Kutatások a szovjet archívumokban

Interjú Randolph L. Braham professzorral

Az Egyesült Államok Holocaust Emlékbizottságának 1990. július 3-i memorandumában nagy érdeklődéssel olvastuk, hogy „július elején Randolph Braham professzor vezetésével öttagú csoport utazik a Szovjetunióba, hogy megszervezze a kijevi, a minszki és a rigai körzeti archívumok holocausttal kapcsolatos dokumentumainak mikrofilmre-vitelét”. Szovjetunióból való hazatérte után augusztus közepén felkerestük Braham professzort és interjút kértünk tőle kutatóútjáról.

-Professzor úr, kinek a megbízásából és milyen különleges céllal járt ön a Szovjetunióban?

– Amint tudja, meglehetősen régóta dolgozom az USA Holocaust Emlékmúzeumának Archív Bizottságában Washingtonban. Június elején a múzeum vezetése megkeresett, és megkérdezték, hogy mint a mikrofilmre rögzítendő anyagok kiválasztásának tudományos szakértője, csatlakoznék-e egy műszaki csoporthoz, amely a múzeum és a moszkvai archívumi vezetők által kötött szerződés alapján a Szovjetunióba utazik.

– Mely archívumokra szólt a felkérés?

– Az eredeti terv szerint az ukrajnai Kijev, a belorusz Minszk főarchívumait, valamint a Ívovi helyi archívumnak a tárgyhoz tartozó archív gyűjteményét tanulmányoztuk volna. Amikor először tudomást szereztem erről a kijelölésről, azonnal jeleztem, hogy érdekelnek a munkácsi és az ungvári gyűjtemények is. Meg akartam ragadni az alkalmat, hogy feltárjak néhány, a kárpátaljai magyar zsidóság megsemmisítésére vonatkozó dokumentumot. Kárpátalja jelenleg az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság része. Érdeklődésemet fokozta, hogy Munkács volt az 1944-es magyarországi gettósítások és deportálások főhadiszállása. Innen irányította Ferenczy László csendőr ezredes magyar és német bűntársaival a magyar zsidóság megsemmisítését.

– Sikerült eljutnia oda?

– Sajnos nem. Bármennyire is változnak a dolgok, sok minden a régi marad. A szovjet hivatalnokok, a glasznoszty ellenére, továbbra is megrekednek a bürokráciában, különösen, ha olyan területeken kell cselekedniük, amelyeket korábban „kényesnek” tekintettek. Ez a téma még mindig tabu – ritkán említik meg, ha egyáltalán megemlítik a zsidókat ebben a vonatkozásban. A Szovjetunióban nagy számban jelentek meg a nácik által a német megszállás alatt levő területeken elkövetett borzalmas bűnökkel foglalkozó könyvek, és számos emlékművet emeltek. A zsidó veszteségeket és szenvedéseket azonban a szovjet nép által elszenvedett veszteségek részének tekintették. Ez meglehetősen obszcén, különösen, ha meggondoljuk, hogy a Szovjetunió nácik áltál megszállt területein – a balti országokban, Ukrajnában és Belorussziában – volt néhány a legnagyobb zsidó közösségek közül. Ezek a közösségek voltak több generáción át a zsidóság bölcsői és gyűjtőhelyei! És a nácik dühe elsősorban a zsidók ellen irányult! De ehhez a témához még később visszatérek.

– Végül is mely archívumokat sikerült feltárnia?

