Közösségi jóvátétel

avagy miért nem megy, ami jár?

Mire e sorok megjelennek, ta­lán végre megvan a döntés arról, végül is ki alapít (köz)alapítványt a zsidó kö­zösségi vagyon működtetésére; talán végre eldől, kikből és kinek a vezetése alatt működik valamilyen kuratórium. Épp ideje volt már rendbe tenni a dol­got, és kártéríteni közösségünket a nácik/nyilasok által elrabolt, a sztálinisták által államosított vagyonért/műkincsért/ingatlanokért. A fő kérdés – és erről a Szombat többször is beszámolt – továbbra is az: helyreáll-e végre a ma­gyar zsidó szervezetek egysége, leg­alább annyira, hogy képesek legyenek egy kuratóriumban együttműködni.

Egy nappal azelőtt, hogy ezt a cikket megírtam, interjú jelent meg Közismert Politikussal, aki nem kis hücpével kö­zölte: végül is a zsidók az okai az anti­szemitizmusnak. (nem így mondta szó szerint, de ezt sugallta.) És mivel ők az okai, jobb lesz, ha nem kapatják el ma­gukat kárpótlási követeléseikkel, mert a társadalom nem szereti az ilyet, kü­lönben is, az ország gazdasági lehető­ségei. Nem, a nyilatkozat ezúttal nem a híres író munkásságának része. Hanem a parlament emberi jogi bizottságának elnöke, a szocialista párti deliért Kis Gábor beszélt ilyen szellemben a Ma­gyar Nemzetben. A zsidók „önmérsék­letére” szólít fel annak a kormánynak a reprezentánsa, amely elődeit követve máig nem teljesítette a Párizsi Békeszerződést. (Lapzártakor lemondtam arról a szándékomról, hogy Gellért Kisnek előfizessem a Magyar Fórumot. Ve­gye meg ő.)

De hogy is volt ez a kárpótlás-biznisz? Azt hiszem, kezdetben vala Horn Gyula. Ez a mogorva kis ember úgy két éve megtette azt, amit másoknak már régen meg kellett volna tennie: a ma­gyar nép nevében bocsánatot kért a ho­locaust miatt a zsidóságtól és a cigány­ságtól, elismerte az állam felelősségét, majd New Yorkban Israel Singerrel tár­gyalva ígéretet tett a közösségi kárpót­lás rendezésére. Innentől kezdve pö­rögtek fel az események, és – amennyi­re azt a kívülálló meg tudja ítélni – in­nentől éleződtek ki a magyarországi zsidó szervezetek régóta húzódó belső ellentétei.

Közel egy hónapig dolgoztam lapom, a Magyar Narancs számára a zsidó kárpótlás témáján. Napjaim azzal teltek, hogy zsidó vezetőkkel és különböző ré­gi és új sértettekkel találkoztam. Min­denki mást mondott, mindenki mást mártott be és áztatott el, és csak abban az egyben volt konszenzus, hogy mind megkérdezte: „Muszáj ezt megírnia? És éppen most?” (És hát az is konszenzus volt, hogy a közös ellenségkép a teljes kártérítésért küzdő MUSZOE-s Schwartz Mihály. Ezt csak Schwartz bácsi látta másképp.) Viszont ez a most eltart már egy ideje, és egyszer meg kellett már írni, hogy a zsidó szervezetek – ame­lyek szerencsére semmivel sem kevés­bé megosztottak, mint a „magyarok”; szerencsére, mert ez is mutatja, hogy nem vagyunk jobbak”, vagy kiválasz­tottak – komoly legitimációs válságban vannak, nem tudnak dönteni egy közös kuratórium arányairól. És ez a konflik­tus lényege, nem az, hogy mi legyen a WJRO szerepe, vagy hogy az államtól visszakapott zsidó vagyont szociális célra, avagy Telebingóra költsék.

