Magyar Izrael

Részlet a Láng Kiadónál megjelenő írói útikönyvből

AZ IZRAELBE UTAZÓ MAGYAR (különösen, ha fiatal ember) a magyar történelemnek – jelesül a közelmúltnak – olyan emlékeivel, látásmódjával találkozik, szembesül, amelyet hitelesen csak itt ismernek, itt adhatnak tovább – s amely ismeret mind a mai napig fájdalmasan hiányzik az egész magyar önismeretből, azonosságból. S persze nemcsak a magyar történelemmel tehet itt találkozni, de az azt megtestesítő magyar kultúrával, írott és beszélt nyelvvel, szokásokkal, viseltetekkel és tájakkal is. Igen, tájak­al, amelyek az onnan véres fejjel elüldözött, a magyar kultúra kilököttjei emlékezetében élnek egyre színesebben. S már csak ott élnek. Mert azok az ő keserű távozásukkal elenyésztek, kipusztultak.

Izrael lakosságának közel egytizede – 250–300 ezer fő – az egykori Nagy-Magyarországról származik. Nemegyszer megtörtént, hogy baráti társaságban, kávéházi asztalnál, de például egy író-olvasó találkozón mindig alkalmi társaim az egész Osztrák–Magyar Monarchiát képviselték. Ki a Felvidékről, ki Erdélyből, ki Kárpátaljáról, ki a Vajdaságból, és talán a legtöbben az „anyaországból” származnak. Nemcsak a magyarságukat, de ezen felül a szűkebb szülőföldjük jól elhatárolható karakterisztikumait is őrzik. (Tehát összességükben az egykori történelmi Magyarországot.)

„Nézd meg egy ország zsidóit, és a karikaturisztikumig desztillálva megismered magát az illető országot” – mondja egy megállapítás. Ezért található meg Izraelben szinte az egész világ: hetven országból és öt kontinensről jöttek ide a zsidók, s a fiatal, alig negyvenéves államban nemzeti vagy származási kultúrájukat jól megőrizték. Ez fokozottan érvényes a ,,magyarokra”, akiknek az asszimilációs nehézségeik, a magyar nyelvhez és zenéhez való különös viszonyuk („szerelmük”) legendásan közismert.

Egyébként magának a modern zsidó államnak az alapítási eszméje is a Budapesten született Herzl Tivadar (1860–1904) agyából pattant ki. (Egykori szülőháza helyén, a Dohány utcai Magyar Zsidó Múzeumban tábla hirdeti emlékét.) Legközelebbi harcostársa, majd mozgalmának továbbvivője, Max Nordau is (1849–1923) a magyar fővárosban látta meg a napvilágot. (A róluk elnevezett utcákat minden Izraeli helységben megtalálhatjuk.) De Herzl előfutárai, s feltehetően gondolatainak kútfői is magyar zsidók voltak. Így Jehuda Slómó Alkalay (1798–1878) és Natanek József (1813–1892). Az első palesztínai települést, Petah Tikvát is magyarok, a híres váci rabbi, Dávid Silberstein tanítványai alapították (1870-ben). Akár az egyik legrégebbi Jeruzsálem városfalán kívül épült negyedet, a ma is híres ultraortodox Mea Searimot (Száz Kaput 1872-ben, amit annak egy része a nevében is őriz: Bét Hungarin, azaz Magyar Házak). A Magyar Tudományos Akadémia nyelvészeti csoportja a hatvanas években kutatóexpedíciót küldött ide, hogy a reformkori magyar nyelvet tanulmányozza, mert az egyedül itt maradt fönt teljes tisztaságában.

Izrael magyar második világháborús hőse, büszkesége az ő nevét is majdnem minden helységben őrzik – Szenes Hanna, öt 1944-ben néhányadmagával ejtőernyővel dobták le Jugoszlávia területére, hogy segítséget vigyen a gettóba zárt magyar zsidóknak. Eljutott Magyarországra, de följelentés folytán elfogták, és a nyilasak 1944 végén kivégezték.

Nem kell különösebb szervezés, irányítottság, hogy izraeli magyarokba, avagy ahogyan ők meghatározzák magukat: „magyar ajkú izraeliekbe” botoljunk. Menjünk kibucba vagy az ultraortodox negyedekbe, vagy bankba, hivatalba, autóbusz-pályaudvarra. Döntő többségük a negyvenes évek végén került „ki”, és most érnek nyugdíjas éveikbe. Most van csak idejük rádöbbenni a küzdelmes munkában és harcokban eltelt negyven év után arra: igazán olvasni, kulturálódni, kommunikálni csak magyarul tudnak. És érezni, gondolkodni is. Noha mindent megtettek, hogy az új haza építése során ezen túltegyék magukat. Ezért igen nyitottak, érdeklődőek – ha sokan ambivalensen is – az utóbbi pár évben egyre nagyobb mértékben beindult magyarországi turizmus és az egyéb kulturális-gazdasági jellegű kapcsolatok iránt. Ez a magyar turista számára kivételes nyereség lehet a minden bizonnyal kialakuló spontán megismerkedések során. Sokat tudhatunk meg egy Közép-Európában írmagjáig kipusztított gazdag kultúráról, a közelmúlt történelméről (sehol ilyen objektívan, tárgyilagosan nem hallottam beszélni Auschwitzról, a munkaszolgálatról, a magyar 1944-es katasztrófáról), azaz: önmagunkról. S persze új hazájukról, a maguk építette-védte Izraelről is.