– A késedelmes indulás miatt úgy határoztunk, hogy csak a két leggazdagabb gyűjteményt tárjuk fel – a két köztársasági archívumot Kijevben és Minszkben. Kijevben a két legnagyobb náci szervezet sokoldalú tevékenységével foglalkozó gyűjteményre összpontosítottuk figyelmünket. Ez a két kormányszerv, az Einsatzstab Rosenberg és a Reichskommissariat für den Ukraine gyakorolt felügyeletet a megszállt területek felett. Mélyrehatóan tanulmányoztuk ezeket a gyűjteményeket, és körülbelül 40-45 ezer oldalnyi dokumentumot választottunk ki mikrofilmezésre. Minszkben átvizsgáltuk az „Októberi Forradalom” Archívum vonatkozó gyűjteményét és az úgynevezett Minszk Körzeti Archívumot. Itt is körülbelül 35-40 ezer oldalnyi dokumentumot választottunk ki. Természetesen nem egyformán jelentős valamennyi dokumentum. Némelyek talán csak marginális jelentőséggel bírnak. Nagyon sok az értékes dokumentum. Ezek közé tartoznak az Auschwitzba és Treblinkába induló, illetve onnan érkező vonatok menetrendjét tartalmazó dossziék. Ezekben a többiek között megtalálhatók a Németországból, Csehszlovákiából és Lengyelországból érkező transzportok is. Több náci ügynökség telefonregiszterét is megtaláltuk. Ezekből azonosítható a tisztek neve, rangja és beosztása. Más értékes dossziék részleteket tartalmaznak a helyi kollaboránsokról, közülük sokan az SS-ben szolgáltak.

– Mennyire voltak készségesek az archívumi vezetők és beosztottak?

– Meglehetősen barátságosak és együttműködők voltak, noha nem mindig megértők. Mind Minszkben, mind Kijevben hallottunk előadásokat – és magyarázatokat – a gazdasági nehézségekről és az ország politikai helyzetéről általában és különös tekintettel Belorussziára és Ukrajnára. Minszkben, mint Belorussziában általában, sok szó esett – és esik most is – a csernobili tragédiáról. A tisztviselők optimisták a jövőjüket illetően a „függetlenség” fényében, amelyet a két szövetségi köztársaság Legfelsőbb Tanácsa akkor deklarált, amikor ott voltunk. Nem kíséreltem megkérdőjelezni a függetlenséget a szovjet rendszerrel összefüggésben, noha mint a politikatudományok szakértője számára nagy volt a kísértés, hogy elmagyarázzam az elvi és eszmei különbsé­get az autokrácia, a konföderáció, a pártállam és a föderáció között. A személyzet, beleértve a németgyűjtemény szakértőit, nagyon segítőkész volt, noha nem tudták – és valójában nem is tudhatták -, hogy bizonyos, minket érdeklő dokumentumok hol találhatók.

– Milyen nehézségek adódtak?

– Az idő szűkösségén kívül munkánkat némiképp hátráltatta a dokumentumok regisztrálási módja. Természetesen oroszul írták őket, és nem mindig tükrözték vissza pontosan a dossziékban található dokumentumok tartalmát. A leírás sokszor a használhatatlanságig tömör volt. Ne felejtsük el ezen kívül, hogy a regisztereket szovjet levéltárosok állították össze, akik nyilvánvalóan nem a „zsidó érdekeket” tartották szem előtt. Sokat cirill betűs kézírással készítettek, amely továbbnehezítette a kibetűzést. Nem csak személyes, de tudományos okok miatt is örültem, hogy velem volt feleségem, Elizabeth. Több nyelven beszél folyékonyan, s különösen nagy segítséget nyújtott a számunkra érdekes német dokumentumok tanulmányozásánál és kiválasztásánál.

– Meglátogatott zsidók számára különös jelentőséggel bíró helyeket is?

