Kossuth válaszol

A nyilasok reggeli lapja két hasáb terjedelmű cikket közölt „Kossuth lesújtó véleménye a zsidókról, amit a liberálisok még mindig titkolni szeretnének” címmel. A cikk mintegy másfél hasábnyi magyarázgatással és elmélkedéssel és Kossuthnak egy 1844-ben megjelent cikkéből vett alig félhasábnyi idézettel iparkodik azt bizonyítani, hogy Kossuth sohasem volt filoszemita – Kossuth antiszemita volt.

Soha senki komolyan nem állította azt, hogy Kossuth filoszemita lett volna. Egész világfelfogását áthatotta a szabadelvűség gondolata, nem ismert el ember és ember között faji vagy vallási különbségeket. Soha nem tekintett sem érdemnek, sem hibának faji vagy vallási hovatartozást. A Magyarság által idézett cikkrészletben is csak azt fejtegeti, hogy a zsidó több mint vallás; Mózes nemcsak vallásalkotó volt, hanem polgári törvényhozó is; a zsidóság nemcsak külön vallásfelekezet, hanem külön nép is.

Kossuth Lajos nemcsak nagy államférfiú volt, de termékeny író is, minden fontos kérdésről megírta véleményét. Ha mi valami problémáról Kossuth álláspontját akarjuk tudni, akkor nem elmélkedünk, hanem kikeressük Kossuth Lajos írásaiból a tárgyról szóló passzusokat. Ezúttal is így cselekszünk. A

Kossuth Lajosnak tulajdonított felfogásra válaszoljon maga Kossuth!

„Magyarországon soha más irányt nem lehet józan ésszel elképzelni, mint azt a nemzeti irányt, amely vallásszabadságon, a fajok, osztályok, egyszóval minden különbségre való tekintet nélkül minden magyar honpolgár teljes jogi, társadalmi és gazdasági egyenlőségén alapszik. A magyar irány mindig egybeforrt a vallásszabadság irányával, mint ahogy a faji és vallási gyűlölet nem a magyar föld szülötte. A nemzeti függetlenségért s szabad alkotmányért vívott harcok lobogóin mindig ott ragyogott a vallásszabadság eszméje is. Amíg a magyar önálló uralom épségben megmaradt, ismeretlen volt a magyar földön a vallási türelmetlenség, s később, mikor idegen uralom alá jutott, akkor is időnként kitört az ősmagyar szellem és diadalra vitte a vallásszabadság eszméjét.” Másutt a leghatározottabban koholmánynak nyilvánította Kossuth azt a vádat, amely szerint „a magyar szabadságharc csak fajharc volt”, vagy hogy itt valaha is „faji uralom” lett volna. Így ír:

„A magyar fajú nép sorsa egy hajszálnyival sem volt enyhébb a többi fajú népek sorsánál; a nem magyar fajú nép sorsa egy hajszálnyival sem volt terhesebb a magyarénál. Egyenlően osztotta a törvény a jogokat a kiváltságos osztályoknak fajkülönbség nélkül: egyenlően terhelte a népet kötelességekkel, szintúgy fajkülönbség nélkül.”

Egy újabb Kossuth-idézettel már be is fejezhetjük a bizonyítékok felsorolását arra vonatkozólag, hogy Kossuth szemben állt minden faji vagy vallási elfogultsággal:

„Éppen az képezi az 1848-iki korszak örök dicsőségét, hogy a nemesség önként, letéve a közös haza oltárára minden kiváltságait, jogait és mentességeit, a jobbágy népet fajkülönbség nélkül szabad földbirtokossá, szabad polgárokká tette, s önként, szabad akaratból proklamálta s gyakorlatilag megvalósította az „egyenlő szabadság, egyenlő jog, egyenlő kötelesség” nagy elvét a magyar korona területének összes keresztény lakossága számára faj-, nyelv-, valláskülönbségre való tekintet nélkül. Csak azt az egyet sajnálom is, szégyenlem is, hogy az akkor még uralgott előítélet miatt az örök igazság e szent elvét az ország zsidó lakosaira akkor még nem lehetett kiterjesztenünk, de vigasztalt azon gondolat, hogy az elv törvénybe lévén iktatva, a szabadság napjának melege az előítélet ködét is mihar eloszlatja, s csak kis idő kérdése lehet, hogy a magyar nemzeti becsület pajzsáról ez az utolsó folt is eltűnjék.”

* * *

A fent közölt idézetek olyan élesen világítják meg Kossuth Lajos álláspontját a faji kérdésről, hogy azokhoz teljesen fölösleges magyarázatot fűznünk. Ezek a félreérthetetlen kijelentések kizárnak minden vitát. A legutóbbi idézet utolsó mondatai már nemcsak a faji kérdésről szólnak, de határozottan megvilágítják Kossuth véleményét arról, hogy milyen szerepet kaphat a magyar zsidóság – hogy a divatos kifejezéssel éljünk – a „nemzettestben”.

