Magyar sajtó erdejében zsidó fák, facsoportok

Scheiber Sándor magyar zsidó sajtóbibliográfiája elé

Vannak tudósok, akiknek életműve évekkel, évtizedekkel haláluk után is gyarapodik. Korábban megjelent munkáik újabb kiadásai, idegen nyelvű fordításai, elszórtan megjelent írásaik gyűjteményei mellett gyarapodik kéziratban maradt művekkel. Goldziher Ignác (1850-1921) és Bacher Vilmos (1850-1913) mellett ilyen tudós a zsidó tudományokban, ha más műfajokban is, Scheiber Sándor (1913-1985). Még nincs tíz éve, hogy elhunyt, s bár a teljes hagyatéka egyelőre nem került nyilvánosság elé, munkáinak már régóta lenyűgözően hosszú jegyzéke¹ ez alatt az idő alatt is számos tétellel gyarapodott. Scheiber cikkei, rendszerint rövidek lévén, elkészültük után többnyire hamar megjelentek, de nagyobb munkáin, a könyveken mindig igen sokáig dolgozott, éppen mert apró elemekből, kis közlemények anyagából rakta össze őket. Maradt a hagyatékában kiadatlan, kész könyv,² és maradt, ha nem számoljuk is a majd tematikus kötetekbe gyűjtendő kis cikkeit, beszédeit, egyebeket, a jelen bibliográfia.

1947-ben, amikor az újrakezdés jegyében, maga és a seér it Jiszráél³ számára mintegy programul, vázolta, mi volna, mi legyen a zsidó tudomány tennivalója Magyarországon,⁴ már jelezte a hírlapok és folyóiratok bibliográfiáját. Egy évtizeddel később, ismét korszakos változások idején, közzétette, ami addig a kezébe került. A Kirjat Sepher-ben megjelent összeállítást⁵ nyilván csak első kísérletnek tekintette maga is. Megjelenése után tovább gyűjtötte az anyagot. Cím mellé újabb cím került, helyesebben, apró cédula. Látszik módszere: kutatott módszeresen, de mint aki tudja, hogy a lelet leginkább véletlenül kerül az ember szeme elé, gondosan följegyzett minden véletlenül talált adatot. E jegyzeteinek egy része papírdarabkákon, levélborítékon, ilyen-olyan fecniken maradt fenn: ami papír éppen a keze ügyébe akadt, amikor a nyomára bukkant egy-egy újabb címnek.

Hasonló bibliográfiákhoz képest Scheiber jegyzékében látványosan sok az ephemer anyag. Egyetlen napra szóló termék minden újság, de mégis van tartós élete; valóban élet: a megjelenés folyamatossága. Scheiber jó okkal a hírlapok közé sorolt olyasmit is, amit a szerkesztők is csak aznapi fogyasztásra szántak, aminek éppen ez a folyamatos élete nincsen: báli közlöny, a purim vigalmára készült tréfás lap, házassági évforduló köszöntése stb. Hírlapszerű nyomtatványok. Hogy hol találkozott ezekkel az alkalmilag megjelent, egyszeri, sejthetően leveles vagy legfeljebb négylapos nyomtatványokkal: meg nem mondhatjuk. Könyvtárakban többnyire nyomuk sincsen.

Saját gyűjteménye lett volna? Hagyatékának egyik rejtélye, hogy volt-e valóban, mint olykor írásban maga engedte sejteni, mint híre kelt, s ha igen, hova lett, hol van most legendás kéziratgyűjteménye, talán még, mint külföldön mondják, héber kéziratok is: Haggádák, és mindenféle judaica, köztük talán éppen a sok esetleg csak általa látott és csak nála leírt aprónyomtatvány. Mindenesetre, amikor nem sokkal halála után hagyatéka a M. Tud. Akadémia könyvtárába került, könyvei, különlenyomatai és levelezése, semmi olyasmi nem volt benne, ez a most már nyomtatásban hozzáférhető katalógusból is látszik,⁶ ami nyomára vezetne a hírük kelt kéziratoknak. Még a Kirjat Sepher 1957. évi hírlap-bibliográfiájában a szerző által mint „Scheiber-könyvtár” jelzett anyag sem.

Scheiber nem elmélet-építő tudós volt. Az ő tudománya – más kiváló kvalitások és a zsidó szöveghagyományban való otthonosság, a folklór és irodalom ismerete mellett a specifikus anyagismeret és szorgalom, a megbízható érzék az iránt, hogy hol kell keresni, amire kíváncsi, és a biztos ítélet, mely felismeri, hogy ismeretlen adalékra bukkant. Szinte látjuk magunk előtt, amint finoman hunyorgatva észreveszi, lapozgatva könyvben, régi újságban, az adalékot, akár várta és kereste, akár nem; ahogy ismerőseit és híveit kérdezi, nem egyszer gyámolításra szoruló és általa mindig önzetlenül, nehezebb években személyes kockázatot is vállalva támogatott idősebbeket,⁷ régi könyvek, újságok, nyomtatványok felől, s nyomban följegyzi, megörökíti, amit lát: elteszi, legalább följegyzésben, az örökkévalóság számára, amit az idő és az enyészet már-már magával sodort. Aprónyomtatványait Scheiber nem kitalálta: megtalálta őket, és kitartó, szorgalmas tudós legyen, aki utángyűjtésre vállalkozik. Tudni kell már azt is, mit nem engedhet el az ember, ha egyszer elérhető távolságba került hozzá; az ilyesmi a kézirat, az ephemer nyomtatvány, s minden, ami már csak azért is becses, mert egyszeri. És Scheiber, az adatgyűjtő, ezt tudta igazán.

