Közösségi kárpótlás és elosztási harc

Fektessen belénk

Ezen is túl vagyunk. A kor­mány márciusi határozata nyomán most a parlament elé került, és nagy többség­gel el is fogadtatott a zsidó közösségi kárpótlás közalapítványának létrehozá­sa, mégpedig igen nagy többséggel; ez azonban csak annak a jele, hogy a kép­viselőknek már herótjuk volt az ilyen sérelmek-olyan sértettségek felsorolá­sából, hagyják őket békén.

És tényleg: miért volt szükség arra, hogy a kormány a parlament elé ter­jessze a Párizsi Békeszerződés teljesí­téséből fakadó kötelezettségeit? Fél év­százados nemzetközi dokumentum és hároméves alkotmánybírósági határo­zat kötelezte a mindenkori magyar kormányt a nácik által elrabolt, a komcsik által államilag jól megtartott és persze jól forgatott, örökös nélkül maradt va­gyon „megfelelő mértékű” visszaadásá­ra. Most végre akadt kabinet, amely ezt komolyan vette, és mivel ugyanez a ka­binet kétéves létének eddigi legna­gyobb korrupciós mocsarába tévedt, a közvélemény számára gyakorlatilag visszhangtalanul, relatíve simán átment a javaslat, csak Cseh Mária férje, a már­ciusi féregirtó hőzöngött egy sort, hogy miért csak a „magyarságra hátrányos részt” hajtják végre, az MDF képviselő­je pedig „a kormány alibitevékenységé­nek” és – nem kis joggal – időhúzásnak nevezte a parlament elé terjesztést.

Időhúzásra már azért sem volt szük­ség, mert a nyáron mintegy csoda tör­tént. A jelek szerint létrejött az induláshoz legalábbis elégséges kon­szenzus a zsidó küldöttek között, mint­ha legalábbis soha nem ment volna egyrészt kiszorítósdi (a vallásiak és a vi­lágiak között, valamint köztük és a WJRO között) a kuratóriumi többsé­gért. Hirtelen jött „történelmi felelősségről” beszélt a Mazsihisz elnöke, és valószínűleg igaza van: ha valamelyik zsidó szervezet most lemarad, kima­rad.

Kimarad abból a hatalmi, elosztási harcból, ami a nyári konszenzus ellen­ére valószínűleg most kezdődik igazán – és hát maga a Mazsihisz elnöke fogal­mazott úgy tavasszal a Magyar Narancs­ban, hogy a kuratóriumi tagság bizony elosztási hatalmat jelent az illető szer­vezet számára. A nyár-kora ősz folya­mán kiderült, hogy a továbbiakban nem vehet részt a buliban a JOINT három „függetlennek” szánt embere, pon­tosabban: az amerikai központú és ot­tani büdzsét elosztó szervezet által itt alapított Magyarországi Zsidó Szociális Segély Alapítvány kuratóriumának egy­kori és mai tagjai, Hutás exminiszter-helyettes, Hanák történész és Vámos akadémikus urak – ők ugyan nem ki­zárt, hogy ellensúlyozták volna a Zoltai-Feldmájer-Schweitzer-Korn-stb. dominanciájú kuratóriumot (mert a vi­lágiak és a kulturálisak állítólag széttár­ták kezüket, és elfogadták a területet békéért elvet). Ha a hitközség szem­pontjából nézzük, valószínűleg joggal vetették fel, hogy végül is csak újabb kormányközeli arcokkal bővült volna a testület, amikor július 2-án megegyezés született arról is, hogy tovább már nem szakad – pardon, bővül. Egyébként is: a JOINT érdekeltségi konfliktusos szerep zavarba kerülhet, hiszen már így is oszt az idős zsidó túlélőknek.

De miről is van szó? Első körben nem pénzről, hanem életjáradékra vált­ható kárpótlási jegyről. Mint az minden­hol megjelent, négymilliárd forint érté­kű jegy felett rendelkezik majd a testü­let, ami számításaik szerint 15 ezer idős polgártársunknak biztosít havi 5-6 ezer forint pluszt. Visszajön még máso­dik körben a 30 ezer ingatlan tízezred­része – hírek szerint ugyanis a PM ab­ban gondolkodik, hogy csak 2-3 ingat­lant ad vissza, ami – valljuk be – igen nagy pofátlanság lenne, ha így lenne. Harmadik körben pedig – ha a narancs WJRO-közeli értesülése helytálló – vár­ható egy olyan nagy tételnyi dollár­mennyiség beáramlása, hogy még leír­ni is fáj: 360 millió dollárt adna a világ zsidóságát reprezentáló Zsidó Jóvátételi Világszervezet (WJRO) a közalapít­vány vagyonába (budapesti hitközségi forrásból úgy tudom, 320 millió), és ha csak a fele igaz, már jobb zakót vehet magának a fél hitközség. Arról már nem is szólva, hogy még hátravan a Claims Conference tárgyalása a német kormány a magyarországi zsidó nyugdí­jak fellendítésétől – a New York-i Figye­lő című zsidó lap szeptember 30-i szá­mában arról írt, és saját forrásaim is megerősítették, hogy a tárgyalások igencsak előrehaladott állapotban vannak. Arról meg pláne nem szólva, hogy ha bejönne valami ezekről a svájci bankszámlákról – persze ez csak hiú re­mény, eb gondolat, évekbe telhet még, amíg a kárpótlási listán nem is szerep­lő Magyarországra bejön a Feldmájerék által remélt 300 millió dollár.

Felmerül persze, miért adnának ennyit Singerék, akik ráadásul megígér­ték, hogy nem visznek ki vagyont az or­szágból (ez egyébként a másik nagy for­dulat az ügyben). Pontosabban és radikálisabban fogalmazva: mennyit és mi­ért ennyit ér a magyar zsidóság, amibe a jelek szerint olyannyira érdemes in­vesztálni, hogy megbízási szerződés­ben, a vagyon forgatásában reményke­dő brókerek lepik el a hitközséget? És ők csak a forintban utaznak. Mi lesz akkor, ha bejön a WJRO pénze? Kik ga­rantálják majd, hogy esetleg nem hata­lomközeli zsidó maffiózók nyúlják majd le az összeg töredékeit? Ki ügyel majd arra, hogy a kormány, mint a közalapítvány létrehozója, nem nyúlja le a pénzt a testület esetleges megszünteté­se esetén? Ki ügyel majd arra, hogy a Közalapítvány tevékenysége és elszá­molása nyilvános, a banki kamatok sor­sa átlátható legyen? És milyen zsidó­ságba fektet itt be a nyugat? A vallási­ba? Ünnepek kivételével ürességtől konganak a zsinagógák és a közösségi kasszák. A világiba? Mint azt mindenki tudja, ugyanaz a tagság forog körbe- körbe a Mazsike-B’nai B’rith-cionisták-diákszövetség-nyugdíjasklub ten­gelyen. Mitől lesz több ember, nagyobb zsidó közösségi élet, ha egyszerre ultra­gazdagok lesznek ezek a szervezetek?

Szerény javaslatom egyébként az, hogy ha mindenre elköltöttük a pénzt, amire kell (idősek megsegítése, zsidó iskolák és ovik, infrastruktúra stb.), cik­kor a kisebbségi szolidaritás jegyében adjuk a cigányoknak a többit. Hozza­nak létre a zsidók egy alapítványt a munkanélküli cigányság megsegítésé­re, roma kisvállalkozások beindítására, nem biztos, hogy kell nekünk ennyi pénz, ők viszont helyenként szabályo­san éheznek, néha legyünk jó fejek.