Loholás az Isten nyomában

(Kornis Mihály: Napkönyv, Pesti Szalon Könyvkiadó, 1994, 195 oldal, 429 Ft)

Azt mondta egy interjúban Kornis Mihály, hogy neki ele­mi szükséglete naponta négyszer-ötször felnézni az égre, látni, hogy milyen. Ahogyan régi fényképek között is imád bogarászni, keresni azt a világot, amelyik az ő szü­letése előtt létezett. Hogy létezett egyál­talán valami, amikor ő még nem volt. A Napkönyv-et évtizede tervezgeti, pró­bálkozik vele, mérföldkőnek gondolta, de sokáig nem jutott egyről kettőre. 1992-ben kezdte el írni a regényt – a számtalan pontos átgondolás után tel­jesen spontán módon: folytatásokban írta, az egyik hetilapba, naplóként. Ma­ga az író sem tudta, merre fog kanya­rodni a regény következő része, mi lesz a befejezés. Hangulatok, véletlenek, al­kotói erők bedugulása és nekiiramodása vezérelte a Napkönyv alakulását, né­hány hétnyi periódust dokumentál. Ez­alatt végigjárja, gondolatban végigso­rolja halott szüleit, nagyszüleit, a teme­tőt, sétál az egykori gettóban, megkere­si az ismerős házakat, ahol anyja, apja, nagyapja, rokonok és ismerősök lak­tak, mielőtt ő lett volna. Keres és emlé­kezik. Szubjektív, láthatatlan fényképe­ket készít. Aztán meglátogatja egy régi barátját, az árokban talál egy kidobott kutyát, és segít elhelyezni. Végül egy színházi premieren berúg, hazamegy, szeretkezik, nem különösebben fontos véletlenek sora a napló – a felszínen. Kornis módszere az volt, hogy az egész írói pályáját, szemléletének sa­rokköveit tudatosan rendszerező mű voltaképpen a pillanatokra koncentrál­jon. Ha az éppen felbukkanó gondola­tokat, érzésfoszlányokat követni tudja, és bennük-általuk az egyszeriségen túl mégis kifejezésre jut a lényeg, az alko­tás mozgatója és célja, akkor értelme van minden pillanatnak. Akkor a fecse­gés önanalízis, a temető maga a törté­nelem, a kutyakölyök pedig a megtaga­dott, újra felismert, hiányként fájó is­ten. Az eredmény azt mutatja, hogy az elgondolás helyes volt. A Napkönyv úgy spontán, hogy közben nagyon is szigo­rúan szerveződik egy struktúra szerint. Alighanem ez a szerkesztettség függet­lenül létezik attól, hogy hétről hétre ala­kult a regény, már akkor is élt, amikor még egyetlen sor sem volt leírva belő­le. Megmásíthatatlanul kötötték a már leközölt részek a következőket, észre­vétlenül fűzve föl az egészet a láthatat­lan vázra. És közben a jelenvalóság hiá­ba beszélt folyamatosan bele a regény valóságába, ettől az elevenségtől a Napkönyv nem lett szerkesztetlen, nem tért le az eredeti útjáról, viszont patto­gó, gördülékeny és nagyon érzékeny mű lett, a szónak szinte fizikai értelmé­ben. Az, ahogyan az évtizedes tervezgetés és a pillanat dokumentálása össze­ér a Napkönyv lapjain, az egy nap-egy élet, az Én és a Világ azonossága rea­litás lesz. A napló magánteológiává, a személyes történet zsidó (?) magyar (?) kelet-európai (?) sorstörténetté nő, mi­közben a tudat rezdülései kódolják a múlt és a jelen fordulatait. Ez a három szál, a hit, a történelem és az idő külön-külön működő szférái Kornis ba­rokkosan bőbeszédű monológjában összegződnek. S az egész regény egyet­len hatalmas ívű lényegkutatás lesz, egy kérdés, amelyet valamikor a gyerek föltett, és a felnőtt sem tudott választ kapni rá. Tehát ugyanúgy, kissé meg­változott formában, ismét fölteszi.

