Lehetséges-e hit Auschwitz után?

Egyike ez a legbonyolultabb teológiai kérdéseknek: miért van az, hogy a rosszak gyakran büntetlenül járnak-kelnek a világban, ugyanakkor a jók szenvednek? Amikor a Soaról van szó, a kérdés még specifikusabb. Hogyan engedhette meg Isten, hogy hatmillió ártat­lant megöljenek? Miért nem akadályozta meg ezt a szörnyű és egyértelműen igazságtalan tettet? Hol volt Isten? Miért nem cselekedett?

Amikor a második világháború véget ért és a Soára fény derült, történészek, teológusok, filozófusok pró­bálkoztak választ adni a fenti kérdésekre. A követke­zőkben ezekből elevenítünk fel néhány „megoldási ja­vaslatot”.

*

A fundamentalizmus hívei szerint az ember nem mindig képes felfogni az őt körülvevő világot. Isten útjai az ember számára beláthatatlanok, ezért az em­ber ne is próbálkozzék megérteni a történések mögötti ok-okozati összefüggést. Még ha Isten döntései igaz­ságtalannak is tűnnek előttünk, azok valójában igazsá­gosak.

A Richard L. Rubenstein által felállított radikális teo­lógia szerint a Soára két magyarázat lehetséges. Vagy elfogadjuk a „tradicionális választ”, mely szerint Hit­ler isteni büntetés végrehajtója volt, vagy fel kell téte­leznünk, hogy „Isten halott”.

A racionalista Robert Gordis válasza az emberek morális egymásrautaltságának elvén alapszik. E szerint az emberiség egy organikus egész, ha az emberek egy része bűnöket követ el – egy másik része szenved­ni fog. A nácik bűnöket követtek el – a zsidók áldoza­tokká váltak. E szerint a zsidók szenvedéseit nem Is­ten, hanem a nácik okozták.

Az előző nézethez hasonlítható Ignaz Maybaum el­képzelése. Isten arca Auschwitz után című esszéköteté­ben (1965) a soá mint hurbán (rom) jelenik meg. A hurbán egy katasztrófa, amely véget vet egy korszaknak, és egy újat kezd. Korábbi példák hurbánra az I. és a II. Templom pusztulása; Auschwitz tehát a III. hurbán a zsidó történelemben. Az első és második esetben a zsi­dók saját bűneik miatt szenvedtek, most az emberiség bűnei miatt. Maybaum szerint a hurbán egy apokalip­tikus katasztrófa, egy messianisztikus esemény; ellen­tétben a gzerával (kemény ítélet), amely megrázó és fájdalmas ugyan (például a zsidók kiűzése Spanyolor­szágból a XV. században), de nem korszakhatárt jelző esemény. A gzera nem feltétlenül „kell”, hogy meg­történjék, míg a hurbán Isten megmásíthatatlan akara­ta. E felfogás szerint tehát a zsidók áldozatok az embe­riség fejlődésének oltárán.

Emil Fackenheim, a Németországban született, ma Kanadában élő filozófus és teológus tagad mindenféle lehetséges „magyarázatot”. Szerinte a soá „okai” a zsi­dók puszta létében keresendők, azaz – azért pusztult el hat millió ember, mert megkülönböztethetők, mert identifikálhatok voltak mint zsidók. Mindez azért tör­ténhetett meg, mert őseik elhatározták, hogy zsidók maradnak és gyermekeiket zsidó szellemben nevelik. A katasztrófa okozója – a déd-dédszülők elkötelezett­sége. Ma zsidónak maradni – Fackenheim szerint – ab­szurditás, az önpusztítás kockázatának önkéntes vál­lalása. Következtetésében éppen ellenkezőleg azt állítja: mert a nácik megpróbálták (majdnem sikeresen) kiirtani a zsidókat és a judaizmust, ma a zsidóknak pontosan ezért kötelességük megőrizni azokat – a népet és a hitet.

*

A fenti – néha hasonló, néha homlokegyenest különböző – válaszokat mintegy rendszerbe foglalja Eliezer Berkovitz professzor, amikor figyelmét egyetlen kérdésre összpontosítja és ez a „rejtőzködő Isten problémája”.

Hit a holocaust után című művében Eliezer Berkovitz azt mondja: „Isten nem halott; csupán elrejtőzött”. Berkovitz szerint a Bibliában legalább három különböző kontextusban találkozhatunk Isten rejtőzködésével, mindhárom helyen a „rejtőzködés” mást és mást jelent.

Az első jelentés: a rejtőzködés – büntetés. „De felgerjed az én haragom őellene azon a napon, és elhagyom őt, és elrejtem az én orcámat őelőle, hogy megemészthessék.” (Mózes V. könyve, 31:17.) Minél nagyobb a zsidók bűne, Isten annál jobban elrejti arcát, azaz: annál nagyobb a büntetés.

A második lehetséges jelentés: a rejtőzködés – közömbösség. „Uram, meddig felejtkezel el rólam végképpen? Meddig rejted el orcádat tőlem?” (Zsoltárok 13:2.)

A harmadik olvasat Ézsaiásnál található meg: „Bizony, Te elrejtőzködő Isten vagy, Izraelnek Istene, szabadító!” (Ézsaiás 45:15.) Valamivel korábban a következőket mondja: „Én pedig várom az Urat, aki elrejtő orcáját, Jákob háztól, és benne bízom.” (Ézsaiás 8:17.) Ézsaiás gondolata forradalmi, nem kevesebbet állít, minthogy a rejtőzködés nem holmi átmeneti állapot, nem büntetés, nem is közömbösség, hanem Isten lényege: a remény, a szabadítás, a megváltás a „rejtőzködő Istentől” kell, hogy jöjjön. Hogyan lehetséges mindez, miért választja Isten a rejtőzködést?

A zsidó teológia egyik alaptétele, hogy a Mindenható egy tökéletlen világot teremtett, amely tökéletesítésre vár. Honnan tudjuk, hogy ezt a tökéletesedést már elértük? Onnan, hogy Isten törvénye és szeretete mindenki számára világos lesz; hogy mindenki tudatosan és szabad akaratból él Isten törvényei szerint. Míg ez nem következik be, Isten rejtőzködik, azért, hogy teret, lehetőséget adjon az embernek arra, hogy kivegye részét a világ – s benne elsősorban önmaga – tökéletesítéséből.

Amikor azt kérdezzük, miért van az, hogy a jók szenvednek, a rosszak pedig büntetlenül maradnak, vagy hol volt Isten, amikor zsidók millióit vitték gázkamrákba, valójában azt kérdezzük – miért rejtőzködik Isten? A Kérdésre vannak válaszok, de nincs egyetlen, mindenre kiterjedő, minden további kérdést kizáró Válasz.

A vallás nem ad választ a kérdéseinkre, problémáinkra, ugyanakkor kényszerít arra, hogy feltegyük ezeket a kérdéseket, szembenézzünk velük, megtanuljunk velük együtt élni. Csak ez az állandó kérdésfeltevés biztosíthatja azt, hogy a soá ténye soha ne merülhessen feledésbe.

Éri Károly