Lágerbérlet

„Bárki elgondolhatná hát nyu­godtan: Fel kell számolnod önmagad.”

Franz Kafka

Kertész Imre új regénye, a Felszá­molás tetralógiává bővíti a Sorstalanság, Kudarc, Kaddis triló­giát, olvashatjuk a könyvborítón.

Noha maga a szerző is több nyilatkoza­tában megemlítette, hogy ezzel a művé­vel lezárja a holokauszt-témakört, még­is az Élet és Irodalom hasábjain nemré­giben kisebb polémia bontakozott ki ar­ról, hogy Kertész életművének mely da­rabjai is tekinthetők trilógiának. Talán részletkérdés, de kár volna figyelmen kívül hagyni a művek rendszerezésének egy merőben más nézőpontját, ami azonban nem akar arcpirító módon szembeszegülni az író e kérdésben egyedül döntő véleményével. E szerint az életmű két részből áll, az egyik a Sorstalanság, a másik pedig a többi, ami természetesen nem az értéküket jel­zi, hanem csupán a befogadásukban rejlő különbséget fejezi ki. Igaz, már a Sorstalanság sem a bettelheimi „tanúskodási kényszerből”, hanem egysze­rűen kényszerből született, abból a kényszerből, ami az írást az élettel, a lét értelmén való töprengéssel állítja szem­be. A Sorstalanság tehát nem memoár, bár – talán nem túl naiv módon – ebből véljük megismerni Kertész valós ta­pasztalatait. Nem is regény, esztétikai méricskélésétől visszariadunk, hiszen a lágerirodalom „klasszikusainak” – amit a huszadik század második felének iro­dalomtörténetének tekinthetünk – összehasonlítgatása arra a lágerpókernek nevezett kínos párbajra emlékeztetne, amit Kertész hősei Játszanak”, és ami­ben Auschwitz „mindent visz”. Persze mindez csak akkor igaz, ha regényen Kundera meghatározása szerint az olyan művet értjük, amelynek értékét csak a regényirodalom ellenében hatá­rozhatjuk meg, és aminek szereplői csak az író által megteremtett, többé – kevésbé fiktív világnak a keretein belül élnek és ítélhetők meg. A Sorstalanság értelemszerűen nem ilyen mű, az azt követő köteteket ezért inkább annak kommentárjaként, munkanaplójaként olvassuk, ennyiben Kertész művei megkövetelik a kronologikus olvasást. A fentieket figyelembe véve megkoc­káztathatjuk tehát, hogy a Felszámolás Kertész Imre első regénye, mivel a Beckett-től kölcsönzött mottó azonnal elbizonytalanít bennünket a tekintetben, hogy azonosíthatjuk-e az öngyilkossá lett író, műfordító főhőst – aki egyéb­ként általában azon írók fordításával bí­belődik, akiket a valóságban Kertész tolmácsolt – a szerzővel. A Felszámo­lás tehát vagy valódi, tiszta irodalom­má, ha úgy tetszik, regénnyé módosítja a Kaddist is, és így két regény született, vagy újfent képtelenek vagyunk elkép­zelni a szerző trónfosztását.