Korábbi írásaiban Kornis egyértel­műen a múlt felé fordult. Személyes él­ményanyaga, a család által tagadott-megőrzött zsidóság, a háború utáni gyermekkor, egész Kelet-Európa, Magyarország ötvenes évekből kinövő pszichés közállapota határozta meg no­vellisztikáját. Bizarr, színszerű drama­turgiája vagy éppen filmes képi építke­zése abszurd jelenetekre tördelte azt a szinte folytatásos monológot, amely vé­gigvonult írásain. Nagyjából egyetlen folyamattá állnak össze a művei, stilisz­tikai váltásokkal az egyes darabok kö­zött vagy akár egyetlen íráson belül is. De mindegyik karaktere az ironikus és az abszurd tartományain belül mozog. Pazarul kidolgozott stílusjátékok a má­sodszor 1989-ben megjelent Végre élsz című kötet darabjai, a haláltánctól a le­véldialógig rendkívül változatos műfa­jokban tagozódik tovább az alapséma: a gyermeki tudatállapotba kicsiben be­leszorult világ. Kornis különleges kompozíciós készsége a drámáiban még erőteljesebben megnyilvánul, a Körma­gyar például hiába veszi át Strindberg mintáját, mégis saját, témájára szabott és rendkívül jól működő struktúrája van.

A Napkönyv ugyanazt a körkörös szerkezetet mutatja, mint az előző kö­tet vagy a Kornis-színművek nagy ré­sze. Zeneileg is megfogalmazható, Kor­nis le is írja a Végre élsz egyik írása elé: „da capo al fine” – elejétől a végéig. A Napkönyv, az író pszeudo-naplója, szimbolikusan követi a reggeltől éjsza­káig tartó folyamatot – bár saját ideje hosszabb, mint egyetlen nap. Logikája viszont ehhez képest fordított: a halál megidézésével kezdődik és az élet megteremtésével zárul. Valami nagyon is középkori dolog ez: az életben való bizonyosság és a hit labilitása a felszí­nen helyet cserél. A tapasztalhatóból kiindulni a remélhető felé, végigbukdá­csolni a múlton és a jelenen, hogy vé­gül elérjünk sehová, de már tudva, mi­ben áll a hiány lényege, a következő pokoljáró körutazás már egy bugyorral feljebb fog játszódni.

A körkörösség tehát Kornisnál nem­csak szerkezeti, hanem tartalmi alap­eszme is. A Napkönyv lapjain a múlt és a jelen, a halottak és az élők időnként helyet cserélnek. Az egyik leghangsúlyosabb jelenetben az emlékező zabálni kezdi a földet az apja sírjáról, fuldo­kolva tömi magába a halált, hogy újra az élet anyagává tegye. A másik teme­tői emlékben gyerekként viszik el a szülei a Mártírok Falához, és hallja, ahogyan a Fal megszólal, a „belekent” hullák üzengetnek egymásnak. A Talál­kozás, az Isten – „történetünk hőse” – immár elkerülhetetlen megtestesülése egy szutykos kölyökkutya képében tör­ténik, de sokáig csak valami megfogha­tatlan, mérhetetlenül vén, rothadó anyagú félig-dög szerepel az író képzeletében. Ez szembesíti a Kérdéssel, ez fogja össze a keresett múltat és a lát­szólag érthetetlen jelent.

Számomra az a logikai sor fogja át a regény egészét, amelyet a temetőtől a gettón át az Istenben való hitig visz vé­gig. A fényképezés gesztusa Kornisnál – ha virtuális is, ha nem éppen kézzelfogható papírkép lesz belőle – mégis a te­remtést ismétli. Képet csinál a Teremtő hasonlatosságára, és képet csinál a te­remtett képmásról: valójában egyet je­lent. A múltat múltként megteremteni és beleépíteni a jelenbe, valamiféle ha­lottfeltámasztás ez. A múlt megidézése a múltbéli történésekre való rákérde­zés is egyben. Kornis, anélkül, hogy egyszer is kimondaná, nekiszegezi Is­tennek a halál, az elmúlás tényét. A Soát, a polgáriét kimúlását, a gyerek szemhatárába beszivárgó halálfélel­met. Innen, az Istennel való mindent-kibeszéléstől tud folytatódni a regény – mert Kornis a Napkönyv-et csak első résznek szánta egy nagyszabású írói műben.