Könyvespolc – Zsidó út és szellem

(Zsidó szellem ma. Intetjük, Múlt és Jö­vő, 1999, 248 oldal, 1450 forint; A zsi­dóság útja, Múlt és Jövő, 2000, 463 ol­dal, 2400 forint)

A Zsidó szellem ma című interjúkötet­ben Kőbányai János beszélget egy sor zsidó filozófussal, költővel, zeneszerző­vel, művésszel, államférfival. A tizenöt in­terjúalanyból heten magyar származású­ak. A legkülönbözőbb sorsú és érdeklő­désű emberek beszélnek itt gyökereikről, judaizmusról, kereszténységről, zsidó tu­datról vagy annak hiányáról, Izrael szere­péről és korlátairól, asszimilációról, zsidó zenéről és művészetről. Szinte az egész zsidó szellemi világot sikerült feltérképez­nie Kőbányainak. Patai Rafael emlékez­tet bennünket, hogy Budapest valamikor a zsidó tudományok központja volt. A Franciaországban élő Fejtő a magyar tör­ténelem liberális hagyományait idézi fel. Heller Ágnes a Bicikliző majom című kötet egyik fejezetében cionista és kommu­nista gyökereit eleveníti fel. Az izraeli író, Ámos Oz irodalomról, magyar kapcsola­tairól és politikáról beszél, míg Simon Peresz politikai filozófiáját fejtegeti. A kisszámú finn zsidóságról alig tudnánk valamit a nálunk is ismert Daniel Katz novellái (A nagyapám átsíelt Finnország­ba) nélkül. Elie Wiesel nem sok újat tesz hozzá ahhoz, amit már úgyis tudunk róla. Annál revelálóbb az algériai születésű és Párizsban élő Shmuel Trigano filozófus­sal folytatott beszélgetés. A zsidóságkuta­tó Trigano mély ismeretekkel rendelkezik a Párizsi Zsidó Iskoláról, valamint a fran­cia-zsidó szellemi életről általában, mely­nek jelentősége, úgy érzem, sokak szá­mára elsikkad Amerika és Izrael között. Az izraeli költő és műfordító Itámár Jáoz-Keszt gyermekkoráról, a soáról és a spanyol múlthoz kötődő affinitásáról beszél, érdekes párhuzamokat vonva a magyar és a spanyol zsidóság között. André Hajdút, a zeneszerzőt is megihlet­te a spanyol múlt, a „spanyol Auschwitz”. Egy multikultúrájú, a „világra nyitott koz­mopolita” (Alain Finkielkraut) univer­zum elevenedik meg ebben a könyvben. Sokféle életpálya, más és más tartalom­mal, mégis láthatatlan szálakkal összefüg­gő. Az interjúkötet betekintést ad egy sor, a zsidóságát vállaló, alkotó ember műhe­lyébe, s közelebb hozza az olvasóhoz más égtájak távoli és mégis oly közelinek tűnő kultúráját. Egy rövid életrajzi függe­lék azért még egy ilyen interjúkötetnél is hasznos lett volna.