A bibliográfia mindig is szívügye volt. A könyvtár is; de minden könyvtárnál teljesebb a jó bibliográfia. Scheiber magyar zsidó hírlap-bibliográfiájának teljességét az ország öt-hat nagykönyvtára sem éri el, még a jeruzsálemi gyűjtemények anyagával együtt sem. Mint a személyiségnek: megvannak a titkai a tudományos ismeretnek is. Honnan Scheiber számos egyszeri adata?

A Kirjat Sepher-cikk kéziratát Scheiber nyilván 1956 folyamán készítette el, s nyáron-ősszel küldte be: azokban a hónapokban, amikor sokan, közvetlen környezetében, a Rabbiképzőben is, elmentek. Scheiber maradni akart.⁹ Tudta, hogy tudományának egyik fele, a magyarországi anyag, csak itthon van meg, ha egyáltalán. Még a másik fele, a nemzetközi is elválaszthatatlanul kötődött a Kaufmann Gyűjteményhez.¹⁰ Scheiber, a tudós is, a hazaszerető magyar zsidóság hagyományait folytatta. Teljes értékű zsidó élete volt, értem ezen most a szellemi és tudományos életet, mert ezzel foglalkozom itt; és ezzel szerves egységben teljes értékű magyar élete. A zsidó hagyományt, főként a genizát, ahogyan kell, az egész középkori zsidóságra, s az ókori hagyomány nem országok szerint tagolódó, hanem egyetemes továbbélésére tekintettel kutatta. Ebben magyar vonatkozás nincsen más, mint az az esetlegesség, hogy Kaufmann Dávid, a morva-német-zsidó-magyar tudós a M. Tud. Akadémia könyvtárára hagyta külföldi eredetű, s külföldön vásárolt kéziratait és könyvrégiségeit. De Scheiber tudós személyiségének magyar arculata, hadd mondjam így, csillapíthatatlan kíváncsisággal vizsgálódott mindenben, ami a magyar kultúrában zsidó, s ami a zsidóság, az újabbkori zsidóság szokásaiban, műveltségében magyar vagy magyarországi. Ez a hungaro-judaica szenvedély, és elkötelezettség és hűség munkálta a Sírfeliratok¹¹ vagy a Kötéstáblák^l2 lapjait, a néprajzi vagy irodalmi adalékok gyűjteményeit. S ennek köszönhető a jelen hírlap-bibliográfia is.

Scheiber az 1950-es években néhány jó emberének megbízást adott, a szerény díjazás nyilván segített rajtuk, de az elvégzett munka ugyanilyen nyilvánvalóan Scheiber szándékait tükrözte, hogy állítsák össze, könyvtári adatgyűjtés alapján, a magyar zsidó könyvkiadás bibliográfiáját.¹³ A gépelt kézirat elkészült, de kiadni nem lehetett. Csak a közelmúltban tudtam meg, hogy a szerző-Anonymus tulajdonképpen Anonymi.¹⁴ A hírlapi bibliográfiának nemigen van köze ehhez a hatalmas, még ha nem is minden vonatkozásban szakszerű gyűjtéshez. Egyet azonban biztosan jelez: Scheiber meg akart örökíteni mindent, ami magyar zsidó. Az okmányokat, lásd a Monumenta 1⁵ köteteinek egymagában is életmű terjedelmű sorozatát, még ha ezeket Scheiber ״csak” szerkesztőként jegyzi is; a régi sírfeliratokat; a bibliográfiai adatokat. Régi mítoszok szólnak arról, hogy a vízözön előtt egy jámbor babiloni férfi, akit az istenek előre értesítettek a pusztító büntetésről, a szövegeket, az emberi tudást, elásta, s amikor elvonult az áradat, a fennmaradt iratok ismét a maradék emberiség használatába kerültek.¹⁶ Ki tudja, nem tulajdonított-e hasonló szerepet nemzedékének, s benne egyre inkább önmagának, Scheiber is? Aki emlékszik, személyes tapasztalás vagy barátainak évtizedek múltán sem fakuló mert életre szóló emlékei nyomán, milyen reménykedő szeretettel foglalkozott Scheiber, rabbiként sem annyira a pap, inkább a tanító és tudós, a fiatalokkal; aki résztvett valaha is legalább egy kiddusán, péntek este, a Rabbiképző, bizony, szerény, de az ünnepeken mindig bensőségesen otthonos és ilyenkor a hagyomány kívülállók számára láthatatlan fényétől mindig felragyogó dísztermében: akik a közelébe kerültek Scheibernek, azok tudják, mint ember éppen abban volt igazán nagy, hogy megtartó erővé tette a tudást. A tudás és a szükségképpen velejáró valamelyes, ártatlan és szándéktálán, meglehet, önzés mágnes-ereje taszíthat is: hétköznapi, közvetlen közelségben. A mondjuk így alig-elválasztó távolság, biztosan nem három, talán csak egy vagy legfeljebb másfél lépés, Scheiber és az őt körülvevők között, nyilván kellett ahhoz, hogy eleven közegben igazán hatni tudjon. S a tudás megtartó ereje van még bibliográfiájában is.

