MINDKÉT VÉLEMÉNY ISTENTŐL VALÓ – Kertész Imre és Eörsi István vitája a Die Zeit-ben és az ÉS-ben

Kozma György

Kertész Imrével akkor találkoztam először, amikor egy kiadónál egyszerre mutatták be az én első regényemet és az ő ki tudja hányadik művét.

Azóta is hálás figyelemmel olvasom. Hálás vagyok neki, mert az ő gondola­ta, miszerint a kommunista mindenna­pok embertelen apró kegyetlenségei és Auschwitz közt nem lát különbséget, megnyugtatott, hogy nem tilos gondol­koznom a múltról, csak azért, mert később születtem és bizonyos végle­tes veszélyekről lemaradtam. Eörsivel pedig abból az időből ismerjük egymást, amikor én rendszeresen írtam az ÉS-be és mesél­te, hogy valaki – talán Kardos G. – bennem látta meg akkor az ő utódját, nem is tudom, kajánság vagy éle­selme kategóriá­ban…

Természe­tesen neki is hálás vagyok; antiautoritér kérlelhetetlensége tanulságos felszabadító.

De hát ez tizenhat éve volt, s egyi­kükkel sem találkoztam, csak nyilvá­nos helyeken hébe-hóba. Mindezt azért kell előre bocsátanom, mert én még ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely számára a kor önmagában is tiszteletet vált ki. Ráadásul kettejük nélkül nem­csak a magyar irodalom, hanem a ma­gyarul olvasható külföldi irodalom is szegényebb volna, de ez már nem a magánügyem.

Szórakoztatóipari munkásságukat és sikerüket pedig néha természetesen irigylem. És most – sokadszor – olyan helyzetbe kerültem, hogy az az érzé­sem, talán érdemes reagálnom az ő ÉS- beli illetve A Die Zeit-beli vitájukra Izra­el kapcsán. Azt hiszem, itt a Tatár György-Tamás Gáspár Miklós vita (Népszabadság, tavaly) kezdődött újra, amire azért nem reagál­tam, mert a két sze­replő korban is, barátilag is köze­lebb lévén hoz­zám, jobbnak láttam meg se szó­lalni. Mivel elvált szülők gyereke va­gyok, kényszeresen keresem mindkét fél álláspontjában az igazság magját, ha mégoly ellentétesek is ezek az állás­pontok.

Egyikük (Tatár, Kertész) alapvetően szolidáris Izraellel, míg a vitapartner (Tamás Gáspár Miklós illetve Eörsi Ist­ván) az emberi jogok általános értelme­zéséből kiindulva Izrael harcát kritizálja a palesztin terror ellen. Igen, megértem Kertész Imre sóhaját, aki csodálkozva említi, hogy megkönnyebbül, hogy a tankokon látja a Dávid csillagot és nem saját magán, de megértem Eörsi érveit is az agresszívnak tűnő izraeli válaszlé­pések kapcsán, hiszen kevés zsidó van, aki ne szeretné elkerülni a fölösle­ges vérontást az amúgy számszerű fö­lényben lévő arabokkal szemben.

Engem azonban egy pár átfogóbb probléma érdekel e viták árnyékában.

Az egyik az, hogy a negyven év ránk kényszerített hallgatás illetve jelbeszéd uralma után nagyon nehéz megszólal­ni. Nehéz megszólalni azért is, mert a magánemberi jó viszony és a politikai vita nem tud még nálunk elfogadott mindennapi jelenség lenni, nem szok­tuk meg, én legalábbis nem, hogy vidá­man elmenjünk sörözni vagy fagyizni olyanokkal, akik gyökeresen mást gon­dolnak a világról, mint mi magunk. Ezt színezik az olyan szociálpszichológiai újdonságok, mint hogy immár nem egy­szerűen periférikus értelmiségiek va­gyunk, hanem van köztünk életkori és befolyásbeli különbség is… (Ez persze megvolt húsz éve is, csak a közös leárnyékoltság enyhítet­te.) Megszoktam, hogy nem szóltak bele politikai ügyekbe, azóta is csak óvatosan teszem. Hát még világpolitikai kérdésekbe vagy – mi­vel életveszélyesnek érzem – az Izra­elt érintő politikai kérdésekbe.

