Kurt Waldheim öröksége

2007. június 24. Nagy osztrák volt – méltatta egykori elődjét a jelenlegi osztrák államfő. Tragikus osztrák volt – helyesbített a politológus-újságíró. Aki elolvasta Kurt Waldheim – halála után közzétett – alig kétoldalas politikai végrendeletét, az egyetért e jelzővel, még ha eddig mást is gondolt erről a férfiúról. Azt, mondjuk, hogy ellentmondásos, vitát kavaró, polarizáló.

	Kurt Waldheim

Annak a nemzedéknek volt a legprominensebb képviselője, amely saját háborús szerepét makacs önáltatással fehérítette, s ezzel alapot adott Ausztria sajátos önértékeléséhez, tettestársi szerepének következetes tagadásához. Ez a most 88 éves korában elhunyt politikus nem tett egyebet, mint osztrákok százezrei: amíg csak lehetett hallgatott, s amikor kiderült egy és más, akkor a jól ismert mondattal védekezett: én csak a kötelességemet teljesítettem. Ez a mondat azonban a második világháború szörnyűségeivel kapcsolatban a Hofburg urától még semmiképpen nem fogadható el, s mivel elhangzásakor, 1986-ban felnőtt már egy olyan nemzedék, amelynek nem volt ínyére a szerecsenmosdatás, a Waldheim-ügy lett a negyvenéves hazugságözön leleplezésének kiindulópontja. Egyéni tragédiája: hiába igazolódott be, hogy a háborús bűntettek elkövetésének vádja hamis volt, valóban nem gyilkolt soha, a világ nyugati felében őt tekintették az osztrák kollektív bűnösség bizonyítékának. Ő maga csak utolsó éveire értette meg, mi volt az igazi bűne. A hallgatás, a megkésett megszólalás – csakúgy, mint hazájáé.

Lett volna elég alkalma a világ elé tárni az igazságot: önéletrajzát valószínűleg sokszor, sok helyen kérték. Páratlan diplomáciai karrierje a háború után nyomban megkezdődött, külügyminisztériumi beosztások után hazája ENSZ-képviseletére küldték ki, itt lett nagykövet is, majd 1968 és 1970 között a néppárti Klaus-kormány külügyminisztere, mielőtt a csúcsra ért: csaknem tíz évig, két ciklusban volt az ENSZ főtitkára. Mai ésszel nehezen képzelhető el, hogy ott és akkor ne tudta volna a múltat az, akinek a dolga volt kiszimatolni az ilyesmit – de hát a politika csúnya játék, alighanem a magasabb érdekeket akkor a titkok érintetlensége szolgálta.

Nehezen hihető, hogy 1986 tavaszáig, az ausztriai elnökválasztási kampányig senkinek nem jutott eszébe az, ami a Profil című hetilapnak, vagyis hogy betekintsen Waldheim egykori katonakönyvébe. Az elnökválasztási kampány hevében robbant a politikai bomba: a Néppárt jelöltjének életrajzában valami nem stimmel. A világ addig úgy tudta, hogy az ifjú Waldheim bevonult ugyan a Wehrmachtba, ám már 1941 végétől Bécsben folytatta tanulmányait, miután a keleti fronton megsérült és leszerelt. A katonakönyvből kiderült, hogy 1942-ben a Balkánra vezényelték, Jugoszláviába, majd Görögországba, később a véres gerillaháborút vívó német E hadseregnél szolgált, jelen volt a foglyok kínzásánál, s igen közel 40 ezer görögországi zsidó elhurcolásához. És még az SA lovas egységének is tagja volt.

A terhelő tények megannyi vélt és sejttetett gyanúval párosultak. A 86 tavaszi választási hadjárat csak a Waldheim-ügyről szólt, s egyre mocskosabbá vált, nem volt mentes antiszemita kirohanásoktól sem. Kampányfőnöke az osztrákok jelentős részének nem is olyan titkos érzelmeire alapozva dacosan meghirdette a “Most csak igazán”; “Azt választunk, akit akarunk” jelszavakat. Bejött. Igaz, a második fordulóban, és mindössze 54 százalékkal, de Kurt Waldheim a Második Köztársaság elnökeként a Hofburg lakója lett.

A katonakönyv tényeit nem lehetett tagadni, de Waldheim cáfolta, hogy köze lett volna bármilyen atrocitáshoz. Kicsúszott a máig meg nem bocsátott mondat: “Csak a kötelességemet teljesítettem”. A mondat, amivel hasonló háborús múltú kisemberek és igazi nagy gazemberek egyaránt oly szívesen védekeztek.

