Leletmentés
(Benedek István Gábor: A komlósi tóra, Dan Könyvkiadó, 1994, 132 oldal, 400 Ft)
Nomen est omen: Tótkomlóson valóban tótok laknak. Akkor települtek erre a dél-békési lapályra, amikor a török hódoltság után az egész régió pusztaságként várta az ekét markoló kezeket. A táj befogadta a kenyérre vágyó hegylakókat, az immár síklakók pedig befogadták a békességre vágyó szefárd és askenázi családokat. Sajátos együttélése kezdődött két idegen, mégis rokonuló etnikumnak: az egyik házban Moravszkiék laktak, a másikban Braunék.
Idill? Az. Benedek István Gábor könyvében hét elbeszélés idézi elénk ezt a mindeddig fölfedezetlen világot; a pesti zsidóságról sokat tudtunk, valami keveset a szatmári-máramarosiról is (Eötvös Károly könyvéből, Illés Béla Kárpáti rapszódiájából), a csongrád-békésiről semmit sem. De mert ez a zsidóság maga sincs már, a könyv voltaképp leletmentés. Egy katasztrófa utáni időben az értékek összegyűjtése a romok közül. Az idill pedig akaratlan kontrasztszerepet kap, döbbenetessé teszi a zuhanást az auschwitzi pokolba.
A zuhanás előtti idill képei természetesen a kelet-európai legendárium részei immár, fia úgy tetszik: azé a chaszid irodalomé, amely Ukrajnából indult a 18. században, a máig eleven ihlető forrás. Voltaképp mesék A komlósi tóra elbeszélései; a hétköznapiságból röppennek fel, ha nem is az égig, de a háztetőig, mint Chagall angyalai.
Irodalmi értéküket az idő könnyed kezelése adja, az elbeszélő személyiség folyamatos és vonzó jelenléte, mesemondói alapállása. Kényelmes séta az időben: gördül előre a történet, aztán egy ponton megáll: „Menjünk vissza. Ami most következik, annak előzményei vannak, ismerkedjünk meg velük.” És visszamegyünk. Az elbeszélő kétszeresen is jelen van, egyrészt szereplője a történeteknek, hiszen egy családregény fejezeteit írja, másrészt ki-kiszól a történetből. Mintha ülnénk körülötte, s ő tanulságos példázatokkal szórakoztatna és tanítana bennünket. Különös dinamikát ad ez az elbeszélésnek. Megiramodik, aztán megtorpan, mint a gyors vizű patak, amely feltorlódik a simára koptatott köveken, az író ilyenkor summáz, erkölcsi tanulságokat fogalmaz, aztán iramlik tovább.
Ez az elbeszélésmód természetesen a chaszid irodalom mintáira emlékeztet és arra a világirodalmi ismertségű és értékű elbeszélő irodalomra, amely ebből a hagyományból táplálkozik. Sólem Aléchemre tehát, Bashevis Singerre, Ilja Ehrenburgra. De ha ez az elbeszélésmód jellegzetesen kelet-európai és zsidó, akkor Mikszáth Kálmánra is emlékeztet. Mert akkor a legnagyobb magyar zsidó író Mikszáth Kálmán volt. És Benedek István Gábor az ő mai követője.
Címkék:1995-06