Az egyik kérdés, ami ilyen viták kap­csán felmerül, az, hogy szabad-e hozzá­szólni, amennyiben nem tudom valami új szemponttal kiegészíteni az általuk felvázoltakat. Az egyik fél jogosnak tart­ja Izrael fellépését, mert több megértést és vendégszeretet várna el a paleszti­noktól, hiszen ők is hódítók voltak és megtizedelték évszázadokon át a helyi zsidó lakosságot, mely folyamatosan je­len volt. A sivatagi, mocsaras területe­ket a végső kétségbeesésben nincstele­nül odakerült zsidók felvirágoztatták, amiből a helyi araboknak sokféle hasz­nuk volt és van. Függetlenül a múlt szenvedéseitől, elfogadhatatlan, ahogy az arabokat nemzedékeken keresztül menekülttáborokban tartják – a szudétanémetek vagy az algériai franciák, s maguk a zsidók propaganda okokból nem tartják fenn a múlt menekülttábo­rait. És elfogadhatatlan, hogy a politikai megoldást, Izrael elismerését rendsze­resen elutasítják az arab országok és Arafaték, ezzel biztosítva, hogy a kompromisszumkész baloldalt rendsze­resen leváltsák az izraeli szavazók a harcias jobboldalra. Az is felháborító, hogy azt képzelik, létezik olyan szent ügy, ami miatt szabad gyerekeket életveszélyes harciasságra nevelni, kővel tankok ellen. Vagy hogy bárki elképzel­hetőnek tartja, hogy Izrael nem védi meg magát tankkal és gumilövedékkel, ha kell. Vagy hogy nem vehetnek zsidók földet, hogy önálló telepeket hozzanak létre a földön, amelyet – évszázadokon át – elzártak előlük.

E vélemények hangoztatását azon­ban a másik tábor részéről a szintén jo­gosnak tűnő felháborodás hangjai kö­vetik. Hogyhogy nem látják, hogy mi­lyen pokoli elnyomásban élnek az ara­bok (akiknek van még húsz országuk Európa nagyságú területen, ha végképp nem bírják, és a megszállt vidékeken is használhatják nyelvüket, saját iskolarendszerüket, s így nem egy kelet-euró­pai elnyomott kisebbség kiegyezne jo­gaikkal). Ami elnyomás van, azt rész­ben saját maguknak köszönhetik.

Engem azonban sokkal jobban érde­kel a konkrét vitánál az a lelki, vagy csoportlélektani jelenség, ahogy tiszte­letreméltó jelentős egyéniségekből, va­lahai barátokból és ‘harcostársakból’ ellenfelek lesznek.

Ennek a történelme sem érdektelen. Hogy lehet az, hogy az ókor óta folya­matosan engesztelhetetlen ellentétek állították szembe a zsidó értelmiség színe javát a szadduceus-farizeus, a karaita-rabbinita, a Majmonidész-párti és -el­lenzők, a Sabbatáj-hívők és ellenzők, a haszidok és ellenfeleik, majd az orto­dox-neológ illetve vallásos-nemvallásos, vagy a marxista-polgári szembenállásig? (Mellesleg minden ország politikai elitje megosztott, a magyar kuruc-labanc szembenállás, református-katolikus, törökös-németes sem kutya. És ugyan­ilyen örök haragok szelik át az arab illetve muszlim kultúrát, történelmet is.)

Felmerül bennem a kérdés, hogyan illenék megszólalni egy ilyen vitában?

Ha időmilliomos lennék, talán helye­sebb lenne külön-külön felkeresnem a két ősz mestert, hogy tisztábban lás­sam álláspontjukat. Valójában engem jobban érdekel, hogy miként lehetsé­ges, hogy két ennyire művelt és az élet­ben sok szenvedés által érlelt, nálam tapasztaltabb úr ennyire különbözően látja a világot, s mire jutok én – vagyis a mi nemzedékünk, az utódok – mind­ezzel?

A Talmudban van egy mondás, mikor vitatkozó felek nem tudnak kibékülni, mely szerint mindkét vélemény Istentől való. Bizony, nagyon valószínű, hogy mindkét vélemény (a Kertészé, mely szerint Izrael igenis védje meg magát, s az Eörsié, mely szerint lassan a testtel, ne bántsuk arab testvéreinket) helyes, és fontos szerepe van kifejtője lelki egyensúlyában.