Ez a megszerezhető tudás, tapasztalat kötelez is. Személyre szóló felelősséggel jár. Mindenekelőtt türelemre, tapintatra, empátiára int. Az izraeli magyarok számára ezek a találkozások egyúttal szenvedést, a kitépett gyökerek fölsajgását is jelentik. Ezekre a nagy valószínűséggel sorra kerülő találkozásokra mind lelkiekben, mind némi tárgyismerettel jobb, ha már itthon felkészülünk.

A legeltérőbb társadalmi rétegekbe tartozó magyar zsidókat és magyar zsidó szervezetek képviselőit kérdeztem meg. Ok mondták: szívesen segítenek, szívesen folytatnak párbeszédet: azaz igaz szeretettel várják a magyar turistákat, tekintet nélkül arra, hogy zsidók-e vagy nem.

Minderre annál is inkább szükség van, mert ahogy Izrael az Ó- és Újszövetség eseményeinek az országa, úgy az emlékezés, a vészkorszakra (a soahra, a holocaustra), azaz a második világháború hatmillió zsidó elpusztítottjára való emlékezés országa is. Nincs olyan helyisége, múzeuma, ahol az emberiség történelmének e páratlan gaztettét ne idéznék. Külön ünnep, a Jóm Soá emlékeztet erre, amikor egy délelőtti órában az egész országban megszólal a második világháborút idéző szirénahang, és egy percre mindenhol leáll az élet: mindenki kiszáll az autójából, abbahagyja a munkáját vagy amit éppen csinál, és egy percig néma vigyázzban áll, bárhol is érje a borzalomra figyelmeztető kürt szava. A fiatal, modern zsidó állam együtt él – azokat fokozatosan feldolgozva – a rettenetes árnyékokkal.

Az elmúlt években a magyar könyvkiadás is pótolta bűnös mulasztásait, s jó néhány kitűnő könyvvel, tanulmánnyal, történelmi cikkel járult hozzá a közelmúlt tisztázásához (s így úti felkészülésünkhöz is). Itt két könyvet ajánlanánk. Randolph L. Braham: A magyar holocaust (Gondolat–Blackburn Incorporation); Gideon Hausner: ítélet Jeruzsálemben (Európa, 1984). S aki közkönyvtárban hozzáfér: (Lévai Jenő: Zsidósors Magyarországon (Magyar Téka, 1948).

S ha már könyveknél és a magyar kapcsolatoknál, a barátság gesztusainál tartunk: melegen javasolnám, hogy hátizsákunk, bőröndünk üres rekeszeit elajándékozandó magyar könyvekkel töltsük meg. Akár az obligát konzervek ás a téliszalámi rovására is. Higgyük el, az örömszerzésen és a szerintem mindnyájunkra kötelező magyar kultúraterjesztés nemes feladatán kívül többször verjük el éhünket, mégpedig barátságos és kulturált viszonyok között az ebéd- és vacsorameghívások révén, mintha konzerveinket bontogatnánk ott, „ahol senki sem lát”. (Tapasztalataim szerint Izraelben a magyar könyv az egyik legnemesebb valutával ér fel. Érdemes úti olvasmányainkat is úgy válogatni, hogy számítsunk rá, valakinek majd otthagyjuk.) Leginkább a József Attiláig bezáruló magyar költészet iránt érdeklődnek, valamint a friss történelmi összegzések iránt. Hasonlóan kedves és hasznos (és főleg könnyű módon szállítható vásárfia) a műsoros kazetta. (Kivált a humoristák és a cigány-, valamint a népzenei felvételek után érdeklődnek.) S még mindig a könyveknél időzve, érdemes megjegyezni, nemcsak magyar nyelvű könyvet érdemes magunkkal vinnünk a Könyv népének országába. Komoly sikereket értem el és szereztem általuk barátokat (magamnak és a magyar kultúrának) a magyar irodalom és a magyar szakácsművészet angol, francia fordításaival (főleg a Corvina .kiadványaival) vagy a Muzsikás zenekar és más népi együttesek kazettáival.