A zsidóság útja című esszégyűjtemény az előbbinél több szempontból, minősé­gében és mennyiségében egyaránt súlyo­sabb válogatás. S mint Kőbányai utósza­vából is kiderül, ez mind csupán a fele a rendelkezésre álló anyagnak. Rabbik, gondolkodók, pszichológusok, mozgalmi vezetők tanulmányai, előadásai, levelei tanúskodnak zsákutcás magyar-zsidó asszimilációról, az antiszemitizmusról, zsidótörvényekről, holocaustról, cioniz­musról. Hézagpótlónak szánja Kőbányai ezt a gyűjteményt, hiszen a múlt hiteles feltárásával adós maradt az elmúlt fél év­század. Az esszékötet azt a százéves pe­riódust volt hivatva bemutatni, amelyet a magyar zsidóság járt be, fölemelkedésé­től pusztulásáig, beleértve a lassú befog­adást, az emancipációt, a század eleji an­tiszemitizmust és az egyre fenyegetőbbé váló harmincas-negyvenes éveket. Kőbá­nyai kiemeli, hogy az írások és előadások nagy része csak „korlátozott nyilvános­ságban” jelent meg, röpiratok, kéziratok formájában, vagy felekezeti kiadványok­ban. Valóban: számos ritka, olykor külföl­di kiadás mellett a válogatás jobbára év­könyvekből, gyűjteményekből történt. Alig találunk utalást olyan korszakos fo­lyóiratok anyagára, mint pl. az Egyenlő­ség vágy a Múlt és Jövő. A „százéves pe­riódus” túlzónak tűnik, ugyanis Einhorn Ignácnak 1848-ban, illetve a rákövetke­ző Kármán Mórnak 1897-ben publikált írása között egy év híján csupán fél évszá­zad telt el! Metán feltételezzük, hogy a század második felében a zsidóság nem volt téma hazánkban? Ami a kötet felépí­tését, kronológiáját illeti, szerencsésebb lett volna az ugyan más korban élő Zsoldos Jenőnek az 1848-49-es évekkel fog­lalkozó munkáját közvetlenül Einhorn esszéje után közölni.

Minden válogatás szubjektív, némelyik írást nem kellett volna talán teljes egészé­ben közölni, s akkor több hely maradt volna más témákra is. Kár, hogy Patai Józseftől csak egy Szabó Dezsőnek írott válaszlevélre futotta.

Pár megjegyzés a szerkesztői munkáról:

Az életrajzi jegyzetek kifogástalanok, csak az Erdélyről író Ligeti Ernőről nin­csenek adatok. A források megjelölése is pontos, egyedül Zsolt Béla Zárszavánál nincs feltüntetve a megjelenés helye. A kötet címe, A zsidók útja tetszetős, és úgy látszik, megkerülhetetlen (lásd Komlós Aladár: Zsidók a válaszúton, Bíró La­jos: A zsidók útja, Tábor Béla: A zsidó­ság két útja).

1848-ban Einhorn Ignác még derűlátó: a sajtóban és irodalomban ugyan nem rit­ka a negatív zsidó típusok ábrázolása, a magyar népnek még sincsenek zsidóel­lenes hagyományai. A jóval később, a szá­zadfordulón, illetve a huszadik század el­ső évtizedeiben született esszék pedig már egy magyar-zsidó szimbiózisról tanús­kodnak. Tiszaeszlár ellenére ez még a jo­viális antiszemitizmus” kora. Bródy Sán­dor, Kóbor Tamás, Bíró Lajos, Komlós Aladár, Lesznai Anna még természetes­nek tartják magyarságukat elfogadják a kettős kötődést „Zsidó a vérem, magyar a bőröm és ember vagyok”, így foglalja össze nemzedékének érzéseit Komlós Aladár 1921-ben. Ugyanakkor nem huny­nak szemet a zsidókérdés „aktualitása” felett sem. Míg egyesek polemizáltak, cá­foltak, visszautasították a zsidóságot ért vádakat, mások megértőek próbáltak len­ni, feltárni fajtájuk vélt gyengéit. Az író Bródy Sándor mély empátiával ábrázolja a Magyarországra beáramló galíciai zsidó­kat, és egyidejűleg képes magyar és zsidó szemmel látni a bevándorlás hatásait (Zsi­dókról). Kevésbé szentimentális és jóval önkritikusabb Lesznai Anna 1917-es írása (Válasz a XX. század körkérdésére). Szá­mára nem férhet kétség ahhoz, hogy zsi­dókérdés létezik. A gettóból kiszabadult zsidóságot mint valami „betegesen izga­tott lelkiállapotot” határozza meg, melyet a „társadalmi elhelyezetlenségből” szár­mazó „stabilitáshiány” vált ki. Lesznai megkülönbözteti a „sznobok, úrutánzók”, illetve a „tekintélyfitymálók, hagyománykicsinylők” típusát. Ez a fajta introspektív, önkritikus attitűd nem volt ritka a zsidó in­telligenciánál ebben a korban, pl. Jászi Oszkárnál vagy éppen Komlós Aladárnál, aki itt közölt írásában (Zsidók a válaszú­ton) úgy látja, hogy „a nyugodt önelégült­ség hiánya” a zsidóknál hol „félénk meghunyászkodásban”, hol „arroganciában” jelenik meg. A filozófus Alexander Bernát 1911-ben hangsúlyozza (Zsidóproblé­mák), hogy a zsidóság, magas szellemi és intellektuális értékei révén, sokat nyújthat a magyarság számára. A zsidókérdés nem megoldható, az antiszemitizmus nem fog megszűnni, azt, „ha nem létezne, ki kelle­ne találni” – állítja Bíró Lajos. Hosszadal­mas, de fontos fejtegetésében (A zsidók útja) arra a következtetésre jut, hogy az asszimiláció sikertelen, a kikeresztelkedés értelmetlen és őszintétlen. A zsidó­ságnak fel kellene adnia a befogadására irányuló meddő törekvését, és „vissza kell vonulnia a matériától… a lélekhez”, taná­csolja Bíró Lajos.

