Love, Szerelem, Ljubov…

Nehéz bármit is mondani úgy a zsidóságról, hogy az elbeszélő ne csússzon át a szenvedélyesen védő, vagy a tagadó kijelentések labirintusába, s még a feszülten figyelő is pontosan értse, mit akarnak vele közölni, sőt maradjon hely benne saját véleménye, érzése, az utángondolás számára is. Valami ilyesmit érezhetünk Valerij Todorovszkij „Love” című filmje után, ha egyáltalán hagyjuk magunkat szabadulni a be nem fejezett, érintetlen érzelemvilágok masszája után kutató, konokul lenyomatokat hagyó képeitől. Pedig ”nem erről van szó”. S ez a titka, az üzenete a filmnek.

Két, a világot, az életet éppen csak kóstolgató, ízlelgető jó barát próbálja kialakítani az ״életbölcsek”, a fiatalság filozófiáját a szerelemről. S az egyik, a sikeres eljut a barátsághoz, a társra találás jólesően boldog nyugalmához. Hedonizmusa eljut az orosz életöröm tengeréhez. A titkos hódításból a feloldozó lelepleződés nyomán házasság lesz. A másik pedig többszöri kudarc után botlik bele a sótlannak tűnő, eseménytelenséget árasztó, s mint később kiderül Candide-i megpróbáltatásokat, megerőszakolást megélt zsidó lányba, míg aztán kapcsolatuk természetesnek tűnő módon megszakad. Eggyel kevesebb elsietett, esetleg, hamar válással végződő rossz házasság. S ha itt megállnánk, ez már elég lenne. A Truffaut-ra, Antonioni-ra, a cseh újhullámra emlékeztető, orosz érzelgősségtől mentes lírai események mindenkiben felébresztik saját fiatalsága féltve őrzött, vagy elfeledett varázslatos emlékeit. S a film talán elhihetően sugallhatná is, hogy a filmbeli tábornok nagypapa megteremtette jólétre, az anyagi biztonságra, a megértő népies nagymamára azért mégis csak szükség van, hogy minden igazán sikerüljön. Ezzel szemben a főtt krumpliból ünnepi vacsorát teremtő orosz élet sivárságát még a zsidó jövendőbelijükbe megadóan beletörődő, nótázó orosz szülők sem tudják enyhíteni, s a leendő fiatal párt önfeledten, felszabadultan örülő, jövőjüket tervezgető családdá változtatni. S mégsem csak erről szól a film.

A fiút, mivel orosz, a lány családja elhárítja. Ebbe makacsul, a józan észre hivatkozva, nem nyugszik bele, s egyre mélyebben bonyolódik az átlag orosz zsidók életébe. A zsinagóga előterére redukálódott zsidó élet valóban nem indokolná a merev elzárkózást. A foszlányokban meglevő hagyomány erejét azonban valami egészen más pótolja. A család elemekben sem létező nyugalmát antiszemita telefonhívások zaklatják. (Ehhez tudni kell, hogy Oroszországban minden lakásban van telefon, de nincs telefonkönyv. A telefonszámot csak a jó barát, vagy a közelmúlt rémálmaiból előbukkanó szörnyetegek ismerhetik.) A fiú egyszerre csak harcolni kezd ellene. Próbálja kinyomozni az ismeretlen telefonáló kilétét, felfedni hiábavalóan. Fantom, akárcsak maga az antiszemitizmus. Megfoghatatlan.

A zsidó család kivándorol Izraelbe, és ezzel mintha a kérdés meg is lenne oldva. Ám mégsem. A szüntelen egymás mellett történő eseményeket nem lehet leállítani. A két barát felnyitja az elhagyott, lepecsételt lakást. És a hedonista fiú gondtalan örömét elnyomja a másik konok várakozása. Az elárvult telefon mellett ül és vár.

A magyarban az elmegy, eltávozik szavak a halál szinonimái. Itt azonban valami furcsa jelentést nyernek. A lakásban a két pólus képviselői nincsenek jelen. Jelentkezhet rémhangon a halált szörcsögő, kiirtással fenyegetőző gyűlöletes telefonhang, és a lány is a távolból, talán életörömmel teli hangon. Az egyetlen jelenlévő dolog a várakozás. Pontosan erről szól a film!

Á. G.