Közösségről egymás közt

A karizmatikus vezetők hiányoznak a magyar zsidóságból

Kéthavonta a zsidóság dolgairól beszélgetünk a Szombat hasábjain. Mintha csak egy széderasztalt ülnénk körül: a nagykőrösi születésű Feldmájer Sándor (F. S.), a balatonfüredi Olti Ferenc (O. F.), az egri Székely Gábor (Sz. G.) és a karcagi Kertész Péter (K. P.) – ma mind­annyian budapesti lakosok. Az olvasóra bízzuk, döntse el, ki az okos, a gonosz, az együgyű és aki még kérdezni sem tud.

K. P.: Legutóbb a Közösségi kártérí­tésről cseréltünk eszmét, s teljes volt az egyetértés abban, hogy a hitközség és a különféle egyesületek csupán a honi zsidóságnak egy töredékét képviselik a kormánnyal folytatott tárgyalá­son és a kulisszák mögött megalakuló kuratóriumban, folytatva innen a be­szélgetést: nem jelentenek ezek a kö­zösségek, s idesorolnám a zsinagógákat is, kellő vonzerőt a zsidók számára, vagy azt kell hinnünk, hogy a zsidó vallású, származású, identitású – szabad a gazda, ki miként határozza meg zsidó­ként magát – Magyarországon élő em­berek valamilyen oknál fogva nem akarják kinyilvánítani ilyen irányú elkö­telezettségüket?

O. F.: Ez egy skizofrénia. Skizofrének vagyunk mindig, amikor ez a kérdés fel­merül, mert amikor együtt vagyunk, ak­kor evidens, hogy ehhez a közösséghez tartozunk, bárhogy is definiáljuk ma­gunkat. Én például nagyon odatartozónak érzem magam akár egy kaftános társaságban is, amellett, hogy nem tu­dok velük igazából miről beszélni. De jól érzem magam a pesti értelmiségi, semmiféle vallási tartalommal nem ren­delkező zsidó közösségben is. Ugyan­akkor valamennyiünkben van egyfajta távolságtartás a külvilággal szemben, van, akiben ez szeméremként nyilvánul meg, van, akiben félelemként. A visel­kedésünk attól függ, milyen miliőben vagyunk éppen. Mindig ért bennünket valamilyen retorzió, mert zsidók vagyunk. Valószínűleg ettől van egyfajta bezárkózási hajlamunk.

F. S.: Én legkevésbé a szerint váloga­tom meg az ismerőseimet, hogy zsidók legyenek. A szempont mindig az, hogy milyen ember az illető, persze ez elég közhelyes… Mindenesetre fenntartá­sokkal kezelek mindenkit, aki nem zsi­dó.

K. P.: A kérdés az, hogy a zsidó kö­zösségekben miért nem jelennek meg a zsidók…

Sz. G.: Nem akarok megint megjegy­zést tenni, de nem ez volt a kérdés.

K. P.: Felolvasom újra a kérdést, amit egy hétig fogalmaztam.

Sz. G.: Azt azért ne. Arról volt szó, hogy a hitközségekben miért nem je­lennek meg a zsidók.

F. S.: A zsidó szervezetek is elhang­zottak.

Sz. G.: Akkor én tévedtem. Ugyanis azzal a problémával szembesülök min­den áldott héten, hogy miért üresek a templomok. Ez azért fontos kérdés, mert úgy gondolom, hogy a zsidóságról lehet beszélni a cionista szövetségben, a kulturális egyesületben, de a zsidó­ság a templomnál kezdődik és ott is fog végződni. Lehet, hogy egy generáció el­lesz valahogy a kulturális egyesület kör­nyékén, de akik nem jutnak el a zsina­gógák közelébe, azoknak a gyerekei már a zsidókhoz sem fognak közel ke­rülni. Erről meg vagyok győződve. A mi korosztályunk nagyobbik részét nem úgy nevelték, hogy zsinagógába járjon, vallásos legyen, de mondjuk meg őszintén, maga a vallás egy nehéz val­lás. El kell fogadni, hogy a mai világban a vallás minimumát is majdnem lehe­tetlen megtartani.

