Kérdez a gyerek…

Lugosi Viktória

Kérdez a gyerek…

• Legózunk? – kérdezi a gyerek.

• Nem, most még meg kell írnom egy anyagot.

• Jó, akkor csak azt mondd meg, ki az a Grespik? – kérdezi, miközben miszlikre szedi a kínkeservesen össze­rakott legóhajót, és várakozóan néz rám.

• Hát tudod, a Grespik…

• Azt tudom, hogy hülye, mert mond­ták a Heti Hetesben.

• Hol láttál te Heti Hetest?

• Hát a nagymamánál.

• Aha.

• Szóval ki az?

• A Grespik az egy hivatali ember, aki most éppen azt találta ki, hogy ezentúl, ha egy külföldi lakást akar venni, akkor a hivatal előbb megkérdezi a szomszé­dokat, hogy akarnak-e külföldi mellett élni. És ha nem, akkor nem engedik meg neki, hogy odaköltözzön.

• Ezt nem értem.

• Én sem.

• De mama! Amikor a Csepeliék mellénk költöztek, nem kérdezték meg tőlünk, hogy akarjuk-e, jöttek és kész.

• Hát látod, ez az. De a Grespik azt mondja, hogy ha egy külföldi lakást akar venni, akkor igenis meg kell kérdezni.

• Csak azért, mert külföldi?

• Csak azért.

• De mama! Ez igazságtalan. Azért, mert valaki külföldi, még nem lehet megmondani neki, hogy hol lakjon…

• A Grespik biztos azt gondolja, hogy a külföldi menjen haza, ott lakhat, ahol akar, Magyarország a magyaroké.

És ezt megteheti?

• Á, dehogy. Ez egy demokratikus ország, ahol mindenki egyenlő. A bíró­ság meg is mondta, hogy ez törvényel­lenes, és a Grespik elvesztette a pert.

• Ha látod, akkor minden rendben!

• Hát nem éppen… mert a Grespik nem törődik az ítélettel.

• Olyat lehet?

• Nem, olyat nem lehet. Illetve a többségnek nem lehet, de egyesek megtehetik. Ez valahogy olyan ország lett, ahol a politikus politikus marad, akármilyen törvényt sértett is.

• És ezt hagyják?

• Látod…

• Ha semmit sem lehet tenni ellene, akkor nevetni kell rajta, te szoktad mondani, nem?

• Én. Csak tudod, mindenkinek van­nak érzékeny pontjai. Én például ke­véssé kedvelem, ha figyelmeztetnek, hogy vannak elsőrendű meg másodren­dű állampolgárok, vagy hogy pénz és pénz között különbség van, attól füg­gően, hogy kié.

• Miért, van, ahol mindenki elsőren­dű, ahol nincs egyetlen Nemecsek se?

• A törvény szerint egy demokratikus országban nincsenek másodrendű ál­lampolgárok. Persze a gyakorlat az más. De azért a Nemecsekeknek nem muszáj lépten-nyomon az orruk alá dörgölni, hogy Nemecsekek. Tudják azt ők ma­guktól is. Aztán úgy segítenek magu­kon, ahogy tudnak. Volt nekünk egy tá­voli ismerősünk, a Pista bácsi, aki het­venévesen gondolt egyet, összepakolt, és a hatvanéves feleségével kiköltözött Kanadába. Egyetlen szót se tudott se angolul, se franciául, nem ismert ott senkit, és sose volt gazdag ember. Azt hittük, éhen hal, összeroppan és haza­jön, hogy aztán hátralévő éveiben béké­ben várja majd a postást a nyugdíjjal. Aztán egyszer apád felhívta, hogy meg­kérdezze, hogy megy a sora, egyáltalán miből él, és mikor jön haza. De ő elége­dett volt, sőt vidám, azt mondta, min­den a legnagyobb rendben, hatalmas karriert csinált, kétezer ember van a ke­ze alatt, istenien érzi magát. Apád alig akart hinni a fülének, nyelvtudás nélkül a világ másik végén, ebben a korban… Aztán Pista bácsi elnevette magát: „Tényleg kétezer ember van a kezem alatt. Füvet nyírok a városi temetőben.”

• Hű, ez tényleg jó – mondja a gye­rek. – Jó kis állás lenne a Grespiknek, nem, mama?

Aztán eltűnődtem. Lehet, hogy mégis inkább legózni kellett volna vele.