Ez a szókapcsolat, hogy „magyar zsidó”, pontosabban, ahogyan Scheiber használta, például a Monumenta köteteinek címében, „magyar-zsidó”, nem technikai kifejezés: történeti kép áll mögötte, szemlélet, amint a fentebb mondottak talán érzékeltetik. De azért van technikai értelme is. Scheiber csak azokat a címeket vette fel a jelen bibliográfiai gyűjtésbe, amely címeknek van valami magyar nyelvi vonatkozása, ha a legcsekélyebb is, ha olykor csupán egy alcím, például. Nem tartotta szükségesnek, hogy ebben a felsorolásban szerepeltesse a magyarországi zsidó tudományos folyóiratok legfontosabbjait, mint a múlt századi Ben Chananja, Lőw Lipót annak idején nemzetközi szerepet vállaló és azóta is nemzetközi jelentőségű folyóirata, vagy századunkban az ugyancsak héber nyelvű Ha-Cófe és HaSzókér, a Tel Talpijot, holott ezek fontosabbak is, elevenebbek is, blaszfémia szinte, amit mondok, mint egy HaggibBor-Lap, alkalmasint báli boros vitézkedők tréfás nyomtatványa 1931-ből. Nem felróni akarom ezt a hiányt, csak regisztrálni, és egyszersmind jelezni, hogy koncepció van mögötte. Scheiber elvből mellőzött minden német vagy jiddis nyelvű sajtóterméket, még ha történetesen a magyar zsidóságnak a lapja volt is; mármint ha nem talált benne magyar nyelvű elemet, akár csak jelképeset. Mert ha legalább egy alcíme magyar volt, fölvette ezt is. Egyrészt, nyilván szükség lesz hamarosan arra, hogy valaki számba vegye a magyarországi nem magyar nyelvű héber, jiddis, német stb. zsidó sajtót, már csak azért is, mert az orthodoxia, amely mint hagyományos értékrendszer egyetemlegesen fontos, inkább ezekkel a nyelvekkel élt, s még a magyar zsidó sajtó kezdetei is részben német nyelvűek. A tudományos folyóiratok amúgy, persze, élnek, héberül is, nemzetközileg; a Ben Chananja még reprintben is újraéledt. S másrészt, Scheiber maga is írt ezekbe a folyóiratokba; otthoni könyvtárában, most már bárki láthatja az Akadémiai Könyvtár Keleti gyűjteményében, ezek is megvoltak mind, értékelte és értékesítette anyagukat. Naivitás volna egy Scheiber formátumú tudósról azt gondolni, hogy naiv magyarság-érzés élt benne. De számára igenis fontos volt a magyar zsidóság, s ezt elválaszthatatlannak tartotta a zsidó kultúra magyar komponenseitől, a magyar kultúra zsidó komponenseitől. S természetesen, az egyetemes zsidóságtól. A két egy időben szorosan együtt élő kultúrának a másik-ból származó elemeit rendszerezve áttekinteni és megőrizni: ezt biztosan a feladatának tartotta.

A jelen jegyzék első tétele Lőw Lipót folyóirata, mely nem jutott túl a legelső számán; de címe, a Magyar Zsinagóga, egy egész végül tragédiába torkolló korszak programja volt. Scheiber bibliográfiája valósággal a magyar társadalomba gazdasági tevékenységével beépült, de társadalmilag is beilleszkedni kívánó, s elfogadtatásáért, egyenjogúságáért a polgári társadalom teremtette nyilvánosság a sajtó eszközeivel is küzdő zsidóság története. A zsidó sajtó, azok a folyóiratok, közlönyök, hírlapok, amelyek a magyar zsidó társadalom szükségletei és igényei szerint, s részben a zsidó községi és vallási intézményekhez, esetleg egyéb szervezetekhez kapcsolódva működtek, ez a valóban zsidó sajtó, mint a bibliográfia kronológiája mutatja, szervesen épült ki, s követni tudta a magyar társadalomban bekövetkező változásokat. Mindig volt egy erős felekezeti rétege: a hitközségi, rabbisági, irányzati értesítők, közlönyök, lapok. Felekezeti sajtónak a szó szoros értelmében csak ezt a réteget nevezhetjük. Egyébként pedig polgári sajtó volt. Külön figyelmet érdemel a tudományos folyóiratok szűkebb csoportja. A Magyar(-)Zsidó Szemle vagy az e bibliográfiában nem is szereplő IMIT Évkönyv-ek, a Rabbiképző disszertációi, kivált a nagy, a filológusi korszakból, maradandó értéket jelentenek. Ezt a tudományt csak polgárok társadalma tudta fenntartani, önmaga és a referenciaként mindenképpen számon tartott nemzetközi tudományos élet számára.

