Macesz-mizéria

Lugosi Viktória

Elmúla a pészah és oda a macesz-mi­zéria. A szőnyegről feltakarítottuk a ma­kacs morzsákat, a lakás szerte hallható ropogás zaja elült. Nem rágcsál a gye­rek a frissen áthúzott fotelben, és a ku­tya sem rágcsálja az odavetett darabo­kat a féltve őrzött szőnyeg kellős köze­pén. A tanulságok azonban megmarad­tak. Mert hát miben különbözött ez a pészach a többitől? Mert hogy különbö­zött, ahhoz kétség sem fér. Olyannyira, hogy én bizony elmondom a fiamnak!

A történet az ezredforduló évének Budapestjén kezdődik, amikor is az Örökkévaló meghallgatta a vallásos zsi­dók sirámait arról, hogy ebben a bűnös városban senki sem tartja meg az ün­nepet. Hogy ez tévedés, az eddig fel sem tűnhetett. De az Örökkévaló nagy bölcsen úgy döntött, próbára teszi a né­pét, és bezáratta a pászkagyárat. Vall­juk be, ezúttal könnyebb dolga volt, mint holmi sáskákkal meg dögvésszel. A gyárban ugyanis 1901 óta kattogtak a gépek, úgyhogy szó sem érhette a ház elejét, amikor a tulajdonosok levelet ír­tak a Hitközségnek: köszönik szépen, de részükről ennyi. Ők felteszik a laka­tot, mert nincs több pénzük a vesztesé­gek finanszírozására, de lelkiismeretük még maradt. Ezért még időben, június­ban szóltak, oldják meg a hiányzó ma­cesz pótlását.

Az eredmény ismeretes.

Március 28. szerda

– Fogadjunk, hogy még nem vettél maceszt – mondja anyukám a telefon­ban köszönés helyett – mert mindent az utolsó pillanatra hagysz, te jó isten, most mi lesz velem?

– Nicht beszaren – mondom neki, még másfél hetünk van. Akárcsak más­kor, most sem értem az izgalmát. Ő ugyan mondja, hogy a Zsuzsa, a Klári, a Margit és a Jutka megmondták, hogy egy fél zacskó macesz sincs az egész városban, egyszerűen hiánycikk, cson­tig lejárták a lábukat, hiába, csak a Magdusnak van, mert az már február­ban megvette, de persze tőlem ilyen gondosságot úgysem várhat el, és én ne is nyugtassam, mert ezt most én sem fogom megoldani, hacsak nem ta­lálok valakit, aki pult alól…

És akkor nekem melegség járta át a szívemet, boldog és gondtalan gyerek­korom érzelmei árasztottak el. Pavlovi reflex volt ez, mert hát mikor hallottan én utoljára, hogy „pult alól”? Banánok, exportból visszamaradt bőrcipők és Fa­dezodorok világa villant belém, amikor ő csak ment és tutira szerzett: „pult alól”. Most rajtam a sor.

Március 29. csütörtök

A Glásnernél nincs, a Rotschildnál nem lehet kapni, bár azt mondják, még lesz, a Meinlnél, ahol tavaly vettem, körberöhögnek, a maszek pék legyint, az ismerős ABC-s megsúgja, hogy ne is keressek, egy csomó időt megtakarít­hatok.

Március 30. péntek

A budai körzetben kedves mosolygós hölgy, egy fénymásolatot lobogtat, a Vi­lággazdaság is megírta, hogy bezárt a gyár. Ő is onnan tudja, az újságból. A cikk jó és alapos, de nem lehet bele­tunkolni a maceszos kávéba. A hölgy megsajnál, azt mondja, ha előbb jövök (az anyáknak mindig igazuk van), még jutott volna nekem is az izraeli ado­mányból, de annak már se híre se ham­va. Eladták egy óra alatt, már amennyit lehetett, a többit bekérték a Síp utcá­ba, át kellett nekik vinni. Egy darabig még próbálkozom, hogy én nem ado­mányt akarok, hanem árut pénzért, de megmagyarázza, hogy nem ügy van az. Végül pedig megsajnál, és hoz egy fél kiló lisztet (a dugiból). – Hogy ne ma­radjon gombóc nélkül – mondja. Fize­tés után még egy papírt is alá kell írni, mert az adományt hivatalosan iktatják, és én azzal, hogy az adományért fizet­tem, végül is adományt adtam. Aztán már mehetek is.