F. S.: Az alapproblémát abban látom, hogy ma egy szervezet vagy főképp egy zsinagóga egyszerűen nem képes arra, hogy közösséget teremtsen. Ott van a Hitgyülekezet, ahol ma több zsidó gye­rek van, mint a zsidó közösségekben. Azért, mert egy karizmatikus fickó a vezetőjük, s maga az egész mozgalom tud valami olyat nyújtani, ami a zsina­gógában nem található meg. De hogy magunkat is dicsérjem: ott van az álta­lunk gründolt Lauder-iskolai péntek es­ti istentisztelet, ahol a zsidóság mini­mumát sem kötelező betartani, s tizen­öt-húsz ember mindig megjelenik. Minjangondunk a legforróbb nyárban sincs, mivel valamiféle közösség kiala­kult. Úgy gondolom, a karizmatikus ve­zetők hiányoznak a zsidóságból, és a rabbikarban sem lehet találni olyan em­bert, aki akkora vonzerővel rendelkez­ne, amiért a fiatalok templomba járná­nak. Amikor fiatalabbak voltunk, Schőner Frédihez hordtuk a gyerekeinket Óbudára, mert nem volt más olyan Talmud Tóra, ahová érdemes lett volna vinni őket. Raj akkor még az Akadé­miánál dolgozott. A Frankel Leó utcai zsinagógában Budapest zsidósága összefutott. Vagyis ha van egy ember, aki közösséget tud teremteni, kiderül, hogy elkezd működni. Azt mondják, ezek a reformzsidók a Szim Salomban egész jó közösséget alkotnak. Lehet­nek vagy húsz-huszonketten.

K. P.: Miközben van 80 ezer zsidó Magyarországon.

F. S.: Az a baj, hogy ez a 80 ezer em­ber csak egy pszeudoközösséget ké­pez, és sose lesz igazi közösség. És so­se volt az.

Sz. G.: Azt mondja a magyar közvéle­mény-kutatás, hogy az emberek 17 szá­zaléka vallásos. Márpedig a zsidók 17 százaléka nem vallásos. Még talán az 1,7 százaléka sem jár templomba. Ma a Kol Nidrén meg a rasesone előestéjén vannak ötezren a Dohány-templomban, s vidéken is mindenhol telt ház van, ak­kor sincs meg a 17 százalék.

O. F.: Visszatérnék arra, amit Sándor mondott, hogy Pest zsidósága anno ki­járt Óbudára. Jó esetben hetven-nyolc- van családról lehetett szó, akikhez elért az információ, és közülük is csak azok, akik fogékonyak voltak erre. Ez azonban azt mutatja, hogy ha lenne információ, sokkal több embert el lehetne érni. Az utóbbi időben néhány meghatározó zsi­dó személyiséggel beszéltem, és szinte ugyanazt hangoztatták: nincs karizmati­kus vezetés és emiatt nincs intenzívebb közösségi élet. De ez egy circulus vitiosus. Azért nincs elegendő karizmatikus vezető, mert akikből kitermelődhetne, azok nincsenek együtt. Ami a Lauder-zsinagógában történik, az a közösségte­remtés legjobb módja. Ez persze félol­dalas vagy negyedoldalas megoldás, mert péntek este az emberek általában ráérnek, elmennek és jól is érzik magu­kat, de szombaton már nehéz lenne ugyanezt a társaságot összetrombitálni.

Sz. G.: A zsina­góga a Lauder-iskolában van, a Budakeszi úton, ahová előimádkozót nehéz szerez­ni. Nyáron egysze­rűbb, mert odafe­lé még járművel jön, és gyalog megy haza. De azt elvárni bárkitől, hogy szombaton is megtegyen több ki­lométert, nem lehet, sőt: erre még kísérletet se lehet tenni. A kedves hívők gond nélkül eljönnek kocsival, mert­hogy mindig azzal járnak.

F. S.: A szarvasi tábor a tíz- és huszon­évesek társaságát speciális közösséggé kovácsolta. Ez nem vallásos, nem templomhoz kötött, de egymással szo­ros kapcsolatban lévő, zsidó sajátságok alapján szerveződött társaság.

Sz. G.: Templom nélkül ez nem megy, ezért szét fognak esni.

