Lesz-e külön út?

Az Új Élet június 1-i számának utolsó oldalán, s annak is az alsó szögletében, „Ismét autonóm lesz az ortodoxia?” címmel figyelemre méltó közleményt olvashattunk, melyből megtudhattuk, hogy az ortodox tagozat vissza kívánja állítani független státuszát a magyarországi vallásfelekezetek körében. A magyarországi zsidóság történetében, a 19. század folyamán lejátszódó vallásfelekezeti „szakadás” eszmei, társadalmi hátterében tájékozottabb olvasó érdeklődéssel fogadja e közleményt. Szerte a világon a tanulmányok és kutatások könyvtárakat megtöltő sokasága foglalkozik e korszak, s ezen belül a „szétválás” történetével, okaival és a zsidó közösségre gyakorolt hatásával.

A 18-19. században kibontakozó szellemi áramlatok, a filozófiai racionalizmus és a tudományos pozitivizmus újfajta világnézetet alakítanak ki. A vallásos világfelfogásnak szembe kell néznie mindazzal, ami ehhez kapcsolódik vagy ebből következik. Ennek megfelelően (külső kényszer hatására), a zsidóságnak is ki kell alakítania saját álláspontját. A zsidó közösség egy bizonyos tábora olyan valláseszmei és formai megoldást támogat, mely külsőségeiben és belső tartalmában a kor igényeinek megfelelően átalakítaná a zsidó vallást. E felfogással szemben lép fel, minden „újat” eretnekségként bíráló, az intranzigens, külső hatásokat elutasító, szigorúan hagyományhű álláspont. A továbbiakban, a kialakuló neológia és ortodoxia e kettőssége jellemzi a magyarországi zsidóság történetét. A magyar zsidóságnak csaknem a felét kitevő ortodoxia ennek során a „külön utat” választotta. Az ortodox tábor, különösképpen a rabbiság ragaszkodása a „külön úthoz”, e korban gazdag zsidó röpiratirodalmat, a későbbiekben pedig az egyetemes zsidóságot gazdagító vallási munkákat, a hagyományokhoz szigorúan ragaszkodó zsidó közösség kialakulását eredményezte.
Az ötvenes évek „egyházpolitikája” kényszerítette az ortodoxiát, hogy különállását megszüntetve a zsidóság egységes országos szervezetébe tagozódjon. Elkülönülésüket azonban továbbra is megőrizték mind intézményeikben, mind pedig a hitélet mindennapjainak eszméjében és gyakorlatában. 1956-ig (a Holocaust, a magyarországi zsidóság döntő többségének elpusztítása után is) viszonylag élénk vallási és szellemi élet jellemezte a magyarországi ortodox közösségeket. Az egyes hitközségek élén a Talmud tudományaiban jártas, kiváló felkészültségű rabbik álltak. A vidéken működő jesivák Eger, Hajdúhadház, Szombathely, majd Paks és Soltvadkert hozzájárultak a hitélet erősödéséhez, biztosították a rituális élet fenntartásához szükséges hagyományos szakmák „utánpótlását”, s az egész zsidóságra hatással lévén, általánosan emelték a vallásos élet színvonalát.
Az 1956-57-es éveket követő kivándorlás miatt ez a tradíció megszakadt. Ez elsősorban a magukat ortodoxoknak valló vidéki hitközségeket érintette, immáron vagy végérvényesen megszűntek, vagy nagyon szerény viszonyok között fejtették ki további működésüket. Mindehhez hozzájárult még az is, hogy vidékről sokan, javarészt az idősebb korosztályok, a tradicionálisabb zsidó életvitel és környezet reményében Pestre költöztek. Az elvándorlás miatt az egész magyar zsidóság, különösen pedig az ortodox közösségek, nagymértékű szubsztancia (minőségi) veszteséget szenvedtek, és ezt, úgy tűnik, mind a mai napig sem sikerült ellensúlyozni. Nem egyértelműen tisztázott okoknál fogva az ortodoxia nem gondoskodott számottevő „szellemi utánpótlásról”, jól működő Talmud-Tóra intézmény még Budapesten sem volt, jesiváról nem is beszélve, s figyelmen kívül hagyva az 1957/58-as „kísérletet”. Meglehet, nem volt már rá igény, s a rabbik tevékenysége javarészt a rituális felügyeletre szorítkozott, miközben elhanyagolták a „tanítványok nevelésében” rejlő lehetőségeket.
E sorok írója, a hetvenes évektől kezdve minden egyes budapesti tartózkodása idején betekintést nyerhetett a magyarországi zsidóság, különösen az ortodoxia életébe. Szembetűnő volt a hétköznapi és a szombati istentiszteletek szerény látogatottsága, nem számítva a külföldről érkezettek je­lenlétét. Megfigyelhettem, hogy az előadások hallgatósága, két-három személytől eltekintve, nem tudta követni, és nem értette meg az előadók talmudikus és zsidó vallásbölcseleti fejtegetéseit. Feltűnő volt a bizonytalanság az imarendben mikor, mit kellene „mondani”, vagy éppen nem „mondani” -, s a szombati templomlátogatók zsebéből előkandikáló tárcák és ceruzák. Ezek a „apróságok” nem éppen arról tanúskodtak, hogy Budapesten egy valóban ortodox közösség működött.
Kérdés: vajon az ortodoxia a fentebb leírtakhoz képest változott-e napjainkban? Mutatnak-e konkrét jelenségek abba az irányba, hogy lehetséges és várható is e téren valóságos fordulat? Ugyanis csak akkor van értelme az autonómia visszaállításának, ha a személyes szükségletek és feltételek ezt a lépést megkövetelik, s csak így vezethet ez a fordulat a zsidó közösségi élet megerősödéséhez és megújulásához. Korunkban a zsidóságot fenyegető egyik nagy veszély egyebek mellett az életképes irányzatok széttagolódása: aminek találkoznia kellene, külön utakon jár.
Schmelzer Hermann Imre