Kórus Ramat Hasharoniból

A városkája nevét viselő együt­tes áprilisban érkezett kalocsai, kecskeméti és két budapesti fellé­pésére. A 30 nőt és férfit ottho­nuk közelsége és a munkahelyi ismeretség hozta össze, de az éneklés öröme tartja egybe. He­tente két próbán csiszolja tehet­ségüket művészetté a hazájukban ismert karmester: Jákob Hollander. Magyarországi tartózkodá­suk alatt egy héten át otthonuk­ban látták őket vendégül a Kecs­keméti Leány kórus tagjai. Nem a vallásuk közös, hanem egy má­sik tiszta forrás, a dallam világa. Az izraeliek búcsúszavai kötele­zik a kecskeméti énekeseket: Vi­szontlátásra a Szentföldön!…

Óbuda egyik elegáns hangver­senytermében felcsendül az első dal, egy izraeli sláger. Lehet, hogy ott már megunttá sugározta a rádió, elcsépeltté játszották a zenekarok, nekünk újdonság és különlegesség. A hallgatók közül kevesen értik a szöveget, bár dalla­ma vidám, mégis meghatódva fo­gadjuk. A galutban élők számá­ra a héber szó ünnepélyes, olyan, mintha ima lenne. Vagy másért kavar érzelmeket? Talán sokunk­nak a már régebben megadatott, de elmulasztott lehetőség fáj, vagy ez az el nem fogadott hívő szó miatti lelkiismeret-furdalás? Vagy a büszkeség, hogy bár mi nem tettünk semmit érte, mégis oda tartozhatunk, ahol ezek a 30-40 éves, itt önfeledten éneklők és szüleik, a sivatagból virágzó or­szágot teremtettek a filiszteusok hadánál százszorta népesebb el­lenség gyűlölködése és támadá­sai ellenére?

Furcsa katonadal hangzik fel. Az indulók mindig az ellenség megsemmisítésére buzdítanak, de ez nem, még csak bátorságot se kér, hanem a békéről álmodozik. Szerelemről szólnak a következő kották szövegei, majd évszázados dallamok következnek. A zsidó­ság napjainkig tartó fájdalmait panaszolják a világ minden tájá­ról, mint ahogy a kórus tagjai is az öt földrészről származnak. Gyermekei, unokái a náci, eset­leg a sztálini lágereket megjártaknak vagy a II. világháború meg­próbáltatásait egyéb módon átélteknek. De aliáztak Európán kí­vüli országokból is, az USA-beli vagy kanadai otthonuk jólété­ből, olyan államokból, ahol a humanista liberalizmus sem képes el­tűntetni a zsidók örök másságát. Látok olyan énekest is, aki arab országból származott. Felmenői talán Jemenben éltek, amelynek törvénye feljogosított minden ara­bot, hogy az eléje kerülő zsidót öszvérként használhatja. Aki a kórusban énekel, vajon mit csinál a hétköznapokban? Hivatalnok, gyári munkás, fűszeres, katona­tiszt?

A műsor második felében vi­lágslágerek csendülnek fel hébe­rül, és az eredeti nyelven, vagy­is olaszul, angolul, spanyolul, portugálul, majd egy népdalfel­dolgozás – magyarul. A közön­ség a melódiákat halkan dúdolja, de a hangversenyt befejező Ha-tikvát már a kórussal együtt ének­li, előttem egy ősz úr esküre emelt kézzel.

A Kecskeméttel kapcsolatot teremtő és a magyarországi uta­zást szervező Haim Israel meséli, hogy az előző napi, a rabbi szemi­náriumban adott koncerten sírt a közönség, s az énekkar is könnyeit nyelte. A budapestiek elérzékenyülését értem.

Mbj