Könyvespolc: Test és lélek (Székely Magda: A testen túl)

Test és lélek

(Székely Magda: A testen túl. Magyar írószövetség és Belvárosi Könyvkiadó, 1996. 113 oldal, ár nélkül)

Időben és térben meghatározottak, mégis a végtelenbe feszülnek Székely Magda versei A testen túl című, összegyűjtött, „régi és új versek” kötetében. Költészeté­nek meghatározói közül az első kettő: megvallott, vállalt zsidósága (Éden, me­moárkötet, 1994) és a holocaust. Fölösleges sorrendet keresni, mert ez a kettő Auschwitz metaforikussá sűrűsödött léte miatt egy. Visszatérő motívumai is elvá­laszthatatlanok: a porrá lett testek, füst, vagy a Duna-part (a kötetkezdő Kőtábla ciklus egésze), s mindez jelen van bibliai ihletésű témáiban is (Ábrahám, Jób, Bereniké, József, Jeremiás, A negyedik).

Ez a mögöttes lassan kristályosodik ki az olvasóban (mint a Holt-tenger vize), s válik fogható, szét nem pergő, fénytöréssel színezett anyaggá. Székely Magda versei, míg időben mind jobban eltávo­lodnak a meghatározó élménytől, azok anyagtalanná váló lényegévé lesznek. A fénytörés: egy ember – hangsúlyozottan nő és asszony – pillanatokban átélt jele­ne (Ismeretlen, Szerelem, Forrás, hóna­pok, Korong Eső, Kórház, vagy az idő­ben egymástól távol született ikerversek: Madonna, Kettős fénykép, Felelet, Fiam), ám ezekben is felvillannak a lélek soha be nem hegedő sebei. Mert a lelek sebe nem heged be, újra és újra felmu­tatja magát, még akkor is, ha úgy tűnik: nyugalma van: „A parton szakadatlanul / hullámverés / nekifut és visszavonul / minden ütem nehéz // a támadást a part/ kiállja / a visszavonulónak / őmiatta utána // hogy elég és hogy / nem elég mindig csak lélekzetnyire / a gyöngeség (A part). A természeti kép látszólagosan egyhangú nyugalma (hullámverés) mö­gött, mihelyt a metafora érzékelhetővé válik (a támadást), megjelenik a nyugta­lanító (hogy elég és hogy / nem elég), s a verszáró sorokban már a költő önma­gára mutató leplezetlensége (mindig csak lélekzetnyire / a gyöngeség). Az utolsó előtti sornak különös hangsúly ad a lélegzet szavunk régi helyesírás-hasz­nálata: lélekzet, mely az eredeti etimoló­giát hozza vissza az olvasó tudatában.

Mind e mögött az is érzékelhető: a nyu­galom csak az anyagé, testé. A lélek nyugtalansága tovább izzik a versek mé­lyén: „Ledőlni mint a fal / ledőlni tehe­tetlen / világosságom aki vagy / ne hagyj el engem // Elhullani / hogy édesen a fagy / világosságom aki / ne hagyj” (Le­dőlni). A központozás nélküli vers egyé­ni olvasatot kíván az olvasótól: értelmez­nie kell a rejtőzőt, mely ebben sokszo­ros a kihagyott szavak miatt. Nem tudni pontosan, kire vonatkozik a vers egésze. Emberre? Istenre? Mindkettőre? Az olva­sóé a gondolat szabadsága, melyben ter­mészetszerűen az olvasó személyisége, világnézete is jelen lehet. Az anyagi és isteni kettősségét találni a Régi freskó cí­mű versben is: „Nyirokciráda / szövi át / a palást festő / bíborát // Az arcból sem­mi / nem maradt / csak puszta folt / vak vakolat // De ami egykor / megidézte / ami a kép / törekedése // a málló állagból / kiválik / a fej körül / tovább vilá­gít”. A tiszta metafora mögöttese bonyo­lultabb, mint amilyennek látszik. Itt is kérdéses a tárgy, mint a Ledőlni vers­ben: ember, szent, Isten? Ami kétségte­len: embertelen 20. századunk végének egyik legszebb és legnagyobb versét írta meg Székely Magda.

Az „összegyűjtött versek” (1992) óta született verseiben, az utolsó ciklusok legújabb darabjaiban ezt a hangot emeli tovább a költő, és jut el – immár véglege­sen és végletesen – a köteteimben is jel­zett testen, anyagon túliba, a szakrálisba: „Az októberi / lomb a sárga / ütése / szembelobbanása // behatol egyre / he­vesebben / tolul fel az / érzékietekben // míg túltelítve / önmagát / más régióba / rántja át” (Őszi fa), vagy „Hűsége most / a legnagyobb / melenget / amíg megva­gyok // Bár mind messzebbről / kell be­érnie / oltalma mégis / eltalál ide // gyön­géden mint / ha lehelet / áthatja ezt a / törékeny teret” (Lehelet). Mégis az em­ber, egy ember hiányzó jelenléte és transzcendens jelenvalósága olvasható ki az Aki vár rám sorai mögül: „A bőrön át akár a stigma / ivódott idegszálaimba / ahogy most csonkán ittmaradtam / hor­dozom őt tovább magamban // És mikor eljutok a másik / a legvégső elágazásig / vár rám – felé törekedőre – / aki azóta vált belőle”. A kérdés az: valóban egy ez az ember, vagy az az anyai közelség, melytől Székely Magda fél évszázaddal ezelőtt elszakíttatott, megmaradásra ítél­tetett, hogy helyette, és sokak helyett is elevenen szóljon? „Csak az lesz láthatób­bá, ami van, / csak a fölösleg hull le nyomtalan, / hegyről humuszt, lehordják a napok, / amíg az élőn átüt a halott” (Harminc), s mindez a Kőtábla utolsó so­raiban: „Mert rámmered, és kényszerít, / s ki erre egymagam maradtam, / szól­nom kell. Semmisem segít, / de ne ma­radjon kimondatlan.”

Az utolsó versek felől visszatekintve különös súlya van négysorosának, mely visszatérő kezdő summája Székely Mag­da köteteinek: „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. / Az én kezem gyönge a rosszra. / A hulló test helyén leüthetetlen / erő­sen áll az én igazi testem.” Ez az igazi test, ami az anyagon túl van: a lélek, mely tisztán vár a messiásra, végső eljö­veteléig. S mert ilyen, egyetemes ez a költészet. Önmagán túl mutató, de útmu­tató is azoknak, akik mögött nincs olyan sors, mint Székely Magda mögött, hiszen hangsúlyozottan szakrális legnagyobb és legáttetszőbb, örökérvényű, metaforikus képekké kristályosodott verseiben.

Tarbay Ede