Magén István tárlata

A hetvenes évek elején elindult, ma is még fiatalnak számító művész először virtuóz grafikai munkáival, majd könnyű kezű vízfestményeivel tűnt ki. Izraelben töltött évei is meghatározták e munkáinak témavi­lágát s talán formakultúráját is. Ha­zatérvén, a hiperrealista iskolához közeledett: a fényképszerű ábrázolás nála is létrehozta a gépi testeiken, maszkszerű arcokon átsütő „csakazértis” humánum megrendítő effek­tusát. Van-e emberibb egy emberre emlékeztető gépnél, stilizációnál? S nem erről szól-e a művészi vállalko­zás egésze? A művész épp a maga tárgyi kiterjesztésével, vagyis közve­títések közbeiktatásával lelkesíti át univerzumát. Ez a romantika visszá­ja: az érzelmek tagadásával össze­préselt, ezért (potenciálisan) robba­násszerű lelki tartalmak művészete.

Nem is volna sok tere a romantika közvetlen vágyódásainak, lelkesültségének a mai (nemcsak) környezeti fenyegetettségben. Magén István Duna Galéria-beli, tavaszi tárlatá­nak címadásaiból is kinyomozható a művész legújabb elkötelezettsége: a környezetféltés, a környezetvédelem, amely (a téves terminust igazába visszaszármaztatva) embervédelem valójában.

Nagyméretű, montázskellékekkel is dúsított, súlyos vásznakat láttunk, és remekbe szabott, gépi tárgyakból kialakított kisplasztikákat. Magánnál az ember alkotta környezet az össze­omlás előtti csöndben egzisztál, képeinek-plasztikáinak csöndje tehát vihar előtti. De férfias munkák ezek, korántsem megadók vagy enerváltak; még bennük zihál a megformá­lás robusztus erőfeszítése. A bárka­bejárat előtti, utolsó felsorakozás is felsejlik, hiszen a montázsok leltárja bámulatosan gazdag: telefonmem­brántól rádiócsőig föllelhető minden, ami (talán) méltó a megszolgált özönvíz átvészelésére. De valami hamueső már jó előre belepte a tár­lat képeit-plasztikáit. Ha színes is, valójában fullasztó ez a finom, alat­tomos réteg.

Mégis nyitottak a képek és a plasztikák, legalábbis az időben. A Genezisig látni el rajtuk keresztül, s még messzebb (a meghajló térben), egészen a pusztulás utáni újjászüle­tésig.

Kevés filozofikusabb képzőművé­szünk van Magén Istvánnál (mert nem az filozofál, aki elemez, hanem aki ábrázol). S még valami, ő pó­zok, önmarcangolás nélkül, pusztán a tárgyhoz illő súllyal adja elő ret­tenetes mondanivalóját. Könnyebb­séget kívánunk neki, mert magunk már megkönnyebbedhettünk az ő ál­dozata árán.

Hernádi Miklós