Április 2. hétfő

Erna néni hív fel, aki a családdal har­minc éve nem beszél. Azt mondja, ko­rához képest jól van, és most, hogy megöregedett, így 80 évesen és magá­nyosan rájött, hogy legalább a családban nem szabad haragot tartani. Úgy­hogy, ha úgy gondoljuk, ő szívesen ta­lálkozik velünk, persze most már csak az ünnepek után. Apropó, nekem annyi helyen van ismeretségem, nem szerez­nék-e neki néhány csomag maceszt?

Április 3. kedd

Egyetlen komoly, vallástartó bará­tomhoz fordulok. – Ne viccelj, – mond­ja a telefonba, – mi már Purim után megvettük a maceszt. Aki március ele­jén nem gondolt arra, hogy jön az áprilisi ünnep, az most ne csodálkozzon!

Kösz.

Április 4. szerda

Kitolom a kukát az útra. Srévizavé, a harmadik szomszéd – akivel két évvel ezelőtti odaköltözése óta, a „szép időnk van”, és a „lassan kitehetjük a muskátlit” udvariaskodáson túl még egy bővített mondatot nem beszéltem – kézzel-lábbal integet. Aztán a hajnali hidegben, úgy ahogy van, egy rövid uj­jú pólóban átszalad, és azt mondja, ha nem rohanok, mesél valamit. Olvassa a Szombatot, és úgy gondolja, talán tu­dom, mi az a macesz. Megnyugtatom, erre belevág. Először a közértekben próbálkozott, mint máskor, aztán kikö­tött a Síp utcában, ahol még életében nem járt. Ott mondták neki, hogy ma­cesz volt, de már nincs, ámbár ha szer­dán 10-kor visszamegy, akkor érkezik egy izraeli szállítmány. Munka közben kiszaladt, azt mondta, a postára megy, de így is csak 11-re ért oda. Ott kilomé­teres sor kígyózott, öreg nénik és bá­csik, furakodásról szó sem lehetett. Hamarosan világossá vált, hogy órákig tartana, mire a sor elejére érne, de ko­rántsem biztos, hogy neki még marad­na macesz. Vissza kellett menni az iro­dába, úgyhogy dühöngve sarkon for­dult, és mentő ötletként eszébe jutott, hogy van itt egy kóser étterem. Bement, hogy venne maceszt. Kioktatták, ahogy azt kell, hogy nekik is épp annyi van, amennyi feltétlenül szükséges. El­mesélték, milyen nehezen jutottak hozzá, de miután végül elég jól össze­barátkoztak, azt mondták, eladnak ne­ki egyet, csak ne keseredjen neki annyira. Mert ott a Síp utcában is csak egyesével adnak, nehogy valaki is azt képzelje, hogy aztán majd feketézik a macesszal. Ő ugyan próbálkozott, hogy idős rokonnak is vinne, meg fájós lábú nagybácsinak, de hiába. Egy óra múltán egyetlen doboz macesszal távozott.

Hallgattam a történetet, közben majd megfagytunk a kuka mellett, áthívott egy teára, sajnálta, hogy nem érek rá, de meghívott vasárnap délutánra, egy kis tortára. Ha már szomszédok vagyunk…

Április 5. csütörtök

Erna néni újra felhívott. Azt mondta, ne törjem magam a maceszért, mert most telefonált a lánya New Jerseyből, hogy a barátnője anyukája Pestről megímélezte neki, hogy a Dob utca 13-ba kell menni, ott van macesz. De siessek.

