(Lelki)pásztorok, hová terelitek a nyájat?
Forrás: 168 Óra
2008. április 27. / Mészáros Tamás A püspökök tudják, hogy az igazi hívők nem akarják papjaikat semmiféle keresztes háború élén látni. És a vallási vezetők mintha most megértették volna, hogy ha nem csatlakoznak a társadalmi normalitás védelmezőihez, hitelüket veszthetik – és akkor még nem beszéltünk az önbecsülésről.
A négy történelmi egyház vezetői múlt pénteken közös asztalhoz ültek, és demonstrálták, hogy együtt lépnek fel a magyarországi rasszizmus ellen. A vendéglátó Erdő Péter bíboros, esztergomi érsek határozottan elítélte az utóbbi idők szélsőjobboldali megnyilvánulásait.
A keresztény egyházak képviselői bejelentették, hogy az ökumenikus tanács döntése alapján ezentúl minden április valamelyik vasárnapján megemlékeznek a templomokban a holokauszt honi áldozatairól. (Az már a magyar tömegmédia kétségbeejtő jellemzője, hogy ennek az ökumenikus tanúságtételnek a jelentőségét fel sem ismerve, híradói és tudósításai szinte mellőzték az eseményt.)
Mondhatnánk, ennek az állásfoglalásnak már régen meg kellett volna születnie. Ugyanakkor üdvözlendő, hogy végre sor került rá: a katolikus püspöki kar székhelyén megtartott találkozó fordulópont lehet a hazai egyházak viselkedésében, következésképp a társadalomhoz való viszonyukban. Magyarán: a papság egyértelmű direktívákat kapott. És ezt tudomásul kell venniük azoknak a lelkipásztoroknak is, akik a rájuk bízott nyájat eleddig nem éppen a mostani nyilatkozatok szellemében terelgették.
Az persze véletlen csupán, hogy a keresztény egyházak elöljárói épp azon a napon nyilvánították ki közös fellépésüket „a társadalmat szétziláló jelenségekkel szemben”, amikor XVI. Benedek látogatást tett a New York-i Park East zsinagógában. Beiktatása óta a pápa számos más alkalommal is világosan szólt a keresztények antirasszista elkötelezettségéről – de a magyar püspökök eddig a köteles minimumot sem teljesítették. Nem siettek követni a Szentatya példáját – még a katolikusok sem. Amikor néhány hete a parlamentben Az ország lelke és az egyházak című konferencia résztvevői azért honorálták vastapssal a Fidesz elnökének fundamentális felszólalását, mert az egyházak társadalmi befolyásának megerősítését szorgalmazta, akkor sem jutott eszébe senkinek a jelenlévők közül – magának Orbán Viktornak sem –, hogy akár egyetlen mondatot szenteljen a keresztény normák és a szélsőjobb egymáshoz való viszonyának. A Hollán Ernő utcában történt szélsőjobbos provokáció kapcsán az egyházak úgyszintén hallgattak; a Magyar Gárda létét és fenyegető felvonulásait pedig mintha nem érzékelték volna.
De feltehetőleg hatott rájuk az a tömegdemonstráció, amelyet az újlipótvárosi jegyiroda védelmében civilek és politikusok együtt szerveztek. Mert ez a valóban társadalmi megmozdulás fordulópont volt – ezúttal pár ezer ember politikai és felekezeti hovatartozásától avagy ateizmusától függetlenül megmutatta, hogy „nem kér a nácikból”. Ami itt és most azt jelenti, hogy semmiféle szélsőjobb akciózást, félelemkeltést nem tolerál többé – éspedig nemcsak szó, de tett nélkül sem. Hogy létezik egy olyan spontán, mondhatni laikus ökumené, amely képes elébe állni a mindeddig gáttalan uszításnak, gyalázkodásnak, annak az immár jól fejlett utcai banditizmusnak, amely legalább 2006 ősze óta maga mögött érzi a legalizált politikai erők radikálisainak támogatását. Ennek a lényegében civil immunitásnak a nyílt kifejeződése alighanem általában meglepte a társadalmi „eliteket”, nemkülönben az egyházakat meg a velük mind szorosabb szövetségre törekvő jobboldali vezérpártot is.
Természetesen az egyházak intelligensebben reagáltak, mint a Fidesz. Egyrészt persze könnyebb helyzetben vannak, másrészt ugye a nagyobb történelmi tapasztalat… A jobboldal vezető ereje először igyekezett „kerületi szinten” tartani részvételét a Hollán Ernő utcában, aztán szokás szerint arról beszélt, hogy a baloldal politikai tőkét kovácsolt a történtekből. Hát még a jobboldal mekkora tőkét kovácsolhatott volna, ha például magánemberként Orbán Viktor is megjelenik az antifasiszta demonstráción! De hát itt még nem tartunk – a mélyradikális szavazatokról egyelőre nem mer lemondani. A püspököket ilyesféle megfontolások persze nem korlátozzák, ellenkezőleg: ők tudják, hogy az igazi hívők nem akarják papjaikat semmiféle keresztes háború élén látni. És a vallási vezetők mintha most megértették volna, hogy ha nem csatlakoznak a társadalmi normalitás védelmezőihez, hitelüket veszthetik – és akkor még nem beszéltünk az önbecsülésről.
Mármost, ami az ellentüntetések kultuszát illeti: nos, úgy vélem, azzal azért nem ártana vigyázni. Kivételes esetekben az úgynevezett csendes többség kénytelen megmutatni magát, nehogy úgy tűnjön, hogy nem is létezik. De az nem lehet rendszeres megoldás, hogy minden szalajtott ultracsoport akciójával a civilek szálljanak szembe. Ez igenis a jogállam megfelelő szervezeteinek a feladata: rendőrségé, ügyészségé, bíróságé. A Hollán Ernő utcai jegyirodához első alkalommal azért mentek az ellentüntetők, mert a rendőrség „tudomásul vett” egy nyilvánvalóan a megfélemlítés szándékával oda tervezett randalírozást. Pedig az egy Molotov-koktélos támadás folytatása volt, egyértelműen újabb fenyegetés. A következő beígért felvonulás úgyszintén. Ilyen esetben a rendőröknek tehát nem kordont kell vonniuk a „műveleti területen”, hanem határozottan elejét kell venniük az agresszív szándékú csoportosulásnak. Ajánlható figyelmükbe a közismert prágai példa.
Erdő Péter bíboros szavai ebben a vonatkozásban is helytállóak: nem engedhetjük meg – mondta –, hogy a társadalomban olyan magatartás terjedjen el, amely nemcsak a kereszténységgel, de az együttélés általános normáival is ellenkezik.
De ha a jogszolgáltatás helyébe a civil kurázsit állítjuk, abból előbb-utóbb tragédia lesz.
