Magyar „democsokrácia”: hülyék választanak meg hülyéket

Forrás: 168 óra

2008. február 18. „Magyarország egyre jobban hasonlít egy dél-amerikai rezsimre, amelyik nem sokban különbözik a diktatúráktól. A diktátorok nálunk azok, akik a pénzt osztják. Az, hogy a politikai színpadon éppen kik a szereplők, és hogyan hívják őket, majdnem mellékes”

Spiró György a rendszerváltás veszteseiről: „A társadalomból eltűntek a régi polgári értékek, és a helyükre semmi nem került”.

A Kossuth-díjas író hat darabját játsszák a fővárosban. Prah című színműve kapcsán arról beszélt: műveiben arra keresi a választ, miért szoktunk mindig vereséget szenvedni.

Van egy probléma, állítja, amelyről hazai szerzőnek kínos beszélni, különösen Trianon óta. Magyarország szűkös hely lett. A 19. században még nagy léptékű volt. Területileg is nagyobb, szellemiségében is gazdagabb. De jött a 20. század, és minden megváltozott. „Én is vágyom arra, hogy a teljességet mutassam meg. Ehelyett piszlicsáré, nyomorult kis dolgainkkal kell foglalkozni, ha azt akarom, hogy rólunk szóljon egy előadás.

A magyar fiatalok legfontosabb életcélja, hogy gazdagok legyenek. Mindenki erre „trenírozza” őket, a média is ezt sulykolja. Közben az emberi kapcsolatok kiüresedtek, a korábbi morális értékek érvénytelenné váltak. Az író szerint a fordulat a nyolcvanas évek közepén következett be: akkor ért véget a polgári Magyarország kiegyezés után kifejlődött erkölcsisége. Ez a polgári tudat abban gyökerezett: tisztességes munkával lehet érvényesülni, a szaktudást elismerik, és a műveltség fontos. Akkor még szolidaritás is létezett, ami mára már szinte teljesen kiveszett.

Spiró hihetetlenül igazságtalan társadalomról beszél, amelyben a leszakadóknak semmi esélyük a felzárkózásra. Rettenetes a rasszizmus, főleg a cigányellenesség – mondja. Az író Aranyt idézi, aki egy Arisztophanész komédia fordításában „democsokráciának” nevezi a demokráciát. „Az athéni rendszer sötét volt és borzalmas. Demagógok tömege szállta meg Athént, hülyítették a népet, a cserépszavazásokon annyit csaltak, amennyi belefért. Tönkre is ment a város. Mintha mi ma ugyanezeket a köröket rónánk: a demokráciában hülyék választanak meg hülyéket, és ők döntenek a sorsunkról” – mondja.

A rendszerváltás áldozatait magára hagyta az értelmiség – állítja. Éppen azok a műfajok tűntek el az irodalomból és az újságírásból, amelyekből meg lehetne ismerni, milyen ez a társadalom. S miközben a politika a maga lózungjait hajtogatja, egyre kevesebbet tuduni arról, hol is élünk valójában. „Szerintem ez árulás. A vezető értelmiség behódolt a politikának: pártokat szolgál ki ideológiailag, s másként már nem is tudna gondolkodni. De ugyanez jellemezi a diákokat is a bölcsészkaron. Kortárs magyar irodalmi műveket kizárólag ideológiailag képesek megközelíteni. Az számít, hogy a szerző jobbos-e vagy balos.” Szerinte ezek a fiatalok már semmilyen kulturális örökséget nem vesznek át, így folytatniuk sincs mit. A kulturális hagyományok, tradíciók most szűnnek meg. Már az egyetemisták is funkcionális analfabéták: nem olvasnak, vagy ha mégis, akkor sem értik a szöveget, mert nincs meg hozzá a kulturális hátterük. Olyan világban szocializálódtak, ahol ezek a dolgok nem fontosak.

„A magyar nem igazán lázadó nép, de ha itt most forradalom törne ki, az jobboldali lenne” – mondja. Szerinte a fiatalság többsége jobboldali. „A konzervatív-népi ideológiát remekül ismerik. Ugyanakkor fogalmuk sincs arról, mi a liberalizmus, mi a szocialista világkép. Csak jobboldali van. Sajnálom őket, mert rosszabb világban fognak élni, mint ami nekünk jutott.”