“Csak a gazdagító befogadás lehet a hitünk”
Mádl Ferenc
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Tisztelt emlékező közösség!
Vannak a történelemnek olyan tragikus pillanatai, történései, amelyekről szinte lehetetlen beszélni.
Léteznek ugyan szavak, amelyek leírják azt, ami történt, de ezekkel képtelenség szólni a lényegről.
A holocaust ilyen szégyenfoltja a világ történelmének. A tragédia, amely több millió embert, közöttük zsidó honfitársainkat is érte, soha nem feledhető.
Sokszínű, európai szellemiségű volt ez az ország a holocaust előtt. Méltán volt büszke toleranciájára, polgárainak tehetségére, lüktető fővárosi és nyugodt, szorgalmas vidéki életére. Olyan jövő alapja volt mindez, amilyet minden nemzet álmodik magának. De jött egy pillanat, amelyet talán soha nem fogunk megérteni, amikor a józan ész, az emberi értékekbe, a szabadságba vetett hit – kevesek helytállása ellenére, sokak közönye mellett – vereséget szenvedett a gonosz módon egyszerű ideológiával, a pusztítóan veszedelmes és irracionális politikai nézetekkel szemben. Illúzióvá vált és szertefoszlott az életet mindenek felett tisztelő meggyőződés. Vereséget szenvedett az erkölcs és a jóság, a „ne ölj!” parancsolat mellőzhető szavakká silányodott. A termékeny harmónia iránti vágy egyszeriben semmivé lett, mert bensőnkben minden helyet az iszonyat foglalt el. Hosszú időnek kellett eltelnie, mi re elegendő erőt nyerünk ahhoz, hogy a jövő, az élet javára fordítsuk a tragédiát, amelynek ténye valójában túl van az elviselhetőség határán.
A budapesti gettó felszabadítása 55. évfordulójának napján a magyar kormány kezdeményezte, hogy a középiskolák minden évben emlékezzenek meg a holocaustról. Ennek immár két éve, s bár ez nem nagy idő, általa mégis gyökeret verhet a jótékony emlékezés, amely lehetővé teszi a most felnövő generáció tagjainak, hogy ne csak tudjanak elpusztított, gettóba zárt honfitársaink sorsáról, de át is érezzék azt.
Nem öncélú az ilyen emlékezés. Nem öncélú, mert a múlt lépcsői a jövőbe vezetnek, s a jövő létezésének egyik alappillére, hogy soha többet ne történhessen meg ez a tragédia. Bibó István azt írta: „meg kell állapítani a felelősség ránk eső, személyes részét”, s valóban: felelősségünk „kézzel fogható”. De nem azért a szörnyűségért, ami akkor elkövettetett, hanem azoknak a tapasztalatoknak az összegzéséért, tudatosításáért, amelyeket békés jelenünk és jövőnk érdekében hasznosítanunk kell.
Ez a jövő nem engedi, hogy bárki kirekesztést hirdessen, csak a gazdagító befogadás lehet a hitünk. Nem engedi a gyűlöletet, csak a szeretettel teli egymás felé fordulást. Nem engedi a türelmetlenséget, csak a megértő türelmet és odafigyelést. A tolerancia ugyanis nem csupán és nem elsősorban azt jelenti, hogy elfogadjuk azt, ami tőlünk valamilyen módon különbözik, hanem azt is, hogy közösségnek tartjuk azt a csoportot, amelyben élünk. Olyan közösségnek, amelyben az egyes ember sorsa a közösség s így magunk sorsának is meghatározója.
Tisztelt emlékező közösség!
„A nemzethez való tartozás elbeszéléseknek és feljegyzett neveknek olyan szövedéke, amely nem fejthető fel és nem írható át semmilyen kérdésben, mert nem tartalma, hanem szüntelen épülése és átépülése hordozza néma jelentését” – olvastam nemrég. Ennek a gondolatnak a fényében a múltban gyökerező jövő bont virágot. Nem szab határt e virágzásnak az ezredévi dátumhatár, amelyet nemrég átléptünk. De békés megnyugvással vehetjük tudomásul, hogy az új évszázad nem a bűntudat, hanem egy új reményeink szerint boldogabb kor megteremtésének terhét teszi a vállunkra. Ennek a felelősségnek akkor tudunk megfelelni, ha mindannyian, minden nemzet a világon azért dolgozik, hogy az egymástól való különbözésnek soha többé ne lehessen következménye a kirekesztés, csak az a tapasztalat, hogy ami más, az gazdagít, mert azt hordozza, ami belőlünk hiányzik.
Az emberiségnek el kell jutnia annak felismeréséig, hogy az egymástól való különbözőség nem tesz különbbé. Ezt üzeni nekünk közös múltunk és ez a parancsolata közös jövőnknek.
(A köztársasági elnök levele a megemlékezés résztvevőihez)
Címkék:2002-03