Tisztában vagyunk azzal, hogy ez a kötet inkább csak olvasmány lesz a jövőben, s nem kutatási segédeszköz. Hiszen tételeinek jelentős része elérhetetlen: nem föllelhető a könyvtárakban, sem itthon, sem külföldön, s ha a bibliográfia megjelenése után, remélhetőleg, némiképpen gyarapodni fog is a meglévőként számon tartott anyag, a hiányok jellege és mennyisége alapján máris nyilvánvaló, hogy a magyar zsidó hírlapok, folyóiratok, alkalmi kiadványok egy része csak mint címleírás fog élni a jövőben.

Két nagy korszaka van a magyar zsidó sajtónak; és a kettő között még egy. Az első fölvirágzás a századforduló előtti évtizedek és a századelő: a dualizmus kora. Az 1868/69. évi kongresszus után, mely kongresszus eredményeképpen a reform-zsidóság állami elismerést és támogatást kapott, a polgári rendbe betagolódó, s ezt részben maga is alakító zsidó társadalom már belső életét is korszerű formák között alakította ki, s ehhez hozzátartozott a sajtó, a maga irányzatok, intézmények szerinti rétegzettségével, de mindenesetre nagyobbrészt liberális sajtó. A korábbi kaszinó szerepét,¹⁷ mondhatni, most a sajtó vette át. Az Egyenlőség-nek, Tiszaeszlár után, tartósan nagy szerep jutott. A lap évfolyamaiból, s most Szabolcsi Lajos emlékirataiból¹⁸ is látható, hogy a zsidó sajtót egyáltalán nem a magyar feudális-nemesi rendhez igazodó zsidó arisztokrácia tartotta fenn, hanem a polgárság különböző rétegei, amelyeknek minden polgárosuló törekvésük mellett is egyértelmű, részben vallási, zsidó identitása volt. Ebben az időben alakultak ki, az Orsz. Rabbiképző Intézet mint theologiai főiskola és mint tudományos központ körül, a zsidó tudományosság és magasabb szintű szellemi kultúra intézményei is, a múzeum, az Izraelita Magyar Irodalmi Társulat, a MZsSz. stb.

A másik nagy korszak a második világháborút közvetlen követő néhány esztendő. A zsidóság mint társadalmi csoport számára egyáltalán nem volt a fényes szellők kora ez a rövid időszak. Ha szellők: a krematóriumok füstje lebegett bennük még mindig. Bibó István nagyszabású tanulmánya (1948)¹⁹ alapos anamnézis és körültekintő diagnózis erről az időszakról. Kezelési javaslatait, sajnos, már nem vette komolyan senki. De a sajtó, már csak a címek is tanulságosak. A maradék zsidóság megpróbált magára találni, megpróbálta kialakítani, önszerveződő módon, intézményeit, közösségi fórumait, vezető eszméit. (Hahn Istvánnak, de másoknak is, köztük magának Scheibernek, ezekben az években főként erre irányult a java szellemi erőfeszítése. Hahnnak az oktatásban, de hírlapi és egyéb irodalmi tevékenységében is.²⁰ Scheibernek leginkább papi működése során; egyelőre nagyobbrészt kéziratban maradt beszédei az írásos bizonyíték.²¹) A maradék megpróbált zsidó lenni, a megoldásoknak azzal a változatosságával, amit a diaszpórában mindig is tapasztalni lehetett, a hitközségbe húzódástól az alija szervezéséig. Ennek a pezsgésnek nem belső folyamatok vetettek véget. Aki a neveket vagy személyeket csak futólag ismeri is, tudja, némely cionista, most csak a lapszerkesztőkről beszélek, egyik napról a másikra börtönbe került.²² (S ne mondja senki, a döbbenet elé korlátokat állítani akarva, hogy zsidó volt a kihallgató tiszt is. A letartóztatott, köztük még nő is, zsidó tevékenysége miatt volt benn, kényszerből, mint elképzelhető; a kihallgató tiszt pedig maga akaratából, s hogy a hatalom részeseként feledtesse és talán maga is feledje zsidó származását, netán az általa kihallgatottakéhoz hasonló korábbi cionista tevékenységét. Semmiképpen sem mint zsidó. Egyáltalán nem mindegy; következésképpen: nem egyformán zsidó történelem a két dolog. Talán morbidnak hangzik, amit mondok, de valamit jelezhet a valóságból: a jelen bibliográfiában Scheiber nem azokat a hírlapokat regisztrálja, amelyeknek főszerkesztői székében történetesen zsidó származású személy ült, vagy amelyeknek nagyobbrészt zsidó munkatársai²³ zsidó előfizetői és vásárlói voltak. Csak azokat, amelyek benne éltek a zsidó közösségben s persze, ebben is magyar zsidó társadalom részeként. Ez a különbség az egyetlen hiteles mérce.)