Siettem, volt. Igaz, hogy 570-ért meg 1100-ért, de hát így mulat egy magyar úr.

Április 6. péntek

Öltöztetem a gyereket az óvodában. Régóta figyelem már a hosszú combú anyatársat, nem az a társalgós típus. Azt mondja a csicsergős kis duci ma­mának, hogy a Rózsakertben van egy kis bolt, legalul, delikát, csupa drága, finom holmi, de most árulnak maceszt. Annyi van, mint a fene.

Anya felhív, most hallotta, hogy a Rotschildban Dunát lehet rekeszteni a macesszal. Margit ma vett. Miért nem oda mentem?

Amikor főtt a gombóc, bevallom Rá gondoltam. Hogy milyen bölcs! Mi meg észre sem vesszük! Hogy képesek va­gyunk dühöngni azon, miért lesz (akar lenni?) a Hitközség vezetője egy sport­klub elnöke? Holott csak azt kellene észrevenni, milyen jó, hogy az MTK-t ve­zeti majd. Hiszen akkor, talán, ha min­den jól megy, lesz majd valaki, aki azzal is foglalkozik, hogy legyen elég macesz. Esetleg olyasvalaki, akinek a szervezés­re még tíz hónap is elegendő lesz.

Aztán, ahogy a gombócok megdagad­tak és feljöttek a leves tetejére, az én elmém is kitágult. És rájöttem, hogy az egész macesz-mizériát csak azért küld­te ránk az Örökkévaló, hogy megismer­jük a szomszédot, szóba elegyedjünk a másik mamával, kibéküljünk az Erna nénikkel és felhívjanak a New Jersey-i rokonok. Ezt el is mondom a fiamnak!

*

Mivel a budapesti maceszgyártó üze­met tulajdonosai már korábban bezár­ták, Pészach előtt megoldásként csak a külföldi macesz kínálkozott.

Információink szerint mind az orto­dox, mind a neológ hitközség Izraelből rendelt maceszt, és körülbelül 11-12.000 kiló meg is érkezett az ország­ba. Az ortodox hitközség annyi pászkát kapott, hogy nagyjából el tudja látni ha­gyományos vevőkörét, de kizárólag azokat. Akit nem éreztek a saját köreik­hez tartozónak, annak nem jutott ma­cesz. A Dob utcai üzletben csak annyit mondtak a vásárolni szándékozóknak: „Már minden elfogyott”.

A neológ hitközség számára Izraelből érkező macesz nagy részét a Síp utca 12. alatt és a hitközségi körzetekben értékesítették, ám ez a készlet is hamar kifogyott. Ennek egyik oka – magát megnevezni nem kívánó hitközségi for­rásunk szerint – az volt, hogy a macesz egy részét az egyik hitközségi alkalma­zott felárral adta tovább több budapes­ti szállodának és étteremnek.

Számos – legalább pészach tekinteté­ben – hagyományőrző zsidónak ezután vagy a Rotschild Kft-ben félnapokra fel-feltűnő, kétszeres árú, izraeli macesz, vagy az egyes helyeken kapható, kóser­sági engedéllyel el nem látott cseh pászka kínálkozott. Ebben a tekintet­ben a Rotschild Kft. vezetői legalább fi­gyelembe vették a piaci igényeket, mert – látván az áldatlan helyzetet – nagymennyiségű árut rendeltek, és azt magától értetődően diszkrimináció­mentesen árusították.

Az ortodox és a neológ hitközség együttes, éves költségvetése közel két­milliárd forint. Ebből az összegből kel­lene a magyar zsidóság vallási szolgál­tatásairól, így a pészachi kóser ellátásá­ról is gondoskodniuk. Amíg a közösség nem döbben rá, hogy javaival rosszul gazdálkodnak, és személyes jelenlétük­kel: anyagi hozzájárulással és tevőle­ges közreműködéssel nem változtat­nak a viszonyokon, nem számíthatnak jobb körülményekre. (A szerk.)