Legalább a tegnapot értsük

A nyári uborkaszezonra módfelett jellemző összeállítás jelent meg idén augusztus 26-án a tekintélyes izraeli lapban, a Jerusalem Postban. A politikai magazin három külföldi tudósítót interjúvolt meg; mit csinálnak, milyen anyagokat vár tőlük a CNN, a Los Angeles Times és a Süddeutsche Zeitung. Ez utóbbi lap tudósítónője úgy nyilatkozott, hogy az év eleje óta egyfolytában úgy dolgozik, mint egy ló. A két amerikai újságíró viszont panaszkodott; a Demjanjuk-sztorit még csak el lehet adni, de Izrael ma már nem túl érdekes; első oldalas anyag, vezető hír ritkán lesz belőle. Az összeállítás címe: Kint vannak a képből.

Szeptemberben a világ már az izraeli-palesztin megállapodást harsogta, s talán csak a kulturális szaklapok nem közölték az évszázad fotóját, Rabin és Arafat kézfogását, a mosolygó Clintonnal a hátuk mögött.

Az ugyancsak kitűnően szerkesztett, nagyon intelligens amerikai zsidó hetilap, a Forward 1993 márciusában már közölt hasonló fényképet: Rabin, Arafat és Asszad szíriai elnök egymás mellett, a jeruzsálemi óváros kapujában. A kép bal sarkában, keretben a történelmi, 1967-es fotó, amely Mose Dajant és Rabint ábrázolja a Hatnapos háború hőseit, egyenruhában, ugyanott. A plakát felirata: Te melyik Rabinra szavaztál?

S még egy kiemelés a Forward márciusi számából: A lap szerkesztője meglátogatta Hanan Ashrawi asszonyt, a Washingtonban tárgyaló palesztin küldöttség szóvivőjét. A politikusnő, aki polgári életében összehasonlító angol irodalom professzora a jeruzsálemi egyetemen, ramallahi otthonában hangsúlyozta: 1. Rabinnak kell megtenni a következő lépést; 2. izraelieknek és amerikaiaknak „teljes jogú” félként kell elismerniök a palesztinokat a tárgyalóasztalnál. Ha akkor ez az interjú elkerül hozzánk, talán megsejtünk valamit. A beszélgetés végén a Forward szerkesztője azt a meglepő kérdést tette fel Hanan Ashrawinak, hogy ismeri-e a jiddis córesz szót. Nem ismerte. Az újságíró megmagyarázta, majd hozzátette, hogy ha majd kitör a béke, s a palesztinoknak lesz saját államuk, mai gondjaik jelentéktelennek fognak látszani az akkori gondokhoz képest. Hanan Ashrawi elhallgatott, s arca töprengővé vált – fejezte be interjúját a Forward tudósítója.

A közel-keleti válság szerénységre inti a külpolitikai újságírót, akinek az a mestersége, hogy megmagyarázza, ami történt, következtetéseket vonjon le, s akitől rendszerint elvárják. hogy a jövőbe lásson. A közel-keleti válság arra figyelmeztet, hogy nemhogy a jövőt nem láthatjuk világosan, de e jelenből is csak a felszínt, a kamerák által megmutatott színpadot leshetjük izgatottan, ám a kulisszák gondosan el vannak takarva. S ami paradoxon: nem ismerjük a múltat. Sem egészében, sem részleteiben, ahol pedig tudvalévőén -, az igazság lakozik.

Lehet, hogy valamikor megtudjuk, milyen volt az az Oslói-i garzonkonyha, ahol négy-négy(?) rokonszenves is­meretlen palesztin és izraeli vezetett közös háztartást és közben kifőzte egy majdani kézfogás garanciáit. Ki választotta ki őket? Mire volt felhatalmazásuk? S ők voltak-e a lényeg, vagy mégis a Madridot követő washingtoni tárgyalássorozat, amelynek minden fordulója előtt megírta a világsajtó, hogy az emberiség reménykedve néz a küldöttek felé, s a forduló végén, hogy sajnos, nem történt frontáttörés.

A megfigyelők és tudósítók képesek voltak kommentálni Warren Christopher amerikai külügyminiszter minden egyes boldogtalan ingázását, gondosan megjelölve az érkezés és az elutazás időpontját, a tárgyalások időtartamát, s minden alkalommal híven idézve a nem túl derűs arcú diplomata nyilatkozatát, amely szerint ő mindent megtesz, hogy közelebb hozza egymáshoz az érintett feleket. Tudta-e a lelkiismeretes politikus, hogy vannak már ״érintettek,” akik közös konyhán főznek?

Heteken keresztül tippeltük, Szíria jön-e előbb, vagy Libanon, netán Jordánia, szalámi-taktikával valósul meg a béke, vagy egyetlen nagy csomagterv keretében. Bölcs, tapasztalt, háborúkat megjárt izraeliek magyarázták nekem, hogy a béke, a stabilitás nem papíron és aláírásokon múlik, hanem a megszokás, egymás kényszerű elviselése oldja fél a válságot. Ez utóbbi vélemény nagyon sok igazságot tartalmaz, s az Izrael számára egyetlen, lehetséges, toleráns történelemszemléletet tanúsítja.

De van még egy perdöntő tényező. Azt ugyan szüntelenül hangoztatják, médiaszakértők, hogy a Szovjetunió felbomlása új helyzetet teremtett a közel-keleti térségben is. Ennek előzménye, hogy a közel-keleti válság a szovjet külpolitika szerves része volt. Nélküle talán másként alakul a világ energiapolitikája, nélküle az arab világot a petrodollárok milliárdjaival és végtelen szegénységével, csillagászati méretű fegyvervásárlásaival senki nem nevezte volna szocialistának, a diktatúrát nem minősítettük volna fejlődésnek, a csadort népviseletnek. Közel-keleti válság nélkül talán a térség országai kénytelenek lettek volna társadalmilag és gazdaságilag fejlődni. S a terrorizmus nem emelkedett volna a nemzetközi politika bevett módszerévé. Ehhez ugyanis az kellett, hogy emlékezzünk csak! Leila Khaled népi hősnővé magasodjék, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete (ahol minden látogató retiküljét átvilágítják) felengedje a szószékre a pisztolyával hadonászó Arafatot.

Ami pedig Izraelt illeti; válság nélkül nem viselte volna el a viszonylagos szegénységet, nem állt volna az Amerika által segélyezettek első sorában, hamarabb véget ért volna a hőskort túlélő pionír-szellem, s az izraelieknek hamarabb szembe kellett volna nézni saját békebeli problémáikkal.

Mindenki egyetért abban, hogy a kezdet kezdetén tartunk. Az örömöt aggodalom kíséri. S a fájdalmas bizonyosság, hogy a békefolyamatba sokan fognak még belehalni. Éjn brirá – mondják oly gyakran az izraeliek: nincs más választás.