És a két nagy korszak mellett a harmadik: az 1930-as évek, az évtized közepétől a zsidótörvények évein át a német megszállás, majd a nyilas uralom koráig. Ha a bibliográfia éves összesítő jegyzékeit nézzük csupán, balga módon virágzásnak mondhatnánk ezeket az éveket is. Balga módon; mert a zsidó szellemi élet ekkor már nem virágzott: visszahúzódott, menekült a felekezeti sajtóba, a Goldmark-terembe, más lehetőség nem maradt számára. Hihetetlen szellemi erő, soha korábban nem tapasztalt koncentráció. Menekülés a magyar kultúrába, a magyar állampolgárságtól védeni remélt hazai zsidó létbe. Menekülés a kultúrába, a kultúra mint a (zsidó) élet lehetősége hovatovább egyetlen lehetősége. Hit abban, hogy az állampolgárság, a polgári és értelmiségi hozzájárulás a magyar kultúrához menlevél lesz, legalább salvus conductus a végszükségben. A később történtek felől visszatekintve hihetetlennek látszik, de valóság a következő. 1936-ban, amikor a világi zsidó értelmiség néhány kiválósága egy „kultúr-zsidó” Haggádát készített, a peszah, az egyiptomi szolgaságból való megszabadulás szertartásos emlékünnepén a Haggádák szövegétől és szellemétől teljesen idegen módon, de megkapva a jóváhagyást még a Rabbiképző egyik tudós tanárától is, Jeremiásnak a Babilóniába hurcolt zsidókhoz szóló szavait idézték: És keressétek a város békéjét ahova telepítettelek titeket és imádkozzatok érte az Úrhoz… Ellenben elhagyták a Haggáda történetének lényegéhez tartozó formulát: Jövőre Jeruzsálemben. 1940 körüli néhány év zsidó kulturális életét a visszaemlékezések és történeti áttekintések mint felvirágzást mutatják be; e látszat-virágzás tragikus kilátástalanságáról még beszélni kell majd. De Scheiber bibliográfiája legalább jelzi, hol lehet keresni a forrásanyagot. Ami virágzás volt is: csak mint cserépbe, szobába zárt délszaki növény sínylődése.

Külön érdekessége Scheiber bibliográfiájának a magyar cionista sajtó számbavétele. Az 1930-as években, s majd még inkább a második világháború után, különböző cionista szervezetek adtak ki hosszabb-rövidebb életű lapokat, gyakran stenciles sokszorosítással, s többnyire az alija közvetlen szolgálatában. Már a címleírás is történelmi forrásanyag lehet. Olvassuk csak, például, a (334) (365) (435) sz. tételeket. A Holocaust szörnyű katasztrófája után az Erec: Palesztina, majd Izrael felé forduló zsidó fiatalság, hogy ők maguk-e vagy szervezőik, mindegy, az új ország létrehozatalának lázas lelkesedésében mintha nem is magyarul imának már, valami „kreol” típusú ivrit-magyarsággal. Nem a magyar ellen fordultak, nyilván; bár érthető lett volna még ez is: elvetni a keretlegények és csendőrök, a németekkel együttműködő, sőt, a németek kívánságának olykor elébe is menő hatóságok nyelvét, elvetni a dölyfös, a zsúfolt téglagyárak és lezárt vagonok mellett elnéző régiMagyarországot. Nem a magyar nyelv ellen fordultak: a héber, az ivrit felé. Készültek az erec-be: Palesztinába, mely az ország lett számukra, Ország, élőszóban is nagybetűvel, mind a mai napig. Különleges nyelvemlékek a magyar történelem számára ezek a gyakorlati célú közlönyök: talán egyszer akad valaki magyar nyelvész és magyar zsidó történész a tanulmányozásukra. A németekkel szembeni cionista ellenállást, a háború utáni magyar zsidó kivándorlást itthon évtizedeken át a kényszerű felejtés zárta el, még a hírlaptárban is zárt gyűjteménybe, de nem kevésbé a közgondolkodásban; Izraelben sem sokan akadtak, akik az alig hogy elhagyott múlthoz akartak volna nyúlni. Most már legalább anyagot kaphat az érdeklődés, az ébredező történetírói és társadalmi kíváncsiság.

De beszélni kell itt szárazabb dolgokról is. Scheiber bibliográfiai gyűjtése az 1980-as évek elejéig terjedt; elég egy pillantást vetni a jegyzékre, s látjuk, mármint a bibliográfia üres oldalain, holtpont volt ez az időszak, holtpont, és nemcsak a zsidó szellemi és társadalmi élet: egész Magyarország számára. Azóta sok minden történt, s célszerűnek látszott, hogy a kiadásra kerülő munka számot adjon a változásokról. Nem Scheiber munkája, ez igaz, de mindenképpen Scheiber szellemében.