F. S.: Az ortodoxok tartották fenn mindig a zsidóságot. Ugyanakkor a val­lástalanabb, a templomkerülő nemzeti liberálisok, mint a Vázsonyi, a Szabol­csi és társai szemben álltak az ortodo­xiával. Ennek ellenére zsidók voltak és a magyar zsidó történelem sokat kö­szönhet nekik. Egy talán soha nem is­métlődő aranykor fűződik a nevükhöz a múlt század közepétől az első világ­háborúig. A templomot az ortodoxok tartották fönn és mindig ők őrizték a lángot. Ma is van egy mag, s ha nem mennek el Izraelbe, a folytonosság nem törik meg.

O. F.: Tulajdonképpen a zsidó „egy­ház” a zsinagógák egyenrangú összes­sége…

Sz. G.: Volt…

O. F.: …és a rabbik hatóköré­be tartozik. Ugyan­akkor sok rabbitól hallani, hogy ő a helyén van, és a hívek nem jön­nek. A hívek meg azt panaszolják, hogy ők menné­nek, de nincs miért. Végigéltem több periódust ugyanabban a templomkör­zetben, és amikor a rabbi aktív volt, ak­kor működött a dolog, amikor kevésbé figyelt oda, akkor nem működött. Ettől azonban a zsidó lélekszámnak, még jó működés esetén is, a 95 százaléka kí­vül marad e körön.

Sz. G.: A jelenlegi gyakorlattól eltérő­en a rabbinak több szerepe lenne, de ez olyan vallás, ahol a világiak is szer­vezhetnék a közösségeket. Mint ahogy ötven évvel ezelőttig ők is szervezték. Egerben a rabbi a legkedvesebb vendé­ge volt a hitközségnek, de a hitközsé­get a világiak uralták. Attól tartok, hogy a mi korosztályunk eltűnése után fel­gyorsul ez a leépülés. Nézzük csak meg, hogy az Új Élet-ben hány templom van felsorolva, és hány működik valójában, minjanprobléma nélkül.

K. P.: Amikor a két nagyobb gyere­kem Izraelben tanult, az ottani iskola Pesten járt – magyar származású – igaz­gatójától azt kérdeztem, hogy miért nem tanítanak Thomas Mannt? Azt válaszolta: minek az nekünk? Zsidó ő is, én is. Ő dagadó kebellel küldi katoná­nak a fiát vagy a lányát, én meg min­dent elkövetek, hogy mentesítsem har­madik szülött csellista fiunkat a katonai szolgálat alól. Ez azért már elég mar­káns különbség. Arról lenne szó pusz­tán, hogy az ott Erec Jiszráél, ez meg a diaszpóra?

Sz. G.: Ez aztán teljesen megosztja a magyar zsidóságot! Az ugyanis igen fur­csa helyzet, hogy élnek köztünk zsidók, akik azt vallják, ők nem idevalók. Ak­kor nekem az a kérdésem, hogy miért vannak itt és miért nem élnek Izrael­ben? Ugyanakkor sokan úgy gondoljuk, hogy itt élünk, ez a hazánk, és a zsidó­ság a mi népünk, azok a zsidók pedig, akik Izraelben élnek, mások. Mások, mert másképpen gondolkodnak, má­sok az értékeik. Nekem Izraellel az a legnagyobb bajom, hogy ott a könyv csak egyfajta könyv – mind az öt darab, s a hozzátartozók természetesen -, egyébként Thomas Mann tényleg nem érdekli őket, de még ennél egyszerűbb olvasmányok sem. Minket kevésbé ér­dekel az öt könyv és tartozékai, mert egy más kultúra érdekel. Ez nyilvánva­lóan az életformából adódik: itt lehető­ségünk van sok mindenre, ott meg kell védeni a hazát.

O. F.: Az elején skizofréniáról beszél­tem, és most is felmerül ez a diagnózis, amikor próbálunk erre a nagyon alatto­mos kérdésre választ adni. Az apám vi­déki gazdálkodó zsidó volt, a falukö­zösségnek egy módosabb tagja, aki tö­rekedett arra, hogy a zsidóságának a kemény megtartása mellett szalonké­pes legyen az úri Magyarország körei­ben is. Sujtásos ruhákat viselt, azt hit­te, ő aztán igazán ennek a magyar kö­zösségnek a tagja, s úgy fogta föl, hogy az egyik ember vallása katolikus, a má­siké református, a harmadiké zsidó. Auschwitz után azonban erre a kérdés­re nem lehet úgy válaszolni, mint ahogy az apám válaszolt volna. A gyerekeink­nek ez remélhetően már nem okoz ski­zofréniát, de a mi génjeinkben benne van, s mindent olyan szemüvegen át nézünk, hogy ez az ország kitaszított bennünket. Ezt nem tudjuk elfelejteni életünk egyetlen napján sem. Igyek­szünk persze úgy élni, hogy a cselekedeteinkben ne érződjék, de hogy a tu­datunkban benne van, az biztos.