Igen. Kijevi tartózkodásom alatt elmentem Babij Jarba. Ez a szakadék annak a több tízezer zsidónak lett a temetője, akiket az úgynevezett Einsatzkommando mészárolt le. Nem úgy, mint sok évvel ezelőtt, amikor először jártam ott, most egy hatalmas, emlékmű áll ott azoknak a „szovjet’ polgároknak” az emlékére, akiket azon a helyen megöltek. A „zsidó” szó nem szerepel a feliraton. Minszki tartózkodásom alatt meglátogattam a mély benyomást keltő katini emlékművet. A várostól 28 mérföldre fekvő falu egyike a németek által lerombolt több száz falunak és városnak. A szovjet hatóságok által emelt emlékműn felsorolják a németek áltál lerombolt falvak nevét, valamint a német megszállás alatt Belorussziában működő koncentrációs táborokat – megint csak a zsidókra való hivatkozás nélkül. Ezen táborok egyikét a szovjet történetírás „belorusz Auschwitznak” nevezi. Ugyanazon a napon mentem el ebbe a táborba. Ezen a helyen mintegy 206 ezer embert gázosítottak és hamvasztottak el 1942-1943-ban, köztük több ezer minszki és több ezer, a birodalom területéről – többek között Ausztriából és Csehszlovákiából – deportált zsidót. Minszk központjától mintegy tíz mérföldnyire fekszik (ma a városhoz tartozik), és úgy tűnt fel, hogy ezt a helyet soha senki nem látogatja. Csak egy kis sírkőszerű emlékmű áll ott belorusz és orosz felirattal, a zsidók említése nélkül. Hasonló emlékmű áll a korábbi minszki gettó területén, azt is alig látogatják. Ezt nem sokkal a háború után emelték az 1942. március 2-án, púrímkor meggyilkolt ötezer zsidó emlékére. Ez az egyetlen emlékmű a Szovjetunióban – az 1990-es Fodor-féle útikönyv szerint -, amelyen jiddis felirat is van.

– Találkozott zsidókkal Kijevben és Minszkben?

– Kijevben kapcsolatba kerültem a helyi Zsidó Kulturális Társaság vezetőjével. Az ő és munkatársai kezdeményezésének jóvoltából egy kis holocaust-kiállítást rendeztek a város történeti múzeumában, amelyet egy hét végén meglátogattunk. A kiállítás, amely az első ilyen jellegű kiállítás a Szovjetunióban, a harmadik emeleten egy sarokban található. Látható benne egy Dávid-csillag, képek és dokumentumok Babij Jarról és a holocaust más helyszíneiről, beleértve a varsói gettófelkelést is. Meglátogattuk a Szovjetunióban a háború után újraalapított első zsidókönyvtárat is. Ez szintén a Zsidó Kulturális Társaság vezetőjének és munkatársainak kezdeményezése. A Poljana Oszipenko 4. szám alatt található könyvtár kicsi, de a munkatársak nagy szeretettel gondozzák. Az egyik kis termében éppen hébertanítás folyt, hatan vettek részt rajta, akik Izraelbe készültek kivándorolni. A könyvtárosnő elmondta, hogy számos könyvet kaptak a Jointon keresztül Amerikából, és örömmel venne további adományokat is azoktól, akik törődnek a zsidó kultúra életben tartásával a Szovjetunióban. Találkoztam néhány szovjet zsidó veteránnal és a holocaustot túlélőkkel is, akik kifejezték készségüket az együttműködésre, hogy az elvesztett zsidó közösségeknek emléket állítsanak. Minszkben is kapcsolatba kerültem a helyi Zsidó Kulturális Társaság vezetőivel. Amikor elmondtam, hogy milyen küldetésben járok, meghívtak, hogy tartsak előadást a holocaustról és vegyek részt az augusztus 7-re tervezett gyűlésen. Úgy gondoltam, 10-15 ember lesz jelen a vezetőségből. A teremben legalább 450 szovjet zsidó gyűlt össze, fiatalok és öregek egyaránt. Nagy érdeklődéssel hallgatták mondandómat és sok kérdést tettek fel a háború alatti és utáni időkről. Számos más kapcsolatom is volt művészekkel, írókkal, korábbi partizánokkal, akik fontos információkkal és dokumentumokkal segítették munkámat. Ezek a dokumentumok kiegészítik a szovjet archívumokból származókat. Mindezek együtt rendkívüli értékkel bírnak a tudósok és laikusok számára egyaránt. Noha alapvetően nem fogják megváltoztatni a holocaustról kialakított képet, minden bizonnyal további felvilágosítással szolgálnak a civilizáció történetének e tragikus fejezetéről.

(Menóra)