Önnön létük bizonyításáért harcol­nak a magyar zsidó szervezetek. Para­dox módon különösebb bázis nélküli fantomlétre kényszerült a magyar zsi­dó közélet (talán a hitélet kivételével). A Mazsihisz elérte, hogy a kormánnyal tárgyalhatott a többi zsidó szervezet nevében is, de ez a megbízás inkább spirituális, mint valós alapú: a zsidó lét vallási meghatározottsága ellentmond annak, hogy a nyolcvanezres zsidóság­nak csak töredéke jár zsinagógába, csak kis részük fizet a hitközségnek, a mai zsidó fiatalok többsége pedig, ha meghallja a „pészach” szót, legfeljebb azt mondja, hogy „egészségedre”. Na most ez a Mazsihisz, a legnagyobb szervezet. Akkor még nem beszéltünk a Mazsikéről, a Cionista Szövetségről vagy a B’nai B’rithről, amelyeknél, úgy tudom, ugyanazok az arcok rotálnak (rotálunk) „tagság” címen, hogy kicsit leegyszerűsítve fogalmazzak.

A tét tehát az volt, vallási, vagy világi, fővárosi, vagy inkább vidéki célokat szolgáljon az évi x-milliárd forintos (köz)alapítvány működése. Állandóan visszatérő aggodalomként hallhattam ezen kívül munkám során, hogy a WJRO „ki akarja vinni a pénzt” az országból, azaz: támogatni akarja a nagy számban külföldön (USA-ban, Izraelben) élő ma­gyar zsidó csoportokat, szervezeteket. Amiben van igazság: odakint legalább annyira reális a Párizsi Békeszerződés szellemének megfelelő „közösségi élet”, mint idehaza. Schwartz bácsi kérdésem­re mindenesetre kikérte magának, hogy „egyes külföldi csoportok” itthon feszültséget csináljanak a pénz részbeni ex­portjával. Aztán derült ki: mégsem visz­nek ki pénzt.

Beültem a hitközség legutóbbi zárt­körű közgyűlésére (ahol mellesleg le­mondatták a teljes vezetőséget1), hogy megnézzem, hogyan fogadják a magyar zsidók Israel Singer WJRO-elnököt. Hosszas méltatás, mérsékelt taps, a szemekben a kérdés: mit akar maga? Az önmagát láthatóan defenzívában ér­ző Singer magyarázkodik és ígér: nem, nem viszünk ki pénzt az országból, nem tudom, ki mondta maguknak, de nem, elvégre a WJRO-vezetőknek már van kocsijuk és lakásuk. Singer persze demagóg, hiszen senki nem állította, hogy saját célra költenék a pénzt. Hangját felemelve közli a magyar zsi­dókkal: ők, a WJRO igenis nélkülözhe­tetlenek nemzetközi szinten, és akkor is segítenek, ha mi ezt nem akarjuk, és még ott helyben új német pénzeket ígér. Hála, köszönet. Zoltai bejelenti, hogy két napon belül aláírható a (köz)alapítvány.2 Pár nappal utána ka­pom a hírt, ami egyik újságban sem je­lenik meg: a kormány az iskolaépítő Lauderrel tárgyal, hogy ő adjon pénzt a (köz)alapítványba.

A törvényesen meghatározott állami kötelességvállalás ellenére tehát még­sem terhelődik az állami büdzsé? Az állam elintézi a zsidó önmérsékletet a zsidók helyett, tekintettel az ország válságos gazdasági állapotára? Gellért Kis Gábor magánvéleménye a zsidó konszenzus része? Talán az a legmeg- alázóbb az egészben, hogy úgy néz ki: a veszekedő-marakodó magyar zsidó szervezetek között csak a kormány, meg persze az okos és gazdag ameri­kai zsidók tudnak csak rendet rakni. A helyzet az, hogy mi, zsidók, iszonyúak tudunk lenni.

1 A vezetőség menesztésére nem került sor. Lásd a Szombat közgyűlési beszámolóját a márciusi számban. (a szerk.)

2 Az alapítvány lapzártánkig, március 11-ig nem jött létre.

A szerző újságíró, a Magyar Narancs munka­társa.