében éppoly érzelme­sen zsidó, mint amilyen érzelmesen magyar. És érzelmesen fiatal, zene­bolond is. Hallgat az érzelmeire, s ezért nyomban kibeszéli, kiírja őket.

Ő a mi mesebeli kisfiúnk, aki min­den teketória nélkül kimondja, amit mindnyájan sejtünk (valami visszahozhatatlan van leáldozóban a tradi­cionális magyar-zsidó kultúra sírbaszállásával; valami anyatej-gyönyörűség van szétszakadóban az er­délyi magyar tájakon; és valami el­mondhatatlan élmény, a részvétel üdesége távolodik sebesen a folk-beat professzionalizálódásával) – de röstellünk vagy renyhék vagyunk töviről-hegyire kibeszélni.

Kisfiúsan bújik a csodált nagyok­hoz: Radnótihoz, Száraz Györgyhöz, Jancsóhoz, Kallós Zoltánhoz, Steve Reichez vagy Elie Wieselhez is. És kisfiús megszeppenésén lesz úrrá, amikor felnőtt módra beszél a kunmadarasi pogromról vagy a zsidó vallás kissé fenyegető mélységeiről. Én még az ő kulturális vallásosságá­nak folyosóin sem tudok vele tartani, mert az én zsidóságom valláson in­neni, de éppen szövegeinek érzelmessége hiteti el velem, hogy jó beha­tolni azokra a folyosókra, s ezzel már kissé magával is cipelt.

Nem tarthatok vele akkor sem, amikor a magyar zsidók szerelméről beszél, amelyet a magyar anyaföld és kultúra iránt ápolnak a szívük­ben. Ez a megfogalmazás számomra könnyű megoldás; a „szerelem” szó dús rezonanciájára való hagyatko­zás nem pótolhatja a lelki kapcso­lódás sokféleségének, temérdek am­bivalenciájának leírását.

Nagy ígéret Kőbányai prózája, mert azonnal, első látásra is szemé­lyiséget sejtet. Minden nagy formátumú prózaíró mellé azonban kriti­kus is kívántatik. Legalkalmasabb, ha az író a saját kritikusa is tud lenni. Megálljt tud mondani egy-egy túlhajtott hasonlatnak, elszaba­dult felsorolásnak, saját farkába harapó mondatkonstrukciónak, ön­ismétlő szonátaszerkezetnek. A ka­lapács is nagyobbat sújt, ha a hegyesebbik, nem a tompábbik végé­vel ütnek.

Szellemi dolgokban (zeneelmélet­ben történettudományban, filozófiá­ban) Kőbányai egyelőre még avatatlan. De részvételben, jelenlétben, tanúságtételben sokunk mestere le­het máris. Kell-e többet várni első gyűjteményes prózakötettől? Senki nála érvényesebben nem örökítette meg a tokaji, omladozó zsinagóga „siratófalának” vagy a Teleki téri proletárzsinagógának az emberi kör­nyezetét. Az ő siratófala előtt élő emberek sírnak. Ezért kel életre ma­ga a fal is.

(Szépirodalmi-Tevan, 1990.)

Hernádi Miklós