F. S.: Én meg azt gondolom, hogy mi itt magyarként élünk, viselkedünk, ma­gyarként kulturálódunk. Azt hisszük, ugyanúgy, ahogy Olti Feri apukája, hogy magyarok vagyunk. Szerintem azon nem lehet vitatkozni, amit a szél­sőjobboldaliak mondanak, hogy renge­teg zsidó van itt meg amott. A problé­ma csak az, hogy ezek az emberek nem zsidóként vannak különböző pozí­ciókban. X. Y. nem azért vezető újság­író Magyarországon, mert zsidó, hanem azért van ott, ahol van, mert jó újság­író. Azt nem vitatom, hogy a magyar zsidóságban egy nagy törés jött létre, de én a magam részéről itt tősgyökeres magyarként élek. S ha történetesen megjelenik Dénes János neve az újság­ban, rögtön röhögő görcsöt kapok, mert tudom, hogy kiről van szó. Ha viszont most elmegyünk Izraelbe és ott élünk még ötven évig, akkor se fogjuk megta­nulni azt az országot úgy, hogy egy Dé­nes János-szerű figurát tudjunk apper­cipiálni. Vagyis mi itt magyarként élünk, olyan magyarként, akik zsidók.

Sz. G.: Ehhez még hozzátartozik, hogy bár a családom sok tagját elvitték, akik nem jöttek vissza, a szüleimet, apámat és anyámat külön-külön ke­resztény emberek mentették meg. Mi tényleg magyarok voltunk, de zsidó vallásúak. Apám a háború után – a leg­több túlélő zsidóval ellentétben – a val­lás felé fordult, de föl nem merült ben­ne, hogy el kell hagyni az országot. Én is azt vallom, hogy a lángot itt őrizzük. De: egészen más lángot őrzünk. A ma­gyarországi zsidóság, a helyi tradíció, annak gyakorlása és kultúrája egészen más, mint az izraeli minták.

O. F.: Amikor együtt vagyok külföldi, hivatásos zsidókkal, egyszerűen nem értik, miről beszélek, ha a problémáin­kat említem.

F. S.: Ez annyi­ra így van, hogy a világon, pár ezer emberen kívül, nem mondanak löho dajdit, vagy egész másképp ejtik ki, nem is­merik azt a dalla­mot, amit mi is­merünk. Azért maradt fenn a zsidóság itt, mert a magyar diaszpóra egy egész speciális állapotot képvisel. Ezért is nem értik a problémáinkat.

Sz. G.: „A kelet-közép-európai löho dajdit” már csak mi őrizzük, mert len­gyel, német, cseh, szlovák zsidók már nincsenek. Nyugat-Európában meg Ame­rikában pedig Izraelt utánozzák.

Oltiné (kivételesen): Firenzében pén­tek este elmentünk a templomba és nem értettük, mit mondanak.

O. F.: Én nem azt állítottam, hogy nem magyarként élünk itt, hanem azt, hogy Auschwitz után van egy olyan szű­rő, amin keresztül a történéseket más szemmel nézzük. És óhatatlanul van egyfajta labilitás az ittlétünkben is.

K. P.: Úgy értsem, mindig be va­gyunk csomagolva?

Sz. G.: Ez mindig is így volt, csak ed­dig a zsidók hiába voltak becsomagol­va, mert nem volt hová menniük. Az a tény viszont, hogy van egy zsidó állam – amivel szemben ugyan egy csomó fenntartás van -, a világ összes zsidójá­nak biztonságot jelent.

