Közmagyar Kozmoszgyúró – Babiloni kalendáriuma

Közmagyar Kozmoszgyúró babiloni kalendáriuma

 

A héber betűk a babiloni ékírásból erednek. A kabbala minden héber betűt jelképként kezel. A betűk legendakörök és csillagje­gyek. Mindegyik jelentését sok bibliai és egyéb klasszikus idézet­tel kiegészítve érthetjük meg. Ha kicsit összehúzzuk a szemünket, mindenhol felfedezhetünk ilyen szimbólumokat. Minden két hét­ben egy-egy jel uralkodik. Az alábbiakban a március hónapban uralkodó jelek értelmezése következik Kozmoszgyúró tollából.

Március III. (első félhold)

KAPU (A HÉ) (5-ÖS)

HALAK (FÉNY)

A Hé betű jön. A kapu. A megtéréshez vezető út kapuja. Névelő a Hé, minden szó előtt ott áll, kapuként. A megtérés megfordu­lást jelent: ha eddig gyakran korholtuk magunkat, mostantól di­cséljük, ha eddig sokat kényeztettük magunkat, most kicsit le­gyünk fegyelmezettebbek, ha lusták voltunk, mostantól ne halo­gassunk… Aztán egy idő után vissza lehet állni a középútra.

Lám, az upanisád szó a szanszkritban is melléülést jelent, pont mint a héber, jesiva” – a legkorábbi upanisádok az i. e. első évezred első felében keletkeztek Dávid szépunokájának ükunokája, Chizkijáhu volt a király, s Ézsaiás prófétáit ekkoriban (i. e. 720-690). Ézsaiás azt írja: ,,Én teremtem a békét, én csinálom a rosszat.” (45,7)

„És megismerik a tévelygők az értelmet, s akik zúgolód­nak tanulságot tanulnak.”

(29,30). Mindig említem az indiaiak hasonló tanításait, például Krisna azt mondja:

„Az Úr lakozik mindenben, ami a világon él és mozog, fogadd el, amit ő rád hagy, s ne kívánd a más javát..”

A kívánság legyőzése – melyhez a tanulás segít – a kedvesség kapujához vezet. Ebben segít, ha nem veszítjük szem elől a tényt, hogy lelkünk, a nesámá, Isten lehelete. Szemben a nefessel, ami az állati ösztön, a Szörny Hangja, a gonosz ösztön lak­helye. Ezért ajánlatos elismételni minden nehéz helyzetben va­lami erre utaló szöveget: „Csoda vagyok, kincs vagyok, tartókehely vagyok, ajtónyílás, kapu vagyok, aranykapu…” A karlini Slomo rabbi mondta volt (a XVIII. sz.-ban): „A gonosz ösztö­nök legrosszabbika, ha elfelejtjük, hogy a Király fiai vagyunk.” Persze ha körülnézek a kapu előtt, mindenki szebb, okosabb, tehetségesebb, nyugodtabb, szerencsésebb, vagy sokkal szeren­csétlenebb… Le kell szokni az állandó méricskélésről, úgy tűnik. Begyakorolhatnék egy higgadtabb, leíróbb stílust… Ehelyett folytonosan verem az asztalt az öklömmel, s gyakran csak akkor veszem észre magam, amikor mindenki rémülten néz rám… Eszembe jut a 69. zsoltár: „Mivel a te házadhoz való féltő szere­tet emészt engem, a te gyalázóidnak gyalázásai hullanak rám, ha sírok és böjtöléssel gyötröm lelkemet, az is gyalázatomra válik… A kapuban ülők rólam szólnak, és a borozók rólam énekelnek.” Erre mondja Jakob Böhme: „A megtört lélekben akar lakni (a Teremtő), aki megnyitja a sötétség kapuit… Ezért őrizkedj a szenvedélyektől. Ne mondd, hogy sötétben vagyok, az Úr nem lát: ott áll lelked kapujában…”

III. MÁRCIUS (második fele) (NISZÁN hava)

HOROG (SZIGOR) (VAV) (6-OS)

