Kérdez a gyerek…

Lugosi Viktória

Kérdez a gyerek…

Legózunk? – kérdezi a gyerek.

Nem, most még meg kell írnom egy anyagot.

Jó, akkor csak azt mondd meg, ki az a Grespik? – kérdezi, miközben miszlikre szedi a kínkeservesen össze­rakott legóhajót, és várakozóan néz rám.

Hát tudod, a Grespik…

Azt tudom, hogy hülye, mert mond­ták a Heti Hetesben.

Hol láttál te Heti Hetest?

Hát a nagymamánál.

Aha.

Szóval ki az?

A Grespik az egy hivatali ember, aki most éppen azt találta ki, hogy ezentúl, ha egy külföldi lakást akar venni, akkor a hivatal előbb megkérdezi a szomszé­dokat, hogy akarnak-e külföldi mellett élni. És ha nem, akkor nem engedik meg neki, hogy odaköltözzön.

Ezt nem értem.

Én sem.

De mama! Amikor a Csepeliék mellénk költöztek, nem kérdezték meg tőlünk, hogy akarjuk-e, jöttek és kész.

Hát látod, ez az. De a Grespik azt mondja, hogy ha egy külföldi lakást akar venni, akkor igenis meg kell kérdezni.

Csak azért, mert külföldi?

Csak azért.

De mama! Ez igazságtalan. Azért, mert valaki külföldi, még nem lehet megmondani neki, hogy hol lakjon…

A Grespik biztos azt gondolja, hogy a külföldi menjen haza, ott lakhat, ahol akar, Magyarország a magyaroké.

És ezt megteheti?

Á, dehogy. Ez egy demokratikus ország, ahol mindenki egyenlő. A bíró­ság meg is mondta, hogy ez törvényel­lenes, és a Grespik elvesztette a pert.

Ha látod, akkor minden rendben!

Hát nem éppen… mert a Grespik nem törődik az ítélettel.

Olyat lehet?

Nem, olyat nem lehet. Illetve a többségnek nem lehet, de egyesek megtehetik. Ez valahogy olyan ország lett, ahol a politikus politikus marad, akármilyen törvényt sértett is.

És ezt hagyják?

Látod…

Ha semmit sem lehet tenni ellene, akkor nevetni kell rajta, te szoktad mondani, nem?

Én. Csak tudod, mindenkinek van­nak érzékeny pontjai. Én például ke­véssé kedvelem, ha figyelmeztetnek, hogy vannak elsőrendű meg másodren­dű állampolgárok, vagy hogy pénz és pénz között különbség van, attól füg­gően, hogy kié.

Miért, van, ahol mindenki elsőren­dű, ahol nincs egyetlen Nemecsek se?

A törvény szerint egy demokratikus országban nincsenek másodrendű ál­lampolgárok. Persze a gyakorlat az más. De azért a Nemecsekeknek nem muszáj lépten-nyomon az orruk alá dörgölni, hogy Nemecsekek. Tudják azt ők ma­guktól is. Aztán úgy segítenek magu­kon, ahogy tudnak. Volt nekünk egy tá­voli ismerősünk, a Pista bácsi, aki het­venévesen gondolt egyet, összepakolt, és a hatvanéves feleségével kiköltözött Kanadába. Egyetlen szót se tudott se angolul, se franciául, nem ismert ott senkit, és sose volt gazdag ember. Azt hittük, éhen hal, összeroppan és haza­jön, hogy aztán hátralévő éveiben béké­ben várja majd a postást a nyugdíjjal. Aztán egyszer apád felhívta, hogy meg­kérdezze, hogy megy a sora, egyáltalán miből él, és mikor jön haza. De ő elége­dett volt, sőt vidám, azt mondta, min­den a legnagyobb rendben, hatalmas karriert csinált, kétezer ember van a ke­ze alatt, istenien érzi magát. Apád alig akart hinni a fülének, nyelvtudás nélkül a világ másik végén, ebben a korban… Aztán Pista bácsi elnevette magát: „Tényleg kétezer ember van a kezem alatt. Füvet nyírok a városi temetőben.”

Hű, ez tényleg jó – mondja a gye­rek. – Jó kis állás lenne a Grespiknek, nem, mama?

Aztán eltűnődtem. Lehet, hogy mégis inkább legózni kellett volna vele.