K. P.: nyilván­valóan más- és többféleképpen vagyunk zsidók, mint a felmenőink voltak, s ez termé­szetes is. A kér­dés az, kijelenthe­ti-e bármilyen zsi­dó populáció, hogy márpedig zsidó az, aki pontosan az ő elveiket vallja. Mert ha története­sen Magyarországon a rendszeresen templomba járók mondanák ezt, akkor csak néhány száz zsidó élne e hazá­ban. Ugyanakkor Izrael világi állam, s az ottani vallásosak könnyen azt mond­hatják a lakosság többségéről, hogy ezek csak itt élnek, de valójában nem zsidók. Tapasztalnak az urak ilyen kire­kesztést a zsidóságon belül, vagy már ennek a felemlegetését is gonoszko­dásnak tartják részemről?

F. S.: Én még jobban tágítanám ezt a kört. Elmegyek a kerületi adóhatóság­hoz, s egy iszonyatosan undok nő do­bálja félre a papíromat. Egészen addig, míg el nem olvassa, hogy az ügyfél tör­ténetesen Feldmájer Sándor, akinek az édesanyja Goldstein Edit. Ekkor a nő mintegy varázsütésre negédes lesz, s ő maga rohangál okmánybélyegért…

Sz. G.: Amerikában a zsidó cégek el­sősorban zsidókat foglalkoztatnak. Ná­lunk a kérdés inkább az, hogy szeret­nek bennünket vagy nem szeretnek? Egyértelmű, hogy a nem zsidók általá­ban nem szeretnek. De Izraelben is jel­lemző az, hogy ki kit nem szeret. Mert a marokkóit, azt aztán nem szeretik. Az oroszt meg főleg nem szeretik. Az askenázin belül a lengyelt gyűlölik, a ma­gyart meg hülyének tartják.

K. P.: És Pesten?

Sz. G.: Mi jobban megvagyunk egy­mással.

O. F.: Van egy globális zsidóság, ami­be minden zsidó belefér. Ez jelent vala­mi laza összetartozást, másrészt a zsi­dóságon belül jószerével annyi erővo­nal van, ahányan vagyunk.

K. P.: Mi a közös végül is a kelleténél jobban pluralizálódott zsidókban? Túl azon, hogy a hitetleneket vagy az iste­nüket veszítetteket alkalmasint ugyan­úgy lezsidózhatják, bevagonírozhatják vagy akár elgázosíthatják, mint a legzsi­dóbb zsidókat.

O. F.: A háború előtt egy faluban, ahol élt száz zsidó, olyan erős társadal­mi rétegződések voltak közöttük, amely tökéletesen leképezte a külvilá­got, ahol az egyes rétegek nem keveredtek egymással. Volt egy időszak, amikor ez a rétegződés a külső nyomás s az átélt tragédiák következtében meg­szűnt, és most megint kezdődik. Sok­kal inkább szót ért az azonos társadal­mi rétegbe beágyazódott zsidó az egy­azon rétegben lévő nem zsidóval, mint a zsidó nagypolgár a lecsúszott hitsorsosával. A valóságos kérdés ezért az, hogy ki akarja elérni és miért azokat a rétegeket, amelyeket a zsidó szerveze­tek vagy a zsinagóga nem érnek el.

F. S.: Olyanok vagyunk, mint bárki más. A saját köreinkben érezzük jól magunkat, ott keressük a kapcsolato­kat. Lefelé ez ugyanúgy nem működik, mint más felekezeteknél.

Sz. G.: Ez nem így van, mert bár a zsidóság erősen rétegződik, lumpen nem nagyon fordul elő közöttünk. Az a tény, hogy a könyv mindig ott állt mö­göttünk, olyan tartást ad ennek a kultúrkörnek, ami más kultúrkörben nem létezik.

K. P.: Akkor is véd, ha nincs?

Sz. G.: Akkor is véd, ha nincs.

K. P.: Lehet valaki úgy zsidó, hogy nem tartozik egyetlen zsidó közösség­hez sem?

Sz. G.: Ilyen zsidóból nincs sokkal több, mint hetvenezer az országban.

F. S.: Már szinte csak úgy lehet az ember zsidó, ha nem tartozik egyik kö­zösséghez sem. Mert ha tartozik, azzal állást foglal, s már kirekeszt vagy őt re­kesztik ki mások.

Oltiné (kivételesen): Attól még zsidó.