HALAK (ÁRNY)

A kapcsot látjuk e jelben. A „vav” jel szóként horgot jelent, s egyben „és”-t is. Hatos számként. A kötőszó maga. A királyok Királya testrészei az egyes kapcsolatjelek, a micvák, a jótettek. A hatodik jel a babilóniai ékírás sorában – azért sem írok túlnanit, ivritet, hébert, noha ezt jelenti a „héber” szó, hogy túlnani, „transz” latinul – a vav. A horog. A Végtelen Lény olda­lánál található, a Szigor kelyhe tartozik hozzá. Az önfegyelem a visszhangzók szerint minden érett önértékelés alapja: hogy a magunkra vállalt – s néha értelmetlennek tűnő – feladatokat el­végezzük halogatás nélkül: ez valódi öntisztelet forrása. A szi­gor, a fegyelem a kapocs a Tan és a kedvesség (he­szed, ld. haszidok, jámbo­rok), a derű között. Ha ki­csit spórolunk, jógázunk, ha tanfolyamra járunk, ha elismeréseket ajándéko­zunk magunk körül, ha válaszolunk a leveleinkre, ezek olyan szokások, amelyek elősegítik, hogy jó érzéssel gondoljunk önmagunkra. Józósok leszünk. Hallgatunk a józóskésztetésre. A jóra késztetésre. A józóskésztősök azok, akik bevallják bű­neiket. Emiatt felkenik őket és megszabadulnak a bűntől. Hé­berül jesuá masiáchok lesznek, a környékbeli görög-latin szlengben ez a tulajdonság jézuskrisztusként hangzik. Sok ez­ren voltak a mindennapi krisztoszok, felkentek, „kereszté­nyek”, mindenféle népből a Templom fennállása idején, az i. e. IX. sz.-tól i. sz. 70-ig. De mivel a királyok, papok, próféták naponta lettek felkenve, ezért őróluk inkább tudunk. A jó jel­lemvonásokat gyakorlással, visszhangzással (hod-jehudi-„zsidó”) lehet berögzíteni. Különösen, ha korábban rossz vonáso­kat visszhangzott az ember…

Ám a szigor horgán veszélyes fennakadni! A túlzott szigor pusztító lehet! A világ teremtésekor először túl sok Szigort al­kalmazott a Jóteremtő, kiömlött így a Szigor kelyhe, és most mindenütt elszórva ott van a világban, kagylóként, héjként (ezt klipotnak hívják), fogva tartva a megváltás szikráit… Ha „csak úgy” kedvesek vagyunk, szeretetünk melegétől lépten-nyomon kinyílik egy ilyen kagylókapocs, és megoldódnak a problémák. Ahogy a ruhánkat kapcsok fogják össze, beszédruhánkat (amely a Tan ismétlése, visszhangzása legyen), s a lélek tettruháját (a kapcsolatjelek, a micvakapcsok) s a gondolatruhát (szintén a Tan szövegei) is kapcsok fogják össze. Krisna is azt mondta: „Vágy és harag, e két főbűn, szenvedélyünk szülöttei, ők az iga­zi ellenség, falánk, szennyes gonosztevők…”