Waldheim 1986 nyári hivatalba lépése nemcsak az elnökváltást jelentette, hanem egy gyökeresen megváltozott Ausztria kezdetét. Fred Sinowatz (szociáldemokrata) kancellár már a választási eredmény bejelentése után lemondott: volt elég suttogás a szociáldemokraták szerepéről az eseményekben. Franz Vranitzky vette át a kormányzást, amely kicsit se hasonlított a megszokotthoz. Waldheim 1987 áprilisában az amerikaiak tiltólistájára (Watchlist) került. Egyetlen nyugat-európai kormány sem tekintette szalonképesnek Ausztria államfőjét. Az egyébként elnöki hatáskörű nemzetközi kapcsolatok is Vranitzkyre maradtak. Ausztria, amely egészen addig (talán az egykori szövetségesek hallgatólagos beleegyezésével) elbújhatott a “Hitler első áldozata” skatulyában, most hirtelen a gonosz országa lett, s a külpolitikai tevékenység e rossz hírnév elleni harcra összpontosult. Pedig akkor már Waldheim – egy emlékünnepségen – kimondott egy másik fontos mondatot is: hogy tudniillik Ausztriában nemcsak áldozatok voltak, de tettesek is. Hiába, ő hitelét vesztette, rá nem figyelt a világ. Az osztrák bűnrészesség beismerése Vranitzky nevéhez fűződik, mint ahogy a kapcsolatok helyreállításának kezdete is. Ám azt ő sem tudta elérni – ahogy az utód, a jó amerikai kapcsolatokkal rendelkező Thomas Klestil államfő sem -, hogy a kétszeres ENSZ-főtitkár Waldheim (haláláig) lekerüljön az amerikai tilalmi listáról. Egyetlen pápai vizitje kivételével soha nem fogadták nyugati országban, csak a második világháborús bűnökre kevéssé érzékeny arab politikusok istenítették.

Eközben a történészbizottság – és maga Simon Wiesenthal – is arra jutott, hogy Waldheim kezéhez valóban nem tapadt vér, legfeljebb elhallgatta a világ elől, amit tudott, tudnia kellett, hiszen a közelben volt és látta. Személye máig polarizál. Az egyik tábor – bizonyíthatóan antifasiszta meggyőződésű tekintélyes emberek is – ugyanúgy méltánytalan meghurcolásnak tartják, ami vele történt, mint ahogy ő is ettől szenvedett. Bírálói viszont máig nem bocsátják meg sem hallgatását, sem azt, hogy nem mondott le, ártott Ausztriának.

Abban azonban így több mint húsz év elteltével nincs vita, hogy végül, akaratlanul nagy szolgálatot tett Ausztriának. A Waldheim-ügy után nem lehetett fenntartani az “első áldozat” elméletet. Nemcsak a családi vacsoraasztalnál kezdtek előbukni addig elfojtott történetek a háborús időkről, nemcsak immár felnőtt gyermekek kezdték faggatni a szülőket. A kutatók és a politikusok is hozzáláttak az iratok leporolásához, beindult a hivatalos szembenézés a múlttal, ami azután az áldozatok és leszármazottaik megkövetéséhez, vagyoni kárpótláshoz vagy ilyen kísérletekhez vezetett, nem beszélve a valós tájékoztatásról, felvilágosításról. De polarizáltak az események a másik oldalon is. Egy addig magát liberálisnak nevező párt (FPÖ) élére került Jörg Haider, hogy rövidesen zászlaja alá gyűjtse a háborús veteránokat. Akiket hízelgő szavai szerint “dicsőség illet, és nem üldöztetés”. Az addig inkább csak színleg szemben álló nagy pártok között mély árok hasadt, miközben arról is egyre több szó esett, hogy nincs itt különbség: a háború után a szociáldemokraták soraiban épp annyi volt náci bújt meg, mint a másik oldalon, ha ugyan nem több.

Az 1992-ben újabb elnökjelöltségéről lemondó Waldheim eközben egyre kereste az igazát. Könyveket írt, hivatkozott a történészbizottság jelentésére – amit paradox módon Ausztriában soha nem hoztak nyilvánosságra, sőt bennfentesek szerint az akkortájt külügyi főtitkár későbbi utód, Thomas Klestil nyomást gyakorolt a tartalmára. Az egykori bizottság tagjai vallottak erről abban a dokumentumfilmben, amely tavaly a Waldheim-ügy kirobbanásának huszadik évfordulójára készült, s e napokban újra vetítették. Igazságának keresése közben az idős politikus haláláig aktívan részt vett a közéletben. Magas, az utóbbi években kissé meggörnyedt alakja szinte minden hivatalos magyar rendezvényen feltűnt. Töprengéseinek eredménye politikai végakarata, amiben megbékélést kér ellenfeleitől. Hibát követett el – írja -, mert oly soká késlekedett háborús szerepének feldolgozásával, és késve foglalt egyértelműen állást a náci bűnökkel kapcsolatban.

Tragikus figura volt – hiszen egy olyan vitát váltott ki, amelyet sokáig maga nem is értett, s akaratlanul szimbóluma lett az osztrák múltfeltárásnak. Eközben más módon, mint ahogyan ő maga akarta volna, hozzájárult ahhoz, hogy Ausztria ma jobb ország, mint a húsz évvel ezelőtti. E szerep elismerése is közrejátszott abban, hogy a húsz évvel ezelőtti világbotrányt, az ország oly fájó kiközösítését is feledve (egy csöppnyi töprengés után), az exelnököt és volt ENSZ-főtitkárt állami ceremóniával, katonai tiszteletadással helyezik örök nyugalomra az Második Köztársaság államfőinek kriptájában.

Szászi Júlia Bécs, 2007. június

(Forrás: www.nol.hu)