Keserű, a regény főhőse – bár ez a cím inkább B.-t illeti – csendes bele­törődéssel olvasgatja egykori barátja Felszámolás című „komédiáját”, amit annak öngyilkossága után még idejé­ben sikerült kicsempésznie a lakásból. B. ebben a művében látnoki pontos­sággal megírta az ő és a felszámolásra kerülő könyvkiadóban dolgozó többi kollegájának rendszerváltást követő sorsát, akik mintha önkéntelenül is igazodnának a drámában kiosztott sze­repeikhez, és az antik tragédiákhoz ha­sonlóan be is teljesítik sorsukat. Ker­tész ezzel a csavarral ahhoz a világiro­dalomban újra és újra felbukkanó élet­álom motívumhoz kapcsolódik, amely Csuang-ce, Calderón, Schnitzler, Unamuno és Pirandello óta mindig is kísér­tett. Keserű, aki B. gondolkodásmód­jának hatása alá került, meg van győződve róla, hogy B. megírta a ma­ga regényét, és hogy ez a regény B. ré­gi feleségénél, egyben az ő régi sze­retőjénél lapul. Feltevése beigazoló­dik, a kutatás során azonban egyre gát­lástalanabb lesz, zsarol, majd tönkre­teszi Judit életét, hiába. Hogy miért? – talán soha nem értette meg igazán B.-t, és nem volt híján valamifajta megvál­tásreménynek. B. esetében a megvál­tás csak annyit jelenthetett, hogy meg­fejtse az Auschwitz nevű talányt, regé­nye kísérlet lehetett arra, hogy igazo­lást találjon saját létére, hiszen elég pa­rabolikus módon Auschwitzban szüle­tett, és egy szerencsésen – szerinte akár szerencsétlenül – sikerült adminisztra­tív csalásnak köszönhetően maradt életben. Az írói testamentumok elárulói általában helyesen döntenek, gon­doljunk csak Max Brodra, ebben a tör­ténetben azonban Judit cselekedete az, ami morálisan is igazolható, aki B. végrendeletének megfelelően tűzbe veti a regényt. Mi lehetett B. szándéka ezzel a rendelkezéssel? – tisztában volt a közölhetetlenséggel, a szavak jelen­tésvesztésével vagy talán megmagya­rázhatatlan életben maradása miatt, maga helyett a történetét küldte a füst­be? Ez lehetne a módszeres felszámo­lás utolsó lépése, ami számára életstra­tégia volt, túl a nihilizmuson, az ön­gyilkosság-nélküliség állapotában. Ép­pen az a nő érti meg B. utolsó kívánsá­gát, akit B. segített hozzá, hogy a zsi­dóságot ne csak mint a szerencsétlen­ség egy alapvető tapasztalatát élje meg, de ő az a nő is, akinek elviselhe­tetlenné tette az életét azzal, hogy nem volt hajlandó gyereket vállalni, és ál­landóan a Gonosz hatalmáról szóló fejtegetéseivel traktálta. B. ugyanis nem tartotta Auschwitzot megmagya­rázhatatlannak, sőt logikus következ­ménynek tekintette, saját zsidósága viszont csak egy olyan körülmény volt számára, amiért olykor megölhetik. Egyszóval, ha Cioran Beckett műveit az ember alatti ember apoteózisának nevezte, akkor B. a zsidó alatti zsidó apoteózisa, akinek a túlélés semmikép­pen nem hatalompillanat, mint Canetti mondja. Ő nem túlélt, ő csak megma­radt, akár egy nagy kopott menyét a nagy irtás után.

Keserű megszállottsága mellett a legfontosabb kérdés, hogy miért lesz B., röviddel a szabadság hajnala előtt öngyilkos. Erre, azt hiszem, Kertész egyik naplórészlete adja meg a választ, ami végül is valóban a Sorstalanságéhoz hasonló tanulsággal szolgál, neve­zetesen azzal, hogy B. beleszületett a lágerbe, és a kiszolgáltatottságban szo­cializálódott. Ahhoz, hogy ezt a ta­pasztalatot megformálhassa, szüksége volt arra, hogy garantálják számára a rabéletet, ami a KZ után a kommuniz­musban, a cellaszerű albérletekben és a kötődés mint olyan felszámolásában folytatódott. A félelem vezette, az attól való félelem, hogy a szabadságban egyszerűen nem fog tudni lélegezni. Hannah Arendt ennek éppen a fordí­tottjáról beszél a résistance hőseivel kapcsolatban, akik az ellenállásban ki­alakult termékeny közösségi lét után a rájuk szakadt szabadsággal nem tudtak mit kezdeni. B. velük ellentétben a ma­gány létformáját veszítené el, véget ér­ne saját megrekedt történelme, ahol a kétely is eseménnyel ért fel, és a re­mény számított szerencsétlenségnek. Cioran azt írja, annak reményében ol­vas, hogy nagyobb magányra leljen, mint a sajátja, nos, Kertész azért ír, hogy nagyobb magányosságot teremt­sen, mint az övé.

Kertész esetében éppen a hosszú év­tizedekig garantált rabélet az, ami meddővé teszi a kérdést, hogy melyik diktatúráról szólnak a művei. Ezek a könyvek nem születhettek volna meg sem a fasizmus, sem a kommunizmus, de a szabadság tapasztalata nélkül sem. Metapolitikai üzenetük számom­ra annyi, hogy mindannyian áldozatok lehetünk, vagyunk, de ami még ennél is rémisztőbb, hogy ugyanilyen kön­nyűszerrel válhat belőlünk potenciális gyilkos, vagy ha az nem is, akkor ön­gyilkos.

Csáki Márton