Mindenképpen baj van, ha nem tu­dunk elfogadni akár két ellentétes véle­ményt is igaznak. Igen, érthető, hogy valaki, aki nem hisz Istenben, aki ha­gyományos vallásos érveket ezért nem fogadhat el, aki a szabadságért folyta­tott harcban erőszakot sem tart túlzás­nak, arra a következtetésre jut, hogy Iz­rael hátráljon meg az arab terror előtt, nyújtsa oda a másik arcát is. És az is érthető, ha valaki ugyanezért nem gon­dol bele, hogy miért baj az, ha zsidók, akik mindig is éltek a környéken, most többen vannak, s emiatt felvirágzik a si­vatag – miért ne lehetne ehhez párszáz­ezer helyi földmívesnek, akitől pénzért vették meg földjét, alkalmazkodni, illet­ve, ha egyszer elvesztették a ’67-es há­borút, melyet nem jó szándékkal indí­tottak, akkor miért ne törődhetnének bele a veszteségbe? És az is megért­hető, ha valaki amellett érvel, hogy igenis vannak történelmi jogok, s a he­lyi araboknak nincs joga tagadni a zsi­dók létezésének jogát azon a vidéken, s hogy nem lehet engedni minden em­beri érzést nélkülöző felhergelt tiné­dzser öngyilkos gyilkosoknak. Mindkét vélemény igaz és Istentől való.

Ha mi, kicsit fiatalabban, kevesebb kegyetlenség-tapasztalattal a tarso­lyunkban elfogadjuk, hogy mindkét idősebb szerző jót akar és a maga iga­zát mondja, talán egyszer eljutunk oda, hogy meglássuk, hol találkozhat – és ha nem, miért nem – e két nézet. Vagy leg­alább oda, hogy felfogjuk, ellentétes nézetek párhuzamos jelenlétére szük­ség van e kérdésben éppúgy, mint min­den kérdésben (pl. a Kis János-Nádas Péter ellentétre is gondolok itt a Medgyessy-ügy kapcsán. Itt is az a helyzet – röviden, leegyszerűsítve – mint a Kertész-Eörsi vita esetében, hogy egyikük – Kis – nem tekint el a morális reflexektől, mely szerint aki béemes, az minimum titkokat lopott, tehát szabadjon emiatt haragudni rá, míg a másik oldal, Nádas, valamiért – ami talán magánügy – egy amúgy ne­mes dogmához ragaszkodik a magán­életbe utalva a morált.)

A külső szempont a lelki egyensú­lyunk.

Vagyis az, hogy ma Magyarországon, amikor az elmúlt negyven év autoriter diktatúrája, majd a tizenkét éves de­mokratikus átmenet feszültségei, s a megelőző ezer év többé-kevésbé elnyomó, a személyes függetlenséget csorbí­tó rendszerei után megszólalunk, akkor a párezer odafigyelőt ne taszítsuk még nagyobb kétségbeesésbe és feszültség­be.

Ha most azt mondanám, hogy Ker­tész Imrének igaza van – noha igaza van – vagy azt mondanám, hogy Eörsinek van igaza – noha van igazság ab­ban, amit mond, akkor ezzel csak fo­koznám a feszültséget.

Ezért inkább azzal fejezem be gondo­latmenetemet, hogy vannak kérdések, amelyek kapcsán nem biztos, hogy elég jól vagyunk informálva (ha nem élünk Izraelben) ahhoz, hogy megbízhatóan véleményt mondjunk. Szerin­tem – bár mindketten koherensen és következetesen képviseltek egy-egy állás­pontot a cikkeikben – sem Kertész, sem Eörsi nem is próbált meg azon gondolkozni, hogy a cikke a magyaror­szági zsidókban milyen hatást vált ki. Sőt, feltételezem, hogy ilyen szempon­tot erőteljesen és felháborodottan uta­sítanának el. Sok igazság lenne az érve­ikben (hogy majd az olvasók eldöntik, igenis helyes dolog végletesen fogal­mazni, stb.)

Én viszont szeretném elkerülni azt a látszatot, hogy jobban tudom az idősebb, tehát tapasztaltabb pályatárs­nál, hogy mi módon lenne helyes meg­szólalni eldönthetetlen kérdésekben. Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy zavarban vagyok, a torkomat köszörülöm egyelőre.

Csak ennyit akartam mondani.