S egyébként is, vannak bibliográfiák, kézikönyvek, amelyeket alapítójuk nevén jegyzünk, bárki vezeti is őket a kezdeményező halála után. A klasszika-filológiában: Bursian, Marouzeau, Pauly-Wissowa. A név, szinte cím helyett is, műfajt jelöl. Oly sok kezdeményezés fűződik Scheiber nevéhez, annyi mindenben tartotta fenn személyében és személyesen a kontinuitást, hogy lehetséges: most már ״a Scheiber”-nek fogjuk nevezni, az egyszerűség kedvéért, az újabb magyar zsidó bibliográfiákat is.

Élő szerző kéziratának felelőssége is, dicsősége is magáé a szerzőé. Elhunytaknál más a helyzet. A felelősség a sajtó alá rendező, a kéziratot gondozó szerkesztőkre hárul: de a dicsőség mindenképpen a szerzőt illeti. Élő szerző maga tesz arról, hogy munkája, szándékai szerint, a lehető legjobb legyen. Elhunyt szerzők műveit az utódoknak kell gondozniuk, legjobb tudásuk szerint, igyekezettel. E felfogás jegyében a “Scheiber” sajtó alá rendezése során igyekeztünk eleget tenni azoknak a követelményeknek, amelyeket az érdeklődő legyen az kutató vagy olvasó egy ilyen bibliográfia iránt támaszthat.

Szemben a magyar sajtóbibliográfiák gyakorlatával, és Scheiber eredeti közleményének rendjével is, a hírlapok és folyóiratok betűrendes bemutatása helyett a kronológiai elrendezést választottuk. Minden címleírás az illető sajtótermék megjelenése évében kerül bemutatásra. Ez a történeti rend egyszersmind a magyar zsidó sajtó történetéhez is vázlatul szolgálhat. A történetiség elvének érvényre jutását próbáltuk segíteni oly módon is, hogy évente közöljük, az új alapítású hírlapok és folyóiratok mellett melyek vannak még életben a régiek közül. Ily módon az érdeklődő könnyen áttekintheti bármely időszak sajtókínálatát. Természetesen, a kronológia gerince a néhány igazán nagy és hosszú életű vállalkozás: az Egyenlőség, a Magyar(-)Zsidó Szemle, s majd a (régi) Múlt és Jövő. A hírlapok, közlönyök, értesítők, napi kiadványok ezek mellett, ezek között helyezkednek el.

A címleírásban is túl kellett lépni azokon a korlátokon, amelyeket Scheiber annak idején elfogadott. Arra törekedtünk, hogy a lehető legtöbb címről autopszia alapján adjunk leírást. Ezáltal sikerült a megjelenési adatokat, a szerkesztők és vezető munkatársak nevét, a mellékleteket és egyéb sajtótermékekhez való kapcsolódásokat meglehetős részletességgel feltárni.

S végül, szükségesnek látszott az őrzési helyekre vonatkozó adatok közlése is, legalább egy bizonyos mélységig. A nagyobb budapesti, esetenként vidéki könyvtárak állományát több-kevesebb rendszerességgel vizsgáltuk át. Arra törekedtünk, hogy minden cím mellett megjelöljünk legalább egy helyet, ahol az illető hírlap, folyóirat fölkereshető. Sajnos, az esetek nagy részében ez nem sikerült, s vannak fontos orgánumok, amelyeknek a jelek szerint egyáltalán nincs Magyarországon a nyilvános közgyűjteményekben teljes sorozata. Kívánatos volna, hogy legalább a korszakhatárokon átnyúló, tartós történeti és dokumentációs értékkel bíró lapok esetében valamely könyvtárunk, lehetne ez akár a Magyar Zsidó Könyvtár is, de éppígy a Széchenyi, eredetiben, xeroxon vagy mikrofilmen teljes sorozatokat állítson fel.

