Kovács Tamás szobrász, grafikus és Tundó Klára fotográfus kiállítása a Bálint Zsidó Közösségi Házban

Kovács Tamás szobrász, grafikus és Tundó Klára fotográfus kiállítása a Bálint Zsidó Közösségi Házban

Valaha réges-régen a mesterek homokba rajzolták a tudás vonalait, hogy miután megmutatták az inasoknak – elsimítva a homokot láthatatlanná te­gyék azt a beavatatlanok számára. Ezek a vonalak a házak erejét, a szavak böl­csességét, a tudás szépségét hordozták. Kovács Tamás nem törli el vonalait az avatatlan szemek elől, vonalaival ősi rítust idéz meg. Vezeti szemünket, amely a vonalakat követve lengve, szállva keringőzik, gyorsul és lassul, énekel, zenél – él.

Aki ismeri Kovács Tamás eddigi munkáit, bizonyára feltűnik neki, hogy milyen következetesen és könyörtelenül halad a saját útján. Mostanra kez­deti egyenes vonalai kissé egymáshoz simultak, és képei egyre erősebben az érzelmekről, a szeretetről szólnak. Öntörvényű geometrikus világa rátalált egy másik dimenzióra, amely fellágyította, ugyanakkor tudatosabbá, de érzelmesebbé is tette.

Képeiben megjelennek a sorozatok, ahol a számoknak misztikus jelentése van. A sorozatkompozíció több, mint különálló képek együttese, egymás után olvasva mindegyik relativizálódik, átértékeli a szomszédját, de alakítja magát is. Vannak dolgok, amelyek nem mondhatók el egy mondatban. Vannak olyan történetek is, amelyek három kötetben sem férnek el, és vannak olyan Kovács Tamás-képek, amelyek csak egy másik Kovács Tamás képpel együtt élnek.

Új motívum a tömegkultúra elemeinek beillesztése a művekbe. Újság­kivágások kapnak új értelmet a vonalakba zárva, a kihívás a magas művé­szetek számára adott. Kovács Tamás körbeölelte, bekebelezte a színes magazinokat, és minőség lett belőle.

Külön kell szólni a kiállítás szobrairól.

Mintha a csillagászat törvényei elevenednének meg, láthatóvá válnak az erővonalak, vonzások és taszítások, mozog az álló és áll a mozgó, és mindezt a Nagy Építőmester tartja a kezében.

Mindezek ellenére számomra talán az érmék a legkedvesebbek. Klasszi­kus szépségek, visszafogottak, a szó eredeti értelmében érmék. A szakma szabályai olyan régiek és szigorúak, mint a sumóé. Ez nehézsúlyú műfaj, ezek a mini óriások időtlenek és mindig meggyőzik, legyőzik a szemlélőt. Olyan pontosak a hasítékok a fémen, mint a földrengések törésvonalai, vagy a záródó időjárási front. Ez a kevés eszköz olyan feszültséget teremt ezen a tíz centiméteres fémlapon, hogy csoda, hogy egyben marad.

Tundó Klára fényképész, és amint KT tükörképe TK-nak, hol az egyik a valós kép, a másik látszólagos, hol mindketten virtuális képei egymásnak egy művészi fogócskában. Tundó Klára is rajzol, de ő a fénnyel teszi mind­azt, amit Kovács Tamás a tussal. Magát vetíti át az objektív lencséjén, ő a fény, amely sugároz, és az árnyék a falon ragad. Képei fényképek, de fest­mények is egyben, ahol az időnek külön jelentősége van.

Oszlás-foszlás című sorozata a fotogramok új generációja. Polaroid-kemo-action játéka versenyfutás a kritikus öt perccel, amíg egy szétfeszített Polaroid kép vegyi anyagainak reakciója lejátszódik. Ez az öt perc, amíg az akció időablaka nyitva van, és amíg beavatkozhat a véletlenbe, alakíthatja a sorsot. Nem ezzel a kihívással küzdünk-e mi is sorsunk időablakában nap mint nap, és hogy kinek hogyan ég el a filmje, ebben mindenki maga dönt. Az ötperces teremtés éppolyan komoly, mint az élet. Eldobni persze lehet, ha nem sikerül – és itt van reinkarnáció is -, de nem kezdheti úgy az ember, hogy nincs tét. Azt még senki sem tudja, hogy meddig élnek ezek a képek, stabil-e a vegyület, vagy tíz év múlva koromfekete lyukak merednek ránk a falról. Ez az idő művészete, az idő kérdéseivel. A döntést Ő hozza, de azt hiszem, megpróbálni, megkísérteni mégis érdemes.

Egy házaspár együtt küzd az idővel. Tamás vonalakba zárja, Klára a fény rabságába ejti, egymásnak vetik hátukat, és rámosolyognak a halhatatlan­ságra. A falakról a keretek közül halk kuncogás hallatszik.