A krónikus hibakeresést, a „csak őszinte akarok lenni” ala­pon való elsodródást pusztító, halált hozó lelki erőknek – a ne­gatívumokra való rászokást korholizmusnak nevezzük. Ha­sonlít az alkoholizmus szóra, mert mindkét esetben az elége­dett, derűs, elfogadó teljesség hiányából fakadó önlebecsülés tüneteiről van szó. A korholista abban a hitben él, hogy a gon­doskodó aggodalmaskodás a szeretet megfelelő kifejezése. Pedig egy – általuk fel nem ismert – tökéletességmániás belső zsarnoknak akarnak megfelelni, aki azt harsogja a fejükben, hogy ők – szemben másokkal, vagy ideáljaikkal – nem érdem­lik meg a szeretetet, a boldogságot, a tiszteletet. Nem a tettei­ket értékelik – ami hol jó, hol rossz, átlagos -, hanem egy-két helytelen tettük miatt egész önmagukat elítélik. E típus másik véglete, aki soha nem érez lelkiismeret-furdalást, s kímélet­lenségeiért is imádatot vár cserébe. De fölösleges magunkat szégyenkezve kínozni Isten elrendelte tulajdonságaink miatt, amennyiben nem áll módunkban rajtuk változtatni. Az érzel­mileg sérült korholisták nem ismerik az életélvezetet. Azt hi­szik, ha baromállatnak vagy ronda zsidónak nevezik magukat és társaikat, elérik, amit akarnak. Sokszor az önbizalmat egy-egy téves kapcsolat helyettesíti – „ha elhagysz, nem élet az élet” s azt hiszik, korholással megőrjíthetik a boldogtalan kapcsolatot.

A gyakorló hívő (az „ámen” héberül gyakorlatot jelent) a templomba megy, és azt olvassa: „Istenem, óvd nyelvemet a rossztól, és ajkamat a hamis beszédtől… Legyen akaratod sze­rint, Teremtő felső Erő, atyáink istene, hogy ne keljen fel rám más ember irigysége, s ne irigyeljek másokat, hogy ne haragud­jak ma, és ne haragítsalak meg Téged, s ments meg engem a go­nosz ösztöntől, s adj szívembe szerénységet és alázatot… Mit pa­naszkodhatunk, mit mondhatunk…” – ez Jeremiás siralmainak visszhangzása, mint az alábbi sor, a folytatás: „Inkább vizsgál­juk meg saját viselkedésünket… és térjünk meg hozzád…” És csak nézi, nézi az ember a keresztény (felkent) messiás (felkent) történelmi király őseit, Dávid szépunokáját, Jóást (i. e. 836-796), akinek kortársa, Illés (Elijáhu) próféta felteszi a kér­dést Baál prófétái előtt: „Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha a teremtő a felső erő, kövessétek őt – ha Baál (a Gazda), kövessé­tek azt… Jóás unokája, Uzzijá ben Amácjá idejében mondta Amósz (3,6): „Vajjon lehet-é baj a városban, amit nem az Úr szerezne?” Az ő fia, Jótám idejében (i. e. 740-735) Hósea pró­fétáit arról, hogyan kapcsolta magát a lét Urához: „Eljegyeztelek magamnak örökre, igazsággal és szigorral, kegyelemmel és ir­galommal, hűséggel és a teremtő neve ismeretével.” (H. 2,18) Az ő fia, Ácház idejében lépett fel Ézsajás-Jesájá (5,20): „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak! Ki­vágatnak a hamisságnak minden őrei, kik az embert elítélik egy szóért…” Ácház király fia, Chizkijáhu egyesek szerint a meg­ígért felkent volt (i. e. 720-690), s az ő korában mondja Mika (2,1): „Jaj azoknak, akik hamisságot gondolnak, és… végrehajt­ják azt, mert hatalmuk van hozzá.” Unokáját, Jósia ben Ámon királyt is az igazi Felkent messiásnak tartották egyesek (i. e. 640-609), s az ő unokája, Jójákim ben Jóácház alatt (i. e. 607-597) jelentkezett a Buddha-kortárs Jeremijás-Jirmijáhu (18,8): „Megtér a nép az ő gonoszságából… én is megbánom a gonoszt, amit rajta véghezvinni gondoltam.” Az ő utóda, Ezékiel, Hizkijjá próféta az utolsó, elhurcolt dávidi király, Cidkijáhu (i. e. 597-580) idejében vigasztalni próbál (34,23): „És adok ne­kik egy új szívet, új lelket adok belétek, és eltávolítóm a kőszí­vet…” Az ember olvassa a sok-sok messiást, és elfelejti, hogy nemcsak királyok voltak felkenve, hanem mindenki, évszázado­kon át, aki elment a templomba, s bevallotta téves tetteit. És józóskésztőssé vált.

Kozma György