Scheiber eredeti gyűjtése a hírlap- és folyóirat-bibliográfia határait „lefelé” igen tágra szabta: belefért az alkalmi nyomtatványok széles köre is. Ugyanakkor „felfelé” valamivel szigorúbb volt. Nem vett föl évkönyveket, sajnálatos módon még az IMIT Évkönyveit sem, s az Orsz. Rabbiképző Intézet tanulmányvagy könyvsorozat jellegű, tudományos dolgozatokat, gyakran idegen nyelvű és a nemzetközi tudományos közönségnek szóló munkákat közlő évkönyvei éppúgy kimaradtak gyűjtéséből, mint az ugyancsak a Rabbiképzőhöz kapcsolódó, és egykori igazgatójának, Blau Lajosnak a nevét viselő Talmudtudományi Társaság évkönyv jellegű kiadvány-sorozata stb. Pedig ezek a kötetek csak porlanak, mármint a papírjuk, de anyaguk nagyobbrészt nem avul, s ami közlemény felett eljárt bennük az idő, történeti emlékként eleven az is. Scheiber nem adta az iskolai évkönyveket vagy értesítőket sem, a különféle zsidó intézmények igaz, rendszeresnek éppen nem mondható kiadványait, az emlékkönyveket, almanachokat, például az Ararát című évkönyvet, az évfordulós kiadványokat. A külsődleges kritériumot, ami például, a megjelenés évesnél kisebb periodikussága, nem lett volna nehéz elvetni, ha nem erősítik tartalmi elemek. Ezt az anyagot egyébként, ha néhány példányos gépiratban is, de jobbára felöleli A magyarországi judaika bibliográfiája, illetve a Rabbiképző legutóbbi jubileumi emlékkönyve, igaz, a címeknek, még magyar nyelvű munkák esetében is, csak angol fordításával. Eleinte arra gondoltunk, hogy ebben az irányban is bővíteni kellene Scheiber gyűjtését; utóbb azonban beláttuk, hogy Scheibernél elvről, koncepcióról van szó. Itt a magyar zsidó polgári társadalom sajtóját mutatja be, ezért a purimi alkalmi kiadványok igen, s a zárt, szűk körnek szóló irodalom nem. Jegyezzük meg azonban, hogy IMIT Évkönyv-e it ugyanaz a kör olvasta, mint a Libanon-t, a kor valóban kiváló folyóiratainak egyikét, sőt, az utóbbit talán valamivel szűkebb kör. Megjegyzendő, hogy az MTA Judisztikai Kutatócsoport tervbe vette a jelen bibliográfia kiegészítését egy további kötettel, mely éppen az évkönyvek stb. anyagát mutatja majd be.

Scheiber nem gyűjtötte a külföldi magyar zsidó sajtó adatait sem. A „külföld” tartalma, persze, történetileg változó; a bibliográfiában számos címet látunk a monarchia egykori területeiről, melyekből időközben külföld lett. De olyasmit, ami a mindenkori külföldön volt, Scheiber áltálában nem vett fel. A felvidéki, kárpátalji, erdélyi, délvidéki magyar zsidó sajtó némely adatát csak utólag illesztettük be a gyűjtésbe, de elmaradt egy cím kivételével, ahol a kontinuitás ereje kényszerítő volt (Új Kelet) az izraeli magyar sajtó, el az amerikai (Egyesült Államok, Kanada stb.) is. Hogy helyesen-e, nem tudjuk, de talán érthetően. Bár az ún. „történelmi” Magyarország, mely akarjuk, nem akarjuk véglegesen a múltba tűnt, ma mint az itt élő vagy innen származó zsidóság kulturális egysége, mint „anya”vagy „nagyanya”-nyelvi közösség, valamelyes realitással még mindig bír, sőt, olykor erősebb realitással, mint a nem zsidó magyar társadalomban, azért még zsidó okból nem szabad az irredentát ébresztgetni; nem is lehet: amióta Izrael van, a történelmi Magyarország fogalma zsidó vonatkozásban csak arra jó, hogy élesebb kontúrt adjon az asszimiláns zsidó társadalom kulturális magyar-zsidó identitásának. S ezért az itt-ott még mindig fennmaradni tudó magyar zsidó sajtó is külön bibliográfiára marad. Ismétlem, láthatóan nem Scheiber szándékai ellenére.

Scheiber bibliográfiája történeti áttekintés. Ami benne van: egy-másfél évszázad, a zsidóság nyelvi és kulturális megmagyarosodásától napjainkig, a polgárosodni kezdő Magyarország és benne lassan hazára találó zsidó polgárok, az egyenjogúsítás és elfogadás története, a kulturális felvirágzás, a kiszorítás és a szörnyű üldöztetések, a Holocaust, zsidóságnak és Magyarországnak egyaránt tragédiája, a magyar Izrael és az itthoni légüres tér. Egyszóval: a magyarországi magyar zsidó történelem.

A jegyzék végén a sok friss nyilván kérész életű diáklap: talán reménység. Talán az egyensúly kialakulásának ígérete.

(Sopron, 1993. május)

Jegyzetek:

¹”Scheiber Sándor irodalmi munkásságának bibliográfiája”, in: Folklór és tárgytörténet, II (2. kiadás, Budapest: MIOK, 1977), 507-573; Hl (1984), 587-608.

²Posztumusz lett tanulmányainak idegen nyelvű gyűjteménye: Essays on Jewish Folklore and Comparative Literature (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1985). Kéziratban maradt: Zsidó irodalomtörténeti olvasmányok, I: A feliratoktól Mendelssohnig (Budapest, 1947), MS, pp. 368. (Hamarosan megjelenik az MTA Judisztikai Kutatócsoport kiadásában.)

³Jer. 31,7 stb.

⁴”Zsidó tudományos tennivalók Magyarországon”, in: Szolgaságból szabadságba (Budapest: Orsz. Rabbiképző Intézet, 1947), 3-7.

⁵Lásd reprintben a jelen kötetben.

⁶Apor Éva, szerk., A Scheiber-könyvtár katalógusa (Keleti Tanulmányok, 9) (Budapest: MTA Könyvtár, 1992)

⁷Ezekről a dolgokról eddig tudtommal csak Benoschofsky Ilona írt, lásd: ״Scheiber Sándor”, in: Évkönyv, 1985-1991 (Budapest: Országos Rabbiképző Intézet, 1991), 10-14.

⁸Szépen ír Scheiber könyvtáráról Menahem Schmelzer, “Scheiber professzor szeretett könyvei /Scheiber’s Beloved Books”, in: Apor Éva, szerk., A Scheiber-könyvtár katalógusa (1992), VII-X/XIH-XV.

⁹Ő maga beszélt erről 70. születésnapja alkalmából, tömörségükben is megrendítő szavakkal, „Summa vitae” című írásában, in: Folklór és tárgytörténet, III (1984), 585-586.

¹⁰Alexander Scheiber, Geniza Studies (Hildesheim New York: Georg Olms, 1981).

¹¹Magyarországi zsidó feliratok a III. századtól 1686-ig (Budapest: Akadémiai kiadó, 1960); bővebb és mérhetetlenül gazdagabb angol változata: Jewish Inscriptions in Hungary (Budapest-Leiden: Akadémiai Kiadó/E. J. Brill, 1983).

¹²Héber kódexmaradványok magyarországi kötéstáblákban. A középkori magyar zsidóság könyvkultúrája (Budapest: MIOK, 1969).

¹³ A magyarországi judaika bibliográfiája, 1712-1958, MS, pp. 798. Éves rendben.

¹⁴Schmelzer Hermann Imre rabbi, a Hochschule St. Gálién tanára szíves levélbeli közlése (1993. május.7.); emlékezete alapján megnevezett a cédulázást végző munkatársak közül többeket. Ezek a munkatársak: Dr. Barton György (Blau Lajos fia, akkoriban politikai okok folytán állástalan jogász); Erdős Veronika (ma Dr. Veronica Müller, St. Gallen); s mások; közöttük mint rabbiképzős diák ő maga is.

¹⁵Magyar-Zsidó Oklevéltár I Monumenta Hungariae Judaica, amelynek Scheiber az V-VII. kötetét Grünvald Fülöppel együtt szerkesztette (19591963), a VIII-XVII. kötetét pedig egyedül (1965-1980).

¹⁶Az Atramhaszisz-eposz; a részletekről itt nem kell beszélnem.

¹⁷Michael K. Silber, „A zsidók társadalmi befogadása Magyarországon a reformkorban: A kaszinók”, Századok, 126, no.l (1992), 113-141.

¹⁸Szabolcsi Lajos, Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881-1931) (Budapest: MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1993).

¹⁹”Zsidókérdés Magyarországon 1944 után” Néhány kiegészítő megjegyzés a zsidókérdésről, mindkettő új kiadásban, in: Bibó István, Válogatott tanulmányok, H: 1945-1949 (Budapest: Magvető, 1986), 621-

809.

²⁰Erről valamelyest bővebben: Komoróczy Géza, „Hahn István tudományos pályakezdése”, Szombat, 5, no. 3 (1993), 29-33, kül. 31.sk.

²¹Xerox másolatuk és katalógusuk az MTA Judaisztikai Kutatócsoport könyvtárában.

²²Kevés egyelőre a történeti kutatás ezekről a dolgokról. A forrásanyag zárt levéltárakban van, kevés az emlékirat is. Megemlítem, mert sajtóközleményeket elemez, Ben Menahem Neubauer kis cikkét: ״így kezdődött a zsidókérdés szőnyeg alá seprése. Riadót fújtak a cionizmus jelentkezésekor…” Szombat, 5, no. 2. (1993), 31-32.

²³Például, Bálint György, Molnár Ferenc, Szép Ernő, Zsolt Béla említhetnénk sok más nevet is nem szerepelnek a magyar zsidó sajtó körében.

²⁴Jer. 29,7; erről lásd Komoróczy Géza, „A szabadulás ünnepe, szorongattatásban. Utószó, fél évszázad múlva, a Kner Haggádához”, in: Haggáda peszah estéjére (Az 1936. évi kiadás hasonmása, Gyoma: Kner Nyomda, 1993), 1-24.

²⁵Moshe Carmilly-Weinberger, Ed., The Rabbinical Seminary of Budapest, 1877-1977 (New York: The Alumni Association of the Rabbinical Seminary of Budapest, 1986).

 

Scheiber Sándor: Magyar zsidó hírlapok és folyóiratok bibliográfiája. A szerző hagyatékából sajtó alá rendezte Scheiberné Bernáth Lívia és Barabás Györgyi, újabb anyaggal kiegészítette Barabás Györgyi. Budapest, MTA Judaisztikai Kutatócsoport 1993.

A kötet várhatóan idén decemberben jelenik meg. A fenti írás a könyv bevezetője. Scheiber Sándor idén lett volna 80 éves, a szerkesztőség az ő emlékének ajánlja a tanulmányt.