Lángoktól ölelt – „Egy nemzet születése”

2007. szeptember 1. A Budapesten, 1900-ban született Paul Goldman, és a bécsi, 1924-es évjáratú David Rubinger élettörténete tipikusan a holokauszt kezdetén fiatal felnőttkorban járó, zsidó művészeké: vagyis egy évtized alatt éltek ők annyit, mint más egy egész életen át. Éltek, azaz túléltek.

	Paul Goldman fotója

Sorsuk nagyban hasonló – kalandos menekülés Palesztinába, belépés a területet uralma alatt tartó Nagy-Britannia hadseregébe. Kemény évek a tűzvonalban, harcászati és művészi – a kettő olykor teljesen összemosódik – értelemben egyaránt. Goldman, a szintén magyar, világhírűvé lett fotós, Robert Capa (született Friedmann Endre) barátja, munkatársa, megörökítője 1986-ban halt meg Izraelben, szinte teljes ismeretlenségben. Rubinger ma is köztünk él: a megnyitón a Néprajzi Múzeumban is megjelent.

A dísz-folyosókon látható, kettős kiállítás egyik résztvevője kutatta fel a másik munkásságát, örökségét: Rubinger hajdan Goldman lányának padlásán talált rá a mintegy negyvenezer negatívot tartalmazó, páratlan értékű hagyatékra, s a gondosan, kézzel körmölt leírókartonokra, melyeken természetesen magyarul sorakoznak a gyöngybetűk.

Az Egy nemzet születése című vándorkiállítás az 1948-ban, tűzben, vérben született zsidó állam (elő)történetének páratlanul izgalmas momentumait örökíti meg. E ponton pedig ne csupán harctéri képekre, a pusztulás és összeomlás, vagy diadal zaklató képkockáira gondoljunk. A tárlat bevezető szövege Capa egy mondatát idézi: ha egy kép nem sikerült igazán jól, az azt jelenti, nem voltál elég közel.

Világtörténetű, forrásértékű fotók, egykori címlapképek közt megdöbbentő intimitású felvételek Izrael történetének nagyjairól. Rubinger képén Golda Meir, a láncdohányos miniszterelnöknő a parlament, a Knesszet ülésterme ajtajában: jobb lábbal a küszöbön túl, a ballal innen. A zsidó állam történetének néha évekig húzódó, drámai pillanataiban állt így, a folyosóra kitartott cigarettával a nemzet nagyasszonya, akire ugyanúgy vonatkozott az üléstermi dohányzási tilalom. Goldman bejáratos volt David Ben-Gurionhoz és családjához: egyik képsorozatán a nemzet atyja a hercliai strandon, fürdőnadrágban áll fejen. Másik képén ugyanő magyaráz felhúzott lábbal, zokniban, kényelmes karosszékében, a szemközti falon Ben-Gurionné seper a konyhában.

Az idill pillanatnyinak, illékonynak mutatott képei közt döbbenetes évekről tanúskodó felvételek sorakoznak. A britek elleni függetlenségi harc, illegális zsidó bevándorlók, koncentrációs táborból éppen szabadultak ismét szögesdrót mögött az internáló-táborban. Bomba-merényletek, A cionista eszme atyja, Theodor Herzl jeruzsálemi újratemetése, az 1948-as, az 1967-es háború, Háim Weizmann elnöki esküje, az Eichmann-per, aztán az alijázók (Izraelbe települők) érkezésének drámai képei: a jemeni és az orosz zsidók tömeges érkezése. Egy képen békedal írógéplapra nyomtatott szövege. A papíron vér vöröslik: a meggyilkolt Jichák Rabin zsebéből került elő.

Minden kockán a megragadott, bódítóan tömény történelem. A zsidó-palesztin háború, melyet mindkét, tárgyilagosságra törekvő fotós egyfajta testvérháborúnak láttat, hiszen az is. A katonafiát sirató jemeni zsidó házaspár és a gyászoló palesztin nők fotó-ábrázolata egymás alatt. A fájdalom egynemű, a gyász szavai majdnem azonosak: a két nyelv, a héber és az arab egymás közeli rokona. Az ezeket beszélők tehát szintúgy.

Rubinger 2000-es felvételén II. János Pál a Siratófalnál. A magányos alak, mint egy jelenés, eleven szent. A történelmi pillanatot megörökítő fotó alatt sokszorosan téves képaláírás, mely az eseményt, mint első alkalmat említi, mikor katolikus egyházfő zsinagógában járt. A Siratófal a hajdani Jeruzsálemi Szentély egy fala csupán. Az emlegetett eseményre pedig 1986. április 13-án került sor, mikor a pápa, barátja Elio Toaff római főrabbi meghívására meglátogatta az Örök Város főzsinagógáját, s ott beszédet is mondott.

Goldman és Rubinger közös tárlata viharos évek elképesztő sebességgel sorjázó eseményeivel ismertet meg: lenyűgöző képeik nem csupán illusztrálják, de jelentik is a világtörténelmet.

Halász Tamás

(Forrás: www.kultura.hu)