Lepusztult és elillant

Eltűnő Budapest (Frankl Aliona és Lugosi Lugo László fényképalbuma)

Van úgy, hogy valami már a megszüle­tése pillanatában réges-régi. Mondjuk egy könyv: nemcsak a papír láthatatlan faerezete, a fotók megnyugtató fekete­fehérje. De a betűforma, az indulat, az érzemény is régtől fogva létezik. Frankl Aliona és Lugosi Lugo László képeskönyve Budapestről, „Az eltűnő Buda­pest”, Esterházy Péter kriminalisztikai elővezetésében, már nagyon régen lé­tezik. Az, hogy a könyvkiadás kanyarja­iban csak most kapott szabad utat, eh­hez képest igazán mellékes körülmény. Valójában benne élt a város elriaszthatatlan híveinek látóidegeiben, Aliona és Lugo utóbbi nyolc évében, a láthatatlan város még működőképes szervezeté­ben. Az eltűnő Budapest egy egész elil­lanó világ után kap. Az új Budapest, a tolakodó reklámok és használhatatlan utak alatt maga az emberi integritás, az énléptékű közösség álma süllyed el. A huszadik századi polgáriét.

A város struktúrája finoman jelzi a változásokat. Bizonyos periódusok fé­nyét csökkent erősséggel ma is őrzi. Lugo és Aliona fotóin a hatvanas-hetve­nes évek modem neonreklámjai kopot­tas fényudvart körítenek a presszók, boltocskák portálja fölé. Üres kávézó­asztalok, rendbe állított műanyag ülő­kék sora rajzol nyomasztó perspektívát a kijárat felé. Az egyik pult előtt az utol­só pesti polgár áll: Bodor Ferenc. Az ő emlékének ajánlották könyvüket a szerzők. Talán már ő volt az egyetlen vendég a képeken látható boltbelsők­ben, ő csavargatta a babák fejét a ba­baklinika rózsás függönye előtt, neki ajánlgatta az öreg férfiszabó egyetlen kitett öltönyét.

Nyomorúságos ez az eltűnő város­szélét, a kézművesség és kisipar egy­kor megnyugtatóan működő infrastruk­túrája. Ma már a Király utca, a Dob és a Wesselényi utca környéke, az egykori gettó vidéke alig emlékeztet a valahai polgári nyugalomra. Nepperek, autótol­vajok, valutázók birodalma mögé bújik a maradék kis boltvilág. Aliona és Lugo fotói a lassú haldoklást nem az újak kontrasztjában mutatják. Csakis magá­ban, egy negyvenes izzó homályos fé­nyében, a lepusztult üzlet ódon ragyo­gásában. Az autó-felszerelési bolt tűzpi­ros neon-meseautója szédületes sebes­séggel áll a bejárat fölött, előtte az ut­cán piros Zastava, a technikai fejlődés és az egyéni jólét helyspecifikus fordí­tott aránya szerint.

Néhány oldallal odébb teljesen meg állt az idő: Bodnár Ervin cipészmester nevét és szakmáját fennen hirdeti a boltajtó horgolt függönye, nem keve­sebb büszkeséggel, mint egy uralkodói címeres palást. A „szennyesruha-átvétel” kiírás mögött Antigoné kései utód­ja üldögél és a világ romlásán töpreng. Annyi arc van ebben az érzékeny em­berpapírra rögzített fotóalbumban, ahány tárgy: a vitrinbe zárt antropomorf hegedűknek, az üres sámfáknak, pucér próbababa-lábaknak láthatatlan arcuk van. nézik, ahogyan a két fotós gondo­san körbejárja, lefényképezi a bontásra ítélt valahai szépségeket, hogy halottkém-jelentésüket továbbítsák annak, aki a könyvben lapozgat. Majd minden kép felfogható szimbólumként is, de nekem a legtömörebben egy cipőkészí­tő elkopott, cipőben sámfája beszélt. A darab műanyagterítős asztalon állt, lábujjhegyen. Mint egy ezredvégi mamut­lelet lábnyoma. Ajánlom a kötetet minden önkéntes régésznek, aki még nem adta fel, hogy egy emberibb város nyo­mait keresse a gyorsan deformálódó Budapesten.