Kossuth „Irataim az emigrációból” című hatalmas művében is több helyen találunk véleményeket az úgynevezett zsidókérdésről. Egy alkalommal – a nyolcvanas években – többek közt ezeket írja:

„A zsidókérdésnek két oldala van. Egyik a középkor sötétségének hagyománya: a zsidógyűlölet. A másik a bizonyos közgazdasági és társadalmi bajok, melyek amannak tápul is szolgálnak, s élesztésére fel is használtattak. Nem tanácsos azt ignorálni, hogy Istóczy et Co. uraknak sohasem sikerült volna importált agitációkkal oly izgalmat kelteni, ha azok a közgazdasági és társadalmi bajok a tömegeket fogékonyabbá nem teszik az izgalomra. A nép érzi a nyomort, de nem tud magának okairól számot adni, s „malasiere” spekulálva a középkori zsidógyűlölet előáll, és azt mondja: te szegény, nyomorgó nép, megmondom én neked, mi a te nyomorod oka: a zsidó. S természetesen az a visszhang kél: „Üssük a zsidót!””

Kétségtelenül elsősorban a zsidókra vonatkoznak Kossuthnak a következő mondatai is:

„Én mindig szerettem a külföldön azzal dicsekedni, hogy magyar ha­zánkban a vallási nézetek különbsége nem húz válaszfalat a haza szent szerelmében eggyé font hazafiak közé, s hogy a magyarnak, bárminő templomban, bárminő rítussal imádja is a mindenség megfoghatatlan végokát, van egy közös szentegyháza, a „haza”, amelynek oltárát felekezeti különbség nélkül, karöltve álla körül, s van egy közös religiója, a „honszeretet”.

Ezekben a mondatokban félreérthetetlenül bennfoglaltatik, hogy Kossuth Lajos mindig teljes értékű magyaroknak tekintette zsidó vallású honfitársait is. 1841-ben, amikor megindította mozgalmát az Iparegylet érdekében, külön dicsérettel emlékezett meg a magyar zsidóknak a magyar iparosodás érdekében kifejtett munkásságáról, mondván:

„Bár más fajú népek is olyan hajlamot tanúsítanának nemzetiségünk előmozdítása tekintetében, mint a zsidók.”

Amikor Kossuthnak a zsidókról való álláspontját ismertetjük, voltaképpen szó szerint kellene idéznünk azt a levelet is, amelyet Kossuth az emigrációból a tiszaeszlári pör idején – amikor Magyarországon ismét felütötte fejét az antiszemitizmus – magyar zsidó barátjához, Helfy Ignáchoz intézett. Csak néhány jellemző mondatot ragadunk ki az 1882-ben kelt levélből:

„A „zsidókérdésben” (szégyen és botrány, hogy Magyarországon még ez is lehetséges) százankint kapom a leveleket…” – így kezdi levelét, amelynek az volt a célja, hogy utasítást adjon a függetlenségi pártnak, milyen álláspontot foglaljon el a „zsidókérdésben”.

„Hát mi az önök pártjának hivatása? Határozottan állást foglalni a jogegyenlőség sérthetetlensége mellett faj-, nyelv- és valláskülönbség nélkül az ország polgárai között. Nemzetiségi és közgazdászati érdekek tanácsolhatják, tanácsolják is, hogy Magyarország ne tárjon kaput semmi jöttment söpredéknek. Azt az önfenntartás kötelessége parancsolja, hogy idegen zsidóknak éppúgy, mint idegen pánszláv vagy pánromán elemeknek Magyarországba csoportosulása meg ne engedtessék, de hogy azok közül, kiket a demokratikus iránynak hódoló igazság az ország polgárai közé sorozott, csak egy teremtett léleknek is jogegyenlősége megcsonkíttassék, azt a függetlenségi párt meg nem engedheti. Hivatása minden eréllyel rajta lenni, hogy a zsidóság a magyar nemzetbe beolvadjon, vele asszimilálódjék…

Folytathatnánk még Kossuth Lajos írásaiból a kérdésre vonatkozó idézeteket, de azt hisszük, hogy ez a néhány kiragadott mondat és gondolat is megvilágítja álláspontját. Ismételjük: nem akarunk vitatkozni, nem akarunk elmélkedni arról, hogy miként vélekedett Kossuth. Egyenesen hozzá fordultunk. A hagyatékához, az írásaihoz. És Kossuth válaszolt…

(Forrás: „…védelmünkben!” Szerkesztette Lévai Jenő. A Zsidómagyarok Családi Könyvtárának első kötete,1942.)