A harmincas évek irodalmi életének zsidó vonatkozásairól két író, Pap Károly és Komor András szövegeiből értesü­lünk. A zsidóság nagy írója, Pap Károly, többek között anól panaszkodik, hogy a nagyközönség kedvében járó, zsidó tulaj­donban lévő lapokat az ő zsidó témái nem érdeklik. Részben erről beszél – szé­lesebb összefüggésben – Komor András, 1935-ben tartott, igen jelentős három elő­adásában (Zsidó problémák a modem magyar irodalomban).

A negyvenes évek kezdetekor már ke­vés illúziója lehetett a zsidóságnak. Hi­szen a „Tisztelt Ház” addigra már elfogad­ta a második zsidótörvényt. E felett érzett csalódásának és keserűségének ad han­got Zárszó c. írásában Zsolt Béla, a kitűnő regényíró 1939-ben. Mégis, bár kirekeszt­ve érezték magukat a zsidók, a legrosszabbtól mégsem tartottak. A filozófus Tábor Béla úgy véli (Szakzsidóság vagy zsidó világnézet), hogy a zsidóságnak vis­sza kell térnie a Bibliához, és a „szellemi erő, merész akarat és erkölcsi tisztaság az”, amely felvértezhetné a szembené­zéshez „e válságos órákban”. Ligeti Ernő a két tűz között élő erdélyi zsidóság ma­gyarságát hangsúlyozza 1940-ben (Erdély zsidósága). Szépírói ihletettségű írásában (Zsidók a magyar tájban) a költő Vihar Béla a magyarországi zsidóság természet­rajzát rajzolja meg, kimutatva annak évezredes jelenlétét a Kárpát-medencé­ben. Szemléletesen jellemzi és régiók szerint is csoportosítja az itt megtelepe­dett sokszínű zsidóságot 1944-ben írott, majd 1947-ben kiegészített terjedelmes tanulmányában (Egy asszimiláns zsidó ci­onizmusa) a kémikus Kőrösy Ferenc, rá­világít az asszimiláció és az áttérés út­vesztőire, majd hitet tesz cionizmusa mellett. Érdekes párhuzamot lát a keresz­tény magyarsághoz történő asszimiláció és a túlélő zsidóság egy részének a kom­munizmus felé fordulása között, melyet „vörös asszimilációnak” nevez.

Befejezésül három írás foglalkozik a holocausttal és a megmaradt zsidósággal. Megindító és indulatoktól sem mentes emlékbeszédében Komlós Aladár méltat­ja a magyar-zsidó mártír írókat (In memoriam). Kulcsár István pszichológus a túl­élők lelkiállapotát és pszichés zavarait elemzi (A maradék zsidóság lelki keresztmetszete 1946-ban). Katona József rab­bi pedig a budapesti zsidóság vesztesége­it és kilátásait taglalja.

Ha, mint ezt korábban jeleztük, támad is néha hiányérzetünk, összességében iz­galmas és tanulságos történeti áttekintést kaptunk ebben a könyvben. Az olvasó, aki sok szemponttal és gondolattal lett gazdagabb, kíváncsian várja a beígért folytatást.

Várnai Pál