Mosópor

Lugosi Viktória

Most kiderül, hogy a politika olyan-e, mint a mosópor, mondja Gábor barátom. A vá­lasztás után ezúton üzenem: igen. Bár hozzáteszem, fékezett habzású!

Ma már távolinak tűnik, de azért még nincs oly messze, amikor Orbán Viktor az első választási forduló után kijelentet­te, hogy harcolni fog. A küzdelem, mint tudjuk igazi háborúvá fajult, olyan sajá­tossá, amelyben az egyik fél folyamato­san lőtt, a másik meg golyóálló mellényt vett, katonáit a harcmezőn szépen sorba állította és várt. A mellény azonban, mint tudjuk nem bombabiztos, példának oká­ért az ágyúlövedék ellen csekély haté­konyságú. A támadónak pedig sok ágyúja volt, megannyi lövedéke, harcosai legja­va pedig a köztévékben töltött és lőtt. Az ágyúgolyó adott esetben nem más, mint a PR, amiről egy átlag magyar négy évvel ezelőtt azt sem tudta, mi fán terem.

Visszakanyarodva tehát a mosóporhoz, a kérdés az, hogy el lehet-e adni a politi­kát, egy pártot olyan módszerekkel, mint egy mosóport.

A tények ismeretében mondhatjuk, hogy igen. Igaz, hogy két hét alatt nem volt rá annyi vevő, mint amennyi a bolt nyereségességéhez kellett volna, de azért többen, sokkal többen választották a na­rancssárga mosóport, mint a nem reklá­mozott piros szegfűset.

Ez pedig két dolgot jelent Az egyik az, hogy mindegy mi van a mosóporos doboz­ban, ha sokat hallani róla, minden tévében látni, hogy az jó, a másik meg rossz, akkor megveszik. Még akkor is, ha az előző nagy- bevásárláskor kiderült, hogy igazából nem is szeretik. Nem mos túl jól, vagy – és ez a mosóporra nem, csak politikusokra igaz – éppenséggel túl jól mos. Ismételni, ismé­telni, ismételni. PR alapszabály.

A másik tanulság, hogy a csomagolás néha fontosabb, mint az áru. És még az sem számít, hogy a doboz csiricsáré, hogy rikítóak a színei és érezzük, ez a harsogás valamit ellensúlyozni akar, vél­hetően a belső tartalmat. Mégis vonzó, mert más, mint a polcon mellette lévő doboz, ami szolidabb, de egyben fakóbb is. Amit már unalomig ismerünk, gyerek­korunkból visszaköszön. Még ha az a ré­gi más is volt, összeragadt, kődarabok is voltak benne, de a neve, a színe emlé­keztet arra a régire.

A huszonegyedikei zárásnál a kasszánál az egyik mosóporért többet kasszíroztak. De azért a másik mosóport is eladták. Igaz, a riváliséból több fogyott, de éppen hogy…

Ez nem fanyalgás, ténymegállapítás. Ugyanakkor Kéri László, az igazi optimis­ta, a választás utáni reggelen azt mondta: kampány ide vagy oda, lám csak bebizo­nyosodott, hogy az emberek nem hülyék.” És ez igaz. (De azért billegett a léc…)

Próbálok rájönni arra, hogy mi az, ami­vel a fiatalokat a Fidesz maga mellé állí­totta. Adódik a kézenfekvő válasz, hogy a négy év munkája, meg a program. Ez is egy opció. De ha nem erre kattintok, ak­kor ott a stílus, mint választási lehetőség. Az előbb említett csomagolás. Forma. A lendület, a mindenáron való győzni aka­rás, az én vagyok a legjobb üzenete. Az, amitől az amerikaiak kevesebb izzadtság nélkül sikeresek, az, amit a kommunikáci­ós iskolákban tanítunk: ha azt mondod, jó vagyok, előbb-utóbb elhiszik.

Néhány éve még ámultunk bámultunk a tévékben, amikor az egyetemről kijött fiatalok kijelentették, hogy nem akarják hírszerkesztéssel, szövegírással, riportok­kal tölteni a drága idejüket. Sztárok akar­nak lenni, úgy hogy ha lehet, akkor hol­naptól osszuk be őket műsorvezetőknek. Tetszett ez a svung, ez az önbizalom, de egy pici türelmet kértünk, mondván, né­mi gyakorlat azért nem árt. Voltak, akik nem akartak gályázni, ahogy ők mondták, és igazuk lett, műsorvezetők lettek. Két héten belül. Ezt meséli bankár barátom is, aki csak brókervilágnak hívja a mosta­nit. Aki nem keres sokat, aki nem tarol, azt hülyének nézik. De leginkább őt nézik hülyének a többiek. Nem szabad válogat­ni az eszközökben. A cél felé kell masí­rozni, oldalpillantások nélkül, mert ott hullanak az emberek, mint a legyek, a fel­fakadó érzelmek pedig akadályoznának az előrejutásban. Megtorpanni tilos, csak a győzelem a fontos, utólag már nem kér­dezik, hogy jutottál a célba. S amikor ezt a magatartást tömegek előtt legitimálja egy karizmatikus figura, akkor az embe­rek lelkesek. Önigazolást kapnak.

Én azt szeretném, ha tehetséges fiata­lok néznének vissza ránk a képernyőkről, ha tehetséges fiatalok forgatnák a pén­zünket, és ha bicikliről és nem dömperről ülnének át a BMW-be. És azt szeretném, ha átülnének. Mert bennük van a lendü­let, mert ők hoznak új színt, és úgy adják el a mosóport, hogy az új, design